A Sajtóházban tartott visszaemlékezés-sorozat decemberi rendezvényén Kereszty András (Népszabadság), M. Lengyel László (MTI, Népszabadság, Ország-Világ) és a házigazda Kárpáti János (168 Óra) beszélgetésébe ezúttal skype-on bekapcsolódott Dmitrij Dorohin is. A szovjet/orosz diplomata tolmácsolt azon a 1989. márciusi moszkvai tárgyaláson, amelyen Németh Miklós miniszterelnök bejelentette Gorbacsovnak, hogy eltávolítják a „műszaki akadályokat” az osztrák határon, és felvetette a szovjet csapatok kivonásának ügyét.
Az idén 71 éves Vlagyimir Dmitrijevics Dorohin – mint elmondta – „magyar szakosként” végzett a moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében (az IMO-n), majd diplomataként összesen 14 évet élt és dolgozott hazánkban. 1984-től 1990-ig az SZKP KB külügyi osztályán hozzá tartoztak a magyar ügyek, utána pedig Budapesten követtanácsosként dolgozott. Hibátlanul és választékosan beszél magyarul. Egy időben a sajtóattasé posztját is betöltötte nálunk, ezért is nagy figyelemmel követte az újságírók eszmecseréjét.
Emlékei szerint a harminc évvel ezelőtti, március 4-i Németh Miklós-látogatás inkább kötetlen, bemutatkozó jellegű volt Gorbacsovnál, ahogyan Rizskov kormányfőnél is. Többnyire az SZKP főtitkára (aki Dorohin szerint bőbeszédű volt) vitte a szót, felemlítette a magyar mezőgazdaságról gyűjtött ismereteit. Németh tájékoztatását arról, hogy hazánk helyreállítja a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel tudomásul vette. Amikor a magyar miniszterelnök megemlítette, hogy az osztrák-magyar határon lebontják a szögesdrótot és más műszaki berendezéseket, Gorbacsov kijelentette: a döntésbe nem kíván beleszólni. Annyit tett hozzá, hogy nem ért az ilyen műszaki dolgokhoz, különben pedig a szovjet határt jól védik. A határnyitás politikai vonatkozásairól a diplomata szerint nem esett szó. (Dorohin egyébként nem emlékezett arra, hogy e találkozón elhangzott volna a Nagyvázsonyban tárolt szovjet atomfegyverek eltávolításának ügye. Ugyanakkor történelmi tény: öt hónappal később, 1989 szeptemberében Rizskov miniszterelnök levélben tudatta Németh Miklóssal, hogy teljesítették kérését.)
Ami a szovjet csapatok maradéktalan kivonásának kérdését illeti, ezt Dorohin szerint először Nyers Rezső, az MSZMP elnöke vetette föl Moszkvában 1989. július 25-én. A csapatcsökkentések akkoriban már megkezdődtek, a Kreml ennek folytatását ígérte, ami – ahogyan az akkori MTI-hírben áll – megfelelő nemzetközi helyzetben akár a teljes kivonáshoz is elvezethet.
Gorbacsov egyébként jó viszonyt ápolt az új magyar vezetőkkel, ezt megelőzően élénken érdeklődött a kádári Magyarország iránt is. Úgy ítélte meg: itt már sikerült bizonyos reformokat végrehajtani. Kádárnak azonban sikerült „elásnia” magát Gorbacsovnál, amikor Moszkvában 1985 szeptemberében ragaszkodott hozzá, hogy az eredetileg tervezett egy óra helyett, legalább négyórás legyen a beszélgetés. Végül több mint öt órát beszélgettek. Főként Kádár vitte a szót, felmondta az egész magyar történelmet, részletesen kitért az ötvenhatos eseményekre. Gorbacsov alighanem ebből a találkozóból vonta le következtetését: „Kádár ideje lejárt”.
Mennyire volt érzékelhető, hogy a nyolcvanas évek végén gyökeres geopolitikai változások következhetnek be? Erre a kérdésre azt válaszolta a nyugalmazott diplomata, hogy „sajnos ezt nem láttuk előre”? Nem azért „sajnos”, mert maradnia kellett volna mindennek a régiben, hanem mert a radikális változás „az emberek rovására ment”. Oroszországban ma még mindig elképesztő a szegénység, miközben oligarchák lettek a „reformok” haszonélvezői, ők rendelkeznek a vagyon 95 százaléka felett! „Nem tudjuk, mi történt velünk… Mik akarunk lenni?” – fejtegette Dorohin, utalva a mai állapotokra. Putyin szerint a huszadik század nagy tragédiája a Szovjetunió felbomlása. Az igazi tragédia nem ez – mondta a volt nagykövet –, hanem ahogyan ez végbement. „Kicsinyes torzsalkodások, pitiáner személyi ellentétek, a Gorbacsov és Jelcin közötti rossz viszony miatt. Az igazi tragédia Putyin Oroszországa, háborúskodása Ukrajnával.”
M. Lengyel László szintén az IMO-n végzett. Előtte hadilábon állt az orosszal, mert a gimnáziumban matematika szakos osztályba járt. Később viszont éppen a nyelvtanulás lett a hobbija. Életrajza annyiban „párhuzamos” Dorohinéval, hogy ő Moszkvában újságíróként képviselte az MTI-t, később az Ország-Világot és a Népszabadságot. Összesen 17 évet élt a Szovjetunióban, illetve Oroszországban. 1985 és 1992 között a helyszínről tudósított a világpolitikailag is fontos aktualitásokról. Vallja, hogy a külpolitikai újságírás a személyes kapcsolatokon kell, hogy alapuljon. Akkoriban, Andropov halála után még élénk volt itthon a külpolitikai érdeklődés. Előfordult, hogy az idő szorításában Moszkvából telefonon kellett diktálnia a nyomdásznak ólomba, hogy az Esti Hírlapban a vezető hír időben megjelenjen. M. Lengyelnek a mobiltelefon-, számítógép- és internetmentes időkben különleges bravúrokra volt szüksége, hogy személyes kapcsolatait is latba vetve elkészítse tudósításait. A „korlátlan lehetetlenségek hazájában” (a Szovjetunióban) az újságírónak mindenhová külön engedélyeket, igazolványokat kellett beszereznie (ezekből a Sajtóházba el is hozott mutatóba jó pár tucatot). Kalandfilmbe illő, ahogyan például fotós kollégájával sikerült időben eljutnia a litván fővárosba, hogy tudósítást készítsen az 1991-es vilniusi vérengzést követő gyászszertartásról.
Időközben hatalmasat fordult nemcsak a világ, hanem az újságírás, az olvasói érdeklődés is. A külpolitika a lapokban egyre hátrébb került, csaknem kiszorult.
A MÚOSZ kül- és biztonságpolitikai szakosztályának rendezvénye e témakörnek is szentelt egy fejezetet. Kereszty András, a Népszabadság tudósítójaként Washingtonban tartózkodott a rendszerváltás idején. Évente hazalátogatva azt érzékelte, hogy az ország már nem az, mint ahol legutóbb járt. Ami korábban elképzelhetetlen lett volna, az megvalósult. A Népszabadság újságírói főszerkesztőt választottak Eötvös Pál személyében, vagyis nem a pártközpont szabta meg, ki legyen Borbély Gábor utódja. Amerikai tartózkodását Kereszty egyebek mellett arra használta föl, hogy bejárt a Washington Post szerkesztőségébe. Elképedve látta, hogy egy hatalmas teremben több száz újságíró dolgozik, a szerkesztők mindegyike külön számítógépen. A munka egy vaskos stylebook alapján folyt, amely aprólékosan megszabta, mit, hogyan kell a szerzőnek feldolgoznia, sőt azt is, hogyan jelenjen meg, hogyan viselkedjen az újságíró a sajtóeseményeken.
Kereszty András először – Riporter címen – egy saját napilap indítására gondolt, ám aztán Eötvös Pál kérésére 1989-ben beült a korábbi mindenható főszerkesztő-helyettes, Rényi Péter szobájába, és ő lett a lap egyik, meghatározó irányítója.
Kell-e, lehet-e még jelenleg is napilapot készíteni? – kérdezte tőle Kárpáti János. Kereszty szerint igen. Meg lehetne győzni az embereket, hogy érdemes újságot olvasniuk. M. Lengyel úgy véli: azért fordult el a közönség az újságoktól, mert alacsony a színvonaluk, igénytelen a tartalom, túltengenek az esetleges bulvárhírek. A Népszabadság (majd a Népszava) egykori vezető tollnoka, Kereszty tájegységeknek szóló újságot írna, sajnos azonban egy szerkesztőséghez nagyon sok pénz kellene. Felvetette, hogy az interneten manapság fellelhető blogok közül az egyívásúak akár „unióba” tömörülhetnének. Ez is egy megoldás – mondta.
Hogy az elképzelések megvalósulnak-e? Talán igen.
Érdemes volna a fejleményekről 30 év múlva ismét „szakmázni” a Sajtóházban.
Toronyi Attila
