Aranytollas újságírók visszaemlékezései történelmi vagy sajtótörténeti jelentőségű eseményekre, illetve azok hátterében zajló epizódokra. Szále László bevezetője a sorozathoz >>>
M. LENGYEL LÁSZLÓ írása
Mielőtt rátérnék magára a történetre, egy rövid szakmai bevezetés.
Külpolitikus voltam egész szakmai életemben, de makacsul hittem, hogy a szakterület műfajilag nem határolhatja be az újságírást. Az általam ismert mintegy harminc műfaj közül hitem és tudomásom szerint mindegyikben alkottam legalább néhány opust, de a kötelezők (hír, információ, tudósítás, háttér, hírmagyarázat) után mennyiségében mindenképpen az információ és a riport következik a sorban. A riport volt a kedvenc gyerek, de az interjúhoz minimum ambivalens volt és maradt a viszonyom. A modern újságírás divatműfajáról van szó, amely ma leginkább arról szól, hogy nézd pupák befogadó, én ezt a nagy embert (többnyire celebet) becserkésztem, tegeződünk, és te, befogadó élvezd, hogy kukkolhatsz. A politikai interjú meg vagy alákérdezéses hűségnyilatkozat az újságíró részéről, vagy lehetőség az alanynak, hogy azt hazudjon, amit akar. Egyszerűen azért az árért, hogy hajlandó volt megszólalni.
Sikereim nagy része a történelmi személyiségekkel (Mihail Gorbacsov, Nyikolaj Rizskov, Leonyid Kucsma), a tudományos vagy művészeti élet nagyjaival (Alekszandr Szolzsenyicin, Oleg Tabakov, Venyegyikt Jerofejev, a Medvegyev ikrek, vagy éppen Jurij Ljubimov, Andrej Voznyeszenszkij, Arkagyij Sztrugacszkij – hogy csak néhányat említsek) készült interjúkból fakadt, mégis úgy értékeltem, hogy ez az általam képviselt orgánum tekintélyének érdeme, vagy éppen a személyes kapcsolatrendszerem működésének hozománya, de nem az enyém. A felkészülés ugyanis kötelező, az nem érdem, hogy valaki felkészült. Pláne nem az, ha erőszakos, ha kérdés helyett kiselőadást tart, ha magát tolja előtérbe, ha az összes létező választ megelőlegezi a túlfogalmazott „kérdésben”, bizonyítandó, hogy ő milyen okos. Ha meg azért készül az interjú, mert valaki mással akarom elmondatni, amit magam szeretnék, de így „elegánsabb” (és kockázatmentesebb), az maga a csőd.
Most egy szürke, szinte visszhangtalan, szakmai szempontból számomra mégis igazi bravúrnak tartott, és a Népszabadság tekintélyét ugyancsak megnövelő interjú történetét mondom el.
1992 nyarának vége volt. Lejárt a rendes nyári szabadságom, és ami nem volt jellemző, a moszkvai tudósítói iroda gépkocsijával jöttem haza Magyarországra. Így jutott eszembe, hogy mivel fontos esemény nem volt közvetlenül előttünk, a visszaútra üljön be mellém egy fotós, megállunk, ahol kívánja, végigbarangoljuk az ukrán, belarusz és orosz vidéket, aztán majd csak megérkezünk. Egy dolgunk lesz, szeptember 21-e előtt eljutni Tallinnba, Észtországba, ahol az Észt Köztársaság első elnökválasztása lesz, erről összeszedni minél több anyagot és tudósítani, amit és ahogy lehet. (A fotósokkal való utazások külön témát adnak, csakúgy, mint a Moszkva – Budapest – Moszkva autózások; talán ezekre is sor kerül egyszer.)
Bánhalmi Jancsi, az egyik akkori legjobb esemény- és riportfotós ült be mellém, azzal a feltétellel, hogy végig én vezetek. Egy ideig csalódás volt, hogy ami nekem témának tűnt, az Jánost nem érdekelte, de később kemény feladatok elé állított.
