Aranytollas újságírók visszaemlékezései történelmi vagy sajtótörténeti jelentőségű eseményekre, illetve azok hátterében zajló epizódokra. Szále László bevezetője a sorozathoz >>>
Kő András írása
A telefonok
Fiatal kollégáim a számítógép korszakában nem tudják, hogy a sporteseményekről anno milyen nehéz körülmények között tudósítottunk. Az úgynevezett szocialista blokk országaiban sokszor hosszú pereceket – megesett, hogy egy órát is – kellett várnunk, amíg a budapesti telefon megérkezett. Nem beszélve a vonal minőségéről, amely gyakran megszakadt. Írhatom így: rémálom volt például Lengyelországból, Bulgáriából vagy a Szovjetunióból jelentkeznünk. De Helsinkiben is megesett, hogy a telefonhívás késett, és emiatt lemaradtam egy az újságíróknak rendezett pezsgős, tengeri fürdőzésről. Máig sajnálom. De hát, első volt a munka. Állandóan harcban álltunk az idővel, hogy a tudósítás még lapzárta előtt megérkezzen. Irigykedve néztük a külföldi nagy lapok munkatársait, akik részére a sajtóteraszon megrendelt, külön telefon állt a rendelkezésükre.
Az alábbi történet nem velem esett meg, de átéltem a szerkesztőségben a reakcióit. Németh Gyula, a futballrovat munkatársa egy válogatott meccsről tudósított. Felfedezte, hogy a mérkőzés szünetében a nyugati kollégák otthagyták állásaikat, hogy felfrissítsék magukat a büfében egy-egy itallal. Németh kihasználta ezt a pillanatot, odaugrott az egyik telefonhoz, felhívta Budapestet és gyorsan leadta, ami az első félidőben történt. A mérkőzés végén pedig megvárta, amíg a kollégák befejezik a tudósításaikat, és újfent mások telefonjához nyúlt. Kihúzott derékkal, mint aki szemfüles volt, hagyta el a stadiont. Nagy meglepetés érte a budapesti szerkesztőséget, amikor a számla megérkezett…
Más. Vándor Kálmán, a Népszava sportrovatának a vezetője a következő trükkhöz folyamodott: negyedórával a futballmeccs vége előtt hívatta magát a telefonhoz, s amikor a többi kolléga a kilencven perc után a sajtószobába lépett, Kálmán már diktálta az anyagot Budapestre. „Gyerekek, mi történt az utolsó tizenöt-húsz percben?” – szólt ki szemérmetlenül a fülkéből. S amit ily módon megtudott, hozzácsapta a tudósításhoz. A kollégákat egy idő után dühítette, hogy a budapesti vonalat mindig Kálmán kapja meg az orruk előtt, ezért egy alkalommal hamis információkkal látták el. Például azzal, hogy Albert tizenegyest hibázott, holott szó sem volt tizenegyesről. Vándor belátta, hogy nem az számít, hogy kollegiális legyen, hanem az számít, hogy kollegiális ember hírében álljon.
Végül egy olyan esetről, amely engem érintett. Ismeretes, hogy 1984-ben a Los Angeles-i olimpiára nem utazott el a magyar sportküldöttség. Helyette Barátság játékokat rendeztek, egyebek mellett Havannában, ahonnan én is tudósítottam. Emlékszem, kibírhatatlan meleg volt, ömlött rólunk a víz, amikor Budapest hívott. A vonal hol elment, hol visszajött. Megjegyzem, egy nappal korábban meglátogattuk a híres Hemingway-házat, ahol az író sokat időzött. Szóval Budapest hívott, én pedig diktálni kezdtem a színes anyagot. Megemlítettem, hogy jártunk a Hemingway-házban, amikor bátorkodtam megjegyezni: „Katika, tudod, hogyan írják helyesen Hemingway nevét?” Katika felháborodva válaszolt: „Feltételezed rólam, hogy nem tudom? Na, szégyelld magadat!” És ebben maradtunk.
Hogy jelent meg három helyen is a tudósításban az író neve? „Hamingway” – olvastam, amikor hazaérkeztem. És ezt az olvasószerkesztő is átengedte…
Közel álltam ahhoz, hogy Katikát megfojtsam.
Jaj, gyerekek, szép napok voltak!
***
Sorozatunk borítóképén Tettamanti Béla rajzának részlete látható – az újságíróról.
A teljes karikatúra:
