Micsoda történelmi út volt ez, míg eljutottunk Horthy kormányzó híres zergevadászatától Bandiig. Bandi sajnos nem tartott ki a háború végéig. „Ő”, sokunkkal ellentétben kegyes halált halt. A németek hagyták ránk, s a közelünkben lakó mészárosnak megesett rajta a szíve, nem hagyta tovább éhezni, így mi sem éheztünk egy jó darabig. A belőle készült húsleves kissé édes lett, de a fokhagymás sült, a pörkölt, vagy a fasírt verhetetlen volt. Bözsi, a kanca ellenben megúszta. Állatszerető gazdája mindig kedvesen súgta a fülébe: „szíveskedjen tovább ügetni Bözsike”, s így, amikor besorozták lókatonának, rögvest le is szerelték, mert a durva vezényszavak hallatán először megbokrosodott, majd földbe gyökerezett mind a négy lába. Gazdáját különleges szerencse érte, visszavásárolhatta, s így a fenyegetés: „ha nem viszi el, 48 órán belül virsli készítünk belőle”, nem vált valóra.
Ma lettem 70 éves. Ez a 10 év, kit ezért, kit azért leemelt a körülöttem lévő székekről.
Pedig ’36-ban még reménykedtünk. Ha csak képzeletben is, de társasági eseményekre jártunk esténként. Láttuk az újságban, hogy az Újságírók Szanatóriumi Egyesületének díszhangversenyén mindenki ott volt, aki csak számított. Nem csoda, hiszen olyanok léptek fel a filharmonikusoktól, mint Dohnányi Ernő, Bartók Béla, Stefániai Imre. Nőm, aki szeretett távolbalátóként is tetszelegni, s egyben az asszonyok kéretlen megmentője is volt, ahányszor kiejtettük Bartók Béla nevét, furcsa fintorral közölte, hogy meglátjátok, valami fiatalabb tanítványért Dittát is el fogja hagyni. Hogy igazáról meggyőződhessen, mindig elsőként szaladt megvenni a Tolnai Világlap legújabb példányát, hátha megtalálja benne az erről szóló bizonyítékot. Mostanra persze már tudjuk, hogy egyáltalán nem volt igaza, a két művész élete örökre egybefonódott. Csakúgy, mint anyánké apánkéval.
FILMFELVÉTEL a régmúltból: 1937 februárjában – harminc év szünet után – ismét Hírlapíróbált rendeztek a Pesti Vigadóban (MFI) ITT!
Szerencsére Jancsi bátyánk – korát meghazudtolva – még mindig rendkívül agilis. Szokás szerint most is velünk tartott a születésnapi „lakomán”, és szokás szerint 15 perc után most is mehetnékje támadt. A szakmához évek óta már csak a lelkesedése kötötte, így nem csoda, hogy hiába adta be jelentkezését a frissen megalakult újságíró szövetségbe, felvételét elutasították. De ha ő valamit a fejébe vesz… Addig sétált fel, s alá az újjáépített Fészek Klub előtt, míg össze nem barátkozott egy „igazi” újságíróval, akinek lakása ugyan nem volt, de állása legalább igen. Így aztán hol a Fészekben, hol a szerkesztőségben, hol nálunk volt ő is, bár ígérete szerint nálunk csak átmenetileg.
A székek tehát lassan-lassan újra betöltik eredeti funkciójukat. Pista bácsi és Mariska néni a mellettünk lévő lakásba költözött Kanizsáról a gyerekekkel. Ezekről a gyerekekről hallottuk korábban, hogy tehetségesek a fogalmazásban, most azonban már kiderült a kisebbikről, hogy nemcsak a lába, de a keze is fürge, s a hagyományokkal ellentétben nem mozdonyvezetőnek, hanem parlamenti gyorsírónak készül. Egy kora esti beszélgetés alkalmával arról is megbizonyosodtunk, hogy az esze is a helyén van, s jó adag kurázsival is rendelkezik. Amikor málenkíj robotra akarták vinni őket, az egyik utcasaroknál megragadta a testvére karját, berántotta egy kapualjba, s erősen befogta a száját. És milyen jól tette! Kis Pista ugyanis kiabálni szeretett volna, mert úgy érezte, jól nevelt gyermekként nem illik megszökni, hiszen abból nagy baj lehet.
Korábbi, s most újra szomszédjaink, Mici néniék is át-átlátogatnak. Ők 44-ben gyalog, énekelve jöttek a kislányukkal vissza Pestre, mert már nagyon elegük lett. A vágyott és összekuporgatott árpádföldi kertes ház, ahová mellőlünk költöztek, akkorra már inkább átok lett. A közelükben ugyanis repülőgépgyár volt. S a katonák hiába festették a hangárokat pont olyan zöldre, mint amilyenek az erdő lombjai voltak, a bombák tévedhetetlenül hullottak a fejük felett. De mit érdekel egy gyermeket a háború?! Évike éppen egy női lapot nézeget. Komoly arca elárulja, hogy mire gondol. Arról ábrándozik, hogy egyszer majd felnőtt hölgy módjára, gyönyörű ruhákba öltözik. S mivel most hallotta a szemben ülő újságíró bácsitól, hogy egész jól keres, lehet, hogy nemcsak hordani fogja őket, de ír is róluk egyszer.
TÉNYTÁR V.
1936-1946
1936-ban
A Magyar Újságírók Egyesületének 716 tagja volt, ennek 18%-a vidéki.
1938-ban
A Nyugdíjintézet elnöke Vitéz leveldi Kozma Miklós, az MTI és a Magyar Rádió elnök-igazgatója lett, kapcsolatai révén javult az intézet anyagi helyzete, több adomány érkezett, nőtt az állami támogatás, a tagdíjhátralékokat pedig szigorúan behajtották!
A Pátria Klub eredetileg a keresztény értelmiség tömörítésére jött létre, helyt adott zsidóellenes politikát támogató értelmiségnek is. 1938. március 15-én a klub „szabadságlakomáján” Hindy Zoltán elnök kimondta „kétszáz keresztény újságíró nagy tapsai között, hogy sajtókamarát kellene alapítani”. Áprilisban 150 fővárosi és vidéki újságíró megalakította a Magyar Újságírók Kamarai Csoportját. A magyar Sajtókamara létrehozása elválaszthatatlan volt a keresztény-nemzeti fajvédő ideológiától és a zsidóellenességtől.
Az 1938. XV. tc., az ún. első zsidótörvény második paragrafusa utasította a kormányt, hogy az időszaki és nem időszaki lapok, kiadók szerkesztői és állandó munkatársai részére Sajtókamarát szervezzen. Ilyen munkakörben csak a felállítandó Sajtókamara tagja alkalmazható.
1938. június 12-én a Kamarai Csoportnak 918 tagja volt, ebből 600 hivatásos újságíró.
1939-ben
A Sajtókamara felállítását megelőzte körülbelül 400, zömében baloldali-liberális lap megszüntetése.
A Sajtókamara tényleges megszervezése a 1939. IV. tc., az ún. második zsidótörvény alapján valósult meg, mely a zsidók közéleti és gazdasági terjeszkedése további korlátozásáról szólt, és az 1938. XV. tc. szerint zsidónak minősítettek arányszámát a Sajtókamarán belül 6%-ban maximalizálta.
A m. kir. kormány a Sajtókamara megalakításának céljaira 30 000 pengő kamatmentes kölcsönt adott, és évi 5500 pengőért helyiséget is bérelt számukra az Andrássy út 43. sz. II. emeletén.
Június 23-án megalakult az Országos Magyar Sajtókamara.
Megjelent a kamarai tagok névsora. Az újságírói főosztályba összesen 1232 tagot vettek fel, a kiadóiba 340-et, összesen 1572-t. Az elutasított kérvények száma 1863 volt. 1939. augusztus 1-jéig azoknak, akik még nem voltak tagjai a kamarának, és újságíróként akartak dolgozni, be kellett nyújtaniuk kérelmüket. 1238 kérvény érkezett még.
A Nyugdíjintézetnek és Szanatórium Egyesületnek csak azok lehetnek a tagjai, akik az Országos Magyar Sajtókamara tagjai is – viszont a hivatásos újságíróknak és az újságíró-gyakornokoknak kötelező mindkettőben részt venni.
1940-ben
A Sajtókamarának 2566 tagja volt. Ebből 2059 az újságírói főosztály tagja, s közülük 736 hivatásos, főfoglalkozású újságíró. A zsidó származásúak aránya – az ún. kedvezményezett zsidókkal együtt – a hivatásos újságírók között 7%, a többi szakosztályban ennél kevesebb. (Olyan zsidó származásúak lehettek kedvezményezettek, akik az első világháború idején magas rangú kitüntetést kaptak.)
A Pátria klub minden vagyonával és terhével beolvadt a Magyar Újságírók Egyesületébe.
A Magyar Újságírók Egyesülete mint az Országos Magyar Sajtókamara társadalmi intézménye működött tovább.
A Sajtókamara megvásárolta az Andrássy út 101. sz. alatti épületet.
Az épület földszintjén a Magyar Újságírók Egyesületének helyiségei, a félemeleten és az első emeleten a Sajtókamara, a Nyugdíjintézet és a Szanatórium Egyesület kapott helyet. A manzárdon vagy hivatalok, vagy a vidéki újságírók számára kívántak szobákat biztosítani.
1941-ben
Május 21-én előkelő vendégek jelenlétében felavatták a Magyar Sajtó Házát.
A Sajtókamara „a legelemibb kartársi szolidaritást megtagadva, a maga részéről is sietett prédát szolgáltatni a rémuralomnak, és önmaga által is felvételre érdemesnek minősített 55 újságírót juttatott pontos lakcímmel a Gestapo kezére”. Közülük 29 meghalt. Kolosváry-Borcsa Mihályt 1946-ban háborús bűnösként kivégezték.
1945-ben
1945. január 25. – újságírók egy csoportja spontán létrehozta a Magyar Újságírók Országos Szövetségét. Megalakulásukat bejelentették a Nemzeti Tanácsnak, kérték a Sajtókamara épületének kiutalását, és demokratikus sajtószövetség szervezésébe kezdtek.
1400 újságíró igazolását végezték el az új követelményeknek megfelelően, s látták el őket tagkönyvvel.
A pártképviselők kérésére újabb rostálás következett, különösen az ún. szakírók táborát válogatták meg, ők nem főfoglalkozású újságírók. Az 1310 tagból mintegy 100-an dolgoztak vidéki lapoknál, a többiek budapestiek. 632 hivatásos budapesti újságíró volt, ebből 427 napilapnál dolgozott, 63 hetilapnál, 142-nek pedig nem volt állása. Rajtuk kívül 59 minisztériumi, hivatali stb. sajtóelőadó, 458 szakíró, és 69 technikai munkatárs, laptervező, illetve fotós volt tagja a szövetségnek.
Felépíttették a Fészek Klubot, ahol menedéket találtak a hajlékukat vesztett újságírók, és olcsó vagy ingyenes ebédet is kaptak.
1945 júniusában a Napilapok Belpolitikai Rovatvezetőinek Szindikátusa értekezletre hívta a szerkesztőségek munkatársait, a dolgozó újságírókat a MÚOSZ-ba. Mihályfi Ernő (a MÚOSZ későbbi elnöke) elnökölt.
1945. augusztus 12. – Kompromisszumos vezetőség választás. Elnök: Szakasits Árpád (SZDP); ügyvezető elnök: Korcsmáros Nándor; főtitkár: Gyöngyösi Nándor. Az elnök és az ügyvezető elnök különbözőképpen gondolkodott a sajtó társadalmi szerepéről és a sajtószabadság mibenlétéről.
Idézet az elnök választási beszédéből:
„A sajtószabadságot egyelőre a demokratikus pártok részére tartjuk fenn. (…) Orvosi szerep vár ránk, újságírókra, amikor ennek a beteg nemzeti közvéleménynek átformálását vállaljuk. Hivatásunk: tanítani, nevelni a betű erejével, az érvek fegyverével, meggyőződésünk hatásával…”
Idézet az ügyvezető elnök választási beszédéből:
„Az Újságírók Országos Szövetsége ma pártok felett álló testület, minden párté, és egyiké sem. Az újságíró-szövetség a magyar nemzeté. De ez a pártoknak is köszönhető…”
A szövetség legfontosabb feladatának a kollektív szerződések megkötését tekintette. (A kollektív szerződés tartalmazta a bérek nagyságát és a bérarányokat is a különböző munkaformák esetén. A szövetség vezetői megállapították, hogy 1946 elején a legjobban fizetett fix keresetű alkalmazottak az újságírók.)
A fasiszta rezsim által kizárt tagokat jogaikba visszahelyezték. A meggyilkoltak özvegyei is kaptak özvegyi járulékot, még akkor is, ha az elhunyt nem rendelkezett tízéves tagsági viszonnyal.
A szövetségnek tagja lett a TÉBE és a GYOSZ-hoz tartozó bankok és gyárvállalatok egy része mint jogi személy – ezek nagyobb összegű, több évre szóló tagdíjfizetésre kötelezték magukat, és így sikerült a nyugdíjasoknak és Szanatórium Egyesület tagjainak nagyobb támogatást szerezni.
A Szanatórium Egyesület taglétszáma 1946 elején 1056 fő, ebből aktív tag 946, felfüggesztett tag 110. Az aktív tagok hozzátartozóinak száma 1220 (800 feleség, 390 gyermek, 30 szülő). Az egyesület lélekszáma a hozzátartozókkal együtt 2276 fő volt.
A Szanatórium Egyesület elnöke Kállai Gyula volt.