1992. szeptember 12-én érkeztünk meg Tallinnba a K 083 076 rendszámú Volvóval, és foglaltuk el a 1335-ös szobát a Hotel Viruban. A kártyánkon volt egy elmosódott, olvashatatlan pecsét, amelyen állítólag az állt, hogy hommikusöök (az egyik észt szó a mintegy tucatnyi közül, amelyet egy életre megjegyeztem, és amely reggelit jelent), de mivel a szovjet szállodákban a reggelit külön kellett kérni, és mi nem kértünk, a szobánkban ettünk „batyuból”. Viszont a párkányra kirakott ételekből bőven lakmároztak a sirályok (a 13. emeleten laktunk!), János kiváló, később díjnyertes képeket tudott lőni róluk. A soha el nem fogyasztott reggelit ellenben ki kellett fizetnünk.
Sok a választásokat felvezető anyagot készítettünk. Volt némi észtországi előéletem, voltak kapcsolatok. Találkoztam már korábban Mart Laar miniszterelnökkel. Segített Gondo Olevso, a külügyminisztérium sajtósa, aki az után fogadott, hogy a helyi szakszervezeti lap szerkesztője egy magánbeszélgetésünket (etikailag megkérdőjelezhető módon interjúként feltüntetve) megjelentette korábban a Bürokrácia nem Miki egér címmel, és ez tetszett neki. De a legtöbb segítséget az Észt Távirati Iroda örmény származású, de Tallinnban meggyökeresedett kiváló riporterétől, Artur Barsegjantól kaptam. Két dolgot kértem. Szeretnék találkozni azzal, aki végül megnyeri majd az elnökválasztást, és kell nekem az, aki végképp reménytelenül, a futottak még kategóriában szerepel.
Utóbbi egy hölgy volt, a szociáldemokratáktól, Lagle Parek volt, a neve, öt százalékot sem kapott, később mégis belügyminiszter lett. Befutóként Artur Lennart Merit, a kiváló műfordítót, korábbi neves ellenzékit, a jobbközép Isamaa Párt jelöltjét nevezte meg.
Vele a házában találkoztunk. Nem titkolta, hogy Magyarországon az MDF áll hozzájuk a legközelebb. Az interjút a finn stílusú, szinteltolásos ház dolgozószobájában adta, kifogástalan öltönyben, de papuccsal a lábán. Jánosnak minden ügyességére szükség volt, hogy úgy készítsen róla kiváló portréképet, hogy ez ne derüljön ki.
Okos, de átlagos interjú sikeredett, csak hogy Meri a közvetlen választáson második lett Arnold Rüütel, a köztársaság függetlenedésének első élharcosa mögött. Visszamentünk Moszkvába, János hazautazott a képekkel, én hazaadtam minden anyagot, de sikerült meggyőznöm a szerkesztőséget, hogy az interjút egyelőre ne használjuk fel.
Október 5-én már nem a nép, hanem a parlament választott a két legtöbb szavazatot kapott jelölt közül. Lennart Meri fölényesen győzött. És a megválasztásának hírével szinte egyidőben (mindössze két nap késéssel) jelent meg az interjú az első szabadon választott észt elnökkel a Népszabadságban. Miközben az első médiaháború nyomán már az MDF-hez hű felületek domináltak a nyilvánosságban. Külön elégtétel volt, hogy amikor Lennart Meri Magyarországon járt, és a hivatalos tárgyalások után sajtótájékoztatót tartott, személyes ismerősként üdvözölt, és a korábbi beszélgetésünkre visszautalva adta meg kérdésemre a választ. A többi jelenlévő kolléga legnagyobb elképedésére és a Népszabadság nimbuszának valamelyes épülésére.
***
Az Aranytoll-sztorikat közlő sorozat borítóképe Tettamanti Béla rajza az újságíróról:
