Aranytollas újságírók visszaemlékezései történelmi vagy sajtótörténeti jelentőségű eseményekre, illetve azok hátterében zajló epizódokra. Szále László bevezetője a sorozathoz >>>
SZÜCS GÁBOR írása
Nem is olyan régen, az egyik internetes lapban hosszabban búslakodtam a Kurír – máig fájó sebeket okozó – végnapjairól, s akkor azt ígértem, ha egyszer a születésünk körülményeire is kíváncsi lesz az utókor, akkor majd mesélek a feledhetetlen indulásról is. Nos, a felkérés megérkezett – köszönhetően Szále Lászlónak –, így hát következzék a mese, nemcsak a Kurír, hanem egy egészen új világ születéséről.
Ha nem is régebbre, de Kádár János temetéséig mindenképpen vissza kell mennem az időben, hogy érzékeltessem a sajtó, és az én életemet is gyökeresen megváltoztató körülményeket. Aznap, vagyis 1989. július 14-én éppenséggel az egykori Athenaeum nyomda Rákóczi úti oldalának, talán nagygyűlések megtartására szánt hatalmas termében üldögéltem egymagamban, már jó hónapja. Az erkélyre kilépve néztem, ahogy a rendőrmotorosokkal kísért temetési menet a Körútról befordul a Rákóczi útra, s amikor a karaván eltűnt a Fiumei sírkert felé, akkor tudatosult bennem, hogy aznap, Kádárral együtt, egy egész korszakot temetnek el.
Mit kerestem az Athenaeumban? Éppen lapot terveztem, mert egészen biztos voltam abban, hogy az ötszáz éve zavartalanul üzemelő Gutenberg-galaxisnak, és a negyven éve ugyancsak zavartalanul működő sajtóirányításnak pillanatokon belül vége lesz. Vagyis éppen többedik lapomtól többedszer kirúgva álltam, illetve ültem az Athenaeumban, ugyanis Szlávik András vezérigazgató erősen bízott az Európa című, akkor elképzelhetetlenül