Project Syndicate
Európát leköti a háború, valamint hogy szembeszálljon a berkeken belül jelentkező lopakodó tekintélyelvűséggel, ám ez még nem ok arra, hogy ne engedje be a tagok sorába a Nyugat-Balkánt. Erre figyelmeztet Shlomo Ben-Ami volt izraeli külügyminiszter, aki a toledói Nemzetközi Békeközpont alelnöke.
A szervezeten belül persze alaptétel, hogy a periféria csak akkor fontos, amikor az fenyegeti a közösség biztonságát. De a szóban forgó hat államot még az orosz invázió sem hozta közelebb a belépéshez. Nem kérdés, hogy ebbe belejátszik a régió instabilitása, a demokratikus intézmények gyengesége. Ám ez nem lehet kizáró ok.
A dolog úgy áll, hogy a földrész elsősorban azért nem akar hallani az újabb bővítésről, mivel az új tagok anyagi támogatásra szorulnának. Ezen felül a közösség óvakodik a tekintélyelvűségtől. Sokatmondó, hogy a volt szlovén miniszterelnök, Janez Jansa arra panaszkodott: az európai intézményeket legnagyobb részt nem a csatlakozás foglalkoztatja, hanem az, miként szabadulhat meg egy-két tagállamtól.
Bizonyos fokig igaza van, mert amikor az EU az illiberális Magyarországgal és Lengyelországgal küszködik, ugyanilyen aggasztónak tűnik számára, hogy ajtót nyisson a szintén autokrata szerb elnök előtt. Arról nem beszélve, hogy Vucsics és Dodik, a boszniai szerbek vezére oroszbarát.
Ám hogy Moszkva kudarcot vall a fronton, az megcsappantotta támogatását a régióban. Putyin már látja, hol vannak befolyásának határai. Közben Amerika ismét szerepet kíván vállalni a Nyugat-Balkánon, de ez megint csak afelé tereli Európát, hogy azt gondolja: várhat a felvételekkel. Vagyis nagyon úgy néz ki, hogy az Unió Macron koncentrikus körök elméletét vallja.
The Price of Europe’s Expansion Fatigue | by Shlomo Ben-Ami – Project Syndicate
Guardian
Lvivben szerzett tapasztalatai alapján Timothy Garton Ash úgy látja, hogy Ukrajnában nem a Nyugat, hanem Putyin fenyegeti leginkább a saját maga által meghirdetett orosz világ gondolatát. Az Oxfordi Egyetem professzora, az európai ügyek kiváló ismerője szerint a birodalmi háború eredményeként az egész volt szovjet birodalmon belül ellenség lett az orosz kultúra és nyelv. Ezért nyugodtan fel lehet tenni a kérdést, vajon Vlagyimir Putyin nem az amerikai imperializmus ügynöke-e? Hiszen Washington fele akkora károkat nem okozott az orosz stratégiai törekvéseknek, mint az államfő.
Az elemző Ukrajnában mindenütt azt látta, hogy az emberek nem egyszerűen a diktátort utasítják el, vagy az Orosz Föderációt, hanem mindent és jóformán mindenkit, ami és aki orosz. Egy felmérés azt tanúsítja, hogy az ukránok 80 %-a 9 éve még kedvezően vélekedett Oroszországról. Ez az arány mára 2 %-ra zuhant vissza.
De ugyanezt érzékelni a korábbi szovjet birodalom nagy részében, pedig Moszkva arra találta ki, hogy ott majd visszaállítja az orosz világot. Vonatkozik ez a többi közt Grúziára, valamint a közép-ázsiai köztársaságokra is. Amúgy ugyanezt hozta fel az orosz vezetés Ukrajna újragyarmatosítására is. Az eredmény az lett, amit bőven meg lehetett jövendölni: az utódállamok nem kérnek az orosz nyelvű politikából, illetve már a kultúrából sem.
Az említett ideológia persze kezdettől fogva szorosan kapcsolódott az imperialista gondolathoz, az orosz Ortodox Egyházhoz, valamint a tekintélyuralomhoz. A kultúra csak járulékos veszteség lett. Közben azonban nem szabad szem elől téveszteni, hogy Putyin brutális erővel és terrorral próbálja visszaállítani az egykor volt nagyorosz uralmat.
Következésképpen már 14 millió ukrán, a lakosság egynegyede vált földönfutóvá. Ám az elnök nem csupán úgy vonul be a történelembe, mint aki hasztalan akarta újraéleszteni az orosz birodalmat, hanem aki szétverte az orosz világot.