EUobserver
A Pegasus ügyet vizsgáló EP-Bizottság jelentéstevője úgy ítéli meg, hogy a lehallgatási botrány európai leágazása sokkal súlyosabb, mint egykor a Watergate volt. A holland liberális Sophie in’t Veld úgy fogalmazott, hogy polgárokat lehallgatni immár nem csupán tekintélyelvű rendszerek kiváltsága. Ezt csinálta a magyar, a lengyel, a spanyol és a görög kormány is, és nem elszigetelt incidensekről, hanem kiterjedt rendszerről van szó.
Mi több, minden tagállam beszerezte a kémeszközt, habár nem mindegyik használta. Mindenesetre a konspiráció szinte minden útját-módját igénybe vették, hogy elleplezzék a vásárlást. A politikus utalt arra, hogy Magyarországon legalább 300 ember ellen vetették be, civil aktivisták, illetve olyan magánszemélyek ellen, akiket Soros Györgyhöz kapcsoltak. A Bizottság mégis csupán langymelegen reagált, pedig maga is célpont volt. A Tanács pedig még egyáltalán nem foglalt állást.
Az Europol eddig nem indított nyomozást, mondván, hogy nemzeti hatáskörbe tartoznak a történtek. A kormányok ugyanakkor nemzetbiztonsági okokra hivatkozva falaznak. Ily módon ez az érv mentség lett az elkövetett törvénytelenségre. Igaz, nehéz kőkemény bizonyítékokat összeszedni, ám ha ezer mozaikdarabból megvan kilencszáz, akkor azért összeáll a kép – fűzte hozzá a törvényhozó, aki az idén véglegesíti jelentését.
De emellett tény, hogy akik jogi eljárást indítottak, azok azt tapasztalták, hogy a bírák és ügyészek az áldozatokra hárítják a bizonyítás terhét. Ez viszont előnyös helyzetbe juttatja az államot, mivel ily módon nem működnek a fékek és ellensúlyok. Ám ha nem sikerül megfelelő ellenpólust képezni a hatalommal szemben, akkor ott véget ér a demokrácia – hangsúlyozta a politikus.
https://euobserver.com/digital-eu/156478?utm_source=euobs&utm_medium=email
Wall Street Journal
Putyin vissza akarja kényszeríteni Ukrajnát az egykori Szovjetunió keretei közé, merthogy a szovjetek annak idején ideológiai alapon ismét létrehozták az orosz birodalmat, és az elnök most ugyanezt a húzást igyekszik megismételni. Ez a véleménye David Satternek, aki a kommunizmus több mint 100 millió áldozataival foglalkozó washingtoni alapítvány tudományos tanácsadója. (Az intézménynek jelentős anyagi támogatást nyújt a magyar kormány – a szerk. megj.)
Mint írja, Oroszország ragaszkodik ahhoz, hogy Ukrajna mesterséges nemzet, ám a megállapítás igazából a Szovjetunióra illik. Az egy akolba terelt nemzetek egyetlen közös vonása az volt, hogy osztották a kommunizmus hamis valóságát. És amikor összeomlott az ideológiai fundamentum, akkor újra szétvált a 15 történelmi nemzet, beleértve Oroszországot és Ukrajnát.
A Krím, majd Kelet-Ukrajna elfoglalása arra szolgált, hogy elterelje az oroszok figyelmét a majdani forradalomról. Putyin népszerűsége 82 %-ra ugrott, az orosz államon soviniszta eufória söpört végig. A mostani támadás hátterében pedig az állt, hogy Moszkva gyengének vélte az USÁ-t az afgán kivonulás után, illetve hogy az orosz elnök az újabb kalanddal próbálta megerősíteni megingott rendszerét.
Teljes tévedés a történtekért a NATO-bővítést felelőssé tenni, abban ugyanis nincs semmi új, hogy Moszkva uralni próbálja Ukrajnát. Már a Szovjetunió megszűnte után látni lehetett, hogy saját hatalma érdekében uralni igyekszik a szomszéd országokat. Ilyen előzmények után kell mérlegelni Kijev támogatását.
A háború igazi oka az, hogy a Kreml képtelen megszabadulni az orosz örökségtől. Ha az ukránok területeket engednek át, akkor továbbra is zavartalanul grasszál a szovjet imperialista felfogás. Úgyhogy segíteni kell az egyértelmű ukrán győzelmet az agresszor megbüntetésére, egyben pedig hozzá kell járulni, hogy az orosz fél megváljon a múlt terheitől.
Politico
A török elnök minden trükköt bevet az autokraták kézikönyvéből, csak, hogy hatalmon maradhasson a júniusi választás után. A nagy cél érdekében háborút forral, lecsap az ellenzékre, mert menteni igyekszik a bőrét. De hát tönkretette a gazdaságot és elszegényítette a középosztályt.
