Hangulatos évadzárás az AÚT-ban

Nagy példányszámban megjelent sikerkönyvei, az általa vezetett és a híres családnevet viselő színház megalapítása meg vezetése révén is közismert, Kossuth díjas rendező-író, Karinthy Márton volt az Aranytollas Újságírók Társaságának a vendége május 24-én.
 
A beszélgetés moderátori teendőit Békés Attila vállalta, de nem kellett a munkában megszakadnia, mert egy Karinthyt nem nagyon kell nógatni ahhoz, hogy beszéljen. Jellemző, a vendég azonnali javaslata: legyen kávéházi ez a beszélgetés. Ami, ugyebár, cseppet sem helyszínre utal, hanem stílusra, légkörre, hangulatra, csupa olyasmire, amit a Karinthyiak több generációja is világszínvonalon művelt – írásban is, szóban is. A legendáknak, az aforizmáknak, a rögtönzött poénoknak, az ironikus játékoknak, a szellemes kivesézéseknek, a mély műveltségre és széleskörű tájékozottságra épülő, frappáns kommenteknek, a napi érvényességű ötlet és a filozofikus mondandó sajátos keverékéből épülő humornak a világa ez. Nem véletlen, hogy ennek ma is nagy a vonzereje, akár a nagypapáról (Frigyes), akár az apáról (Ferenc), akár az unokáról (Mártonról) van szó.
Ez utóbbi beszélget itt és most azokkal az újságírókkal, akik többsége már az íróapával, Ferenccel is találkozhatott. Olyan újságírókkal, akiknek a többsége alaposan és sokszor találkozott – olvasóként – a nagypapával, Frigyessel is. Ettől aztán mindenféle biztatás vagy szervezői erőlködés nélkül az első pillanattól az utolsóig az otthonosság jóérzésével telik meg a helyzet. Hiszen a vendég könyveit is ismerjük, a színházát is ismerjük, és természetesen a felmenőit ismerjük csak igazán! Ez azonban még kevés lenne a kávéházi hangulat megteremtéséhez.  Szükségeltetik hozzá a vendégnek az a természetessége, amelyet persze vérbeli színházi emberként, szakmai eszközökkel bármilyen közegben létre tudna hozni, de itt bárki megbizonyosodhatott róla, hogy ehhez nincs szüksége aktuális szerepének profi eljátszására, mert ez a lényéből fakad.
 
Aki részletező, tartalomhű tudósítást akarna írni erről a kedves 80 percről, bajba kerülhetne, mert a vendég által elmondottakat valamiféle szerkezetbe, logikus sorba fűzni szinte lehetetlen. Az „erről jut eszembe”, meg a „ne adják tovább”, meg az „és akkor az apám azt mondta” bevezető félmondatok után, természetesen,  a neki feltett kérdésekre felelt, de azért bármilyen témára is került sor, azon belül mindig a konkrét válaszaihoz csatlakozó képzettársításai voltak a legérdekesebbek. Természetesen szó volt a pályaválasztásáról, az írói munkájáról, a magánszínházának indításáról abban a korban, amelyikben még ezt a megjelölést se volt szabad használni. Szó volt rendezői tevékenységéről, színháza műsoráról, a 260 férőhelyes nézőtér folyamatos megtöltéséről, és persze a gyerekkoráról, ez előd Karinthyak, illetve Karinthy-család sajátságos, ám karakteres életmódjáról, aztán a saját gyerekéről, meg a terveiről is. Lelkes kezdeményezője annak a – terjedő – gondolatnak, hogy az üresen álló, s a kallódástól talán már sanyarú állapotba került mozikban is működtessenek színházakat.  Mert kétségtelen, hogyha moziba már ritkábban vagy kevesebben is járnak az emberek, színházba annál gyakrabban és többen. Ez nem csak az ő színházára, hanem az egész fővárosra igaz.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindegyik általa elmondott ténynek hír-értéke volt a számunkra, hogy folyton meglepő közlésektől felejtettük nyitva a szánkat.  De azt hiszem, a legtöbbünket nem is a híréhség, nem az irodalom- és színháztörténeti gyarapodás vágya, nem az ismeretlen szenzációk lesésének bulváros lelkesültsége vitt oda, hanem a lehetőség: találkozni egy kulturált, művelt, színes, hiteles művészértelmiségivel. Örömmel jelentem: a cél eléretett.
Karinthy Márton javaslata az együttlét – mondjuk így – műfajára azért is volt ebben a körben sikeres, mert a kávéházi beszélgetést bármikor, bármelyik témánál el lehet kezdeni, és bármikor, bármelyik témánál abba lehet hagyni, különösebben ünnepélyes nekibuzdulás és eredményméltató záró aktus nélkül. Akár ha közös étkezésen ülne együtt a család. Igaz itt nemhogy kávé, de víz se volt. Ám nem is hiányzott. A kis szellemi nasi ezeknél jóval többet ért.
Cserhalmi Imre