Tíz körömmel ragaszkodik uralmához, de remélhetőleg kudarcot vall, hiszen háborúba viszi országát és a bíróságokat használja fel a vetélytársak ellen. Június 23-án minden bizonnyal a világ legfontosabb idei választása zajlik majd. Meghatározza, hogy a 85 milliós ország tovább sodródik-e a tekintélyuralom, a külső terjeszkedés felé, vagy a liberális, pluralista utat választja.
Az iszlám beütésű Igazság és Fejlődés Pártja jó 20 éve óta most szembesül először komolyan a bukás lehetőségével. Az infláció meghaladja a 80 %-ot, a líra mélyrepülésben, a kormány népszerűsége pedig a gazdasági nehézségekkel arányosan zuhant. Már csak 30 %-on áll. A reakció jellemzően brutálisra sikeredett.
Erdogan előkészületeket tesz, hogy harckocsikat küldjön Szíriába a Nyugat oldalán harcoló kurd milíciák ellen, mert szerinte azok kapcsolatban állnak a törvényen kívül helyezett Kurd Munkapárttal (PKK). Egyben csapással fenyegeti Görögországot, több ügy miatt is. Az ukrán háború ügyében viszont úgy alakította, hogy nélkülözhetetlen közvetítő legyen mindkét oldal számára. És még csak a Nyugat haragját sem vonta magára.
Odahaza az igazságszolgáltatás segítségével próbálja meggátolni, hogy indulhasson a választáson az isztambuli polgármester, aki egyesíteni tudná az ellenzéket.
Harcias külső terveit keresztezi, hogy nem jöttek be az Arab Tavaszhoz fűzött reményei, ugyanakkor égető szüksége van a nyugati és arab tőkére, miután elfuserálta a gazdaságpolitikát. De azon van, hogy Törökország visszaszerezze befolyását egy többpólusú világban. Sajnos, az EU inkább csak szemléli, mit művel Ankara, de igazából nem is tudja befolyásolni, hiszen haldoklik a török csatlakozási folyamat. Azon kívül Brüsszelnek időről időre fizetnie kell azért, hogy Erdogan visszatartja a csaknem 4 millió szír menekültet.
A Nyugat számára nagy megkönnyebbülés volna a politikus bukása. Ezzel együtt kiábrándítóan kevés segítséget nyújt az ellenzéknek, még akkor is, ha a demokráciák csendben egy mérsékeltebb, nyugat-barátabb Törökországért imádkoznak. Hát, szurkoljunk, hogy mi lesz júniusban.
FT
A lap fő külpolitikai szemleírója szembeszáll azzal a közkeletű vélekedéssel, hogy a Nyugatnak az csak jó, ha leáll a kínai gazdaság növekedése. Gideon Rachman érvként hozza fel, hogy az ázsiai ország igencsak beépült a nemzetközi munkamegosztásba. Vagyis ha átmegy recesszióba, azt sok más állam is igencsak megérzi. Ha pedig bedől, akkor az megrendíti az egész világ pénzügyi rendszerét.
Azon felül nem lehet megkerülni az erkölcsi kérdést: ki akarja, hogy még szegényebb legyen az 1,4 milliárd kínai, akiknek a nagy része amúgy sem tud semmit sem felmutatni. Továbbá a kínai vásárlások és beruházások létfontosságúak egy sor afrikai és amerikai állam számára, akkor azok is süppedjenek bele a nyomorba?
Nyugaton két felfogás ütközik. Az egyik, a régebbi, a globalizációra épül és azt hangsúlyozza, hogy az együttműködés mindenki számára előnyös, hiszen gazdasági stabilitást és növekedést eredményez. Az új megközelítés, amely a nagyhatalmi versengésből indul ki, azt ismételgeti, hogy a tehetősebb Kína nagyobb fenyegetést jelent. Ezért ha nem szorítják vissza a pekingi törekvéseket, akkor veszélybe kerül a béke és a jólét a világban.
Mindkét állításban van igazság. Ha Kína összeomlik gazdaságilag, az kihathat a nemzetközi stabilitásra. Mint ahogy az is, ha sikert arat, Hszivel vagy valamelyik másik nacionalista, tekintélyelvű politikussal az élén.
Ám a kiút megtalálásához azt kell megvizsgálni, miként birkózik meg a Nyugat Peking folyamatos erősödésével? Arra kell összpontosítani, hogy olyan nemzetközi környezet jöjjön létre, amelybe a gazdagabb és erősebb Kína be tud épülni, ugyanakkor eltereli a kínai vezetést az agresszív politikától.
Az ukrajnai háború bizonyította, hogy sok állam igen kedvezőtlenül vélekedik a nyugati mozgatórugókról, még egy ilyen egyértelmű agresszió kapcsán is. Ezért az USÁ-nak és Európának világossá kell tennie, hogy nem a kínai felemelkedést kívánja meggátolni. Hanem hogy a gazdagságát ne a szomszédok elleni fenyegetésre, a kereskedelmi partnerek megfélemlítésére vesse be. Olyan politika ez, amely védhető és keresztülvihető.
Stopping China’s growth cannot be a goal for the west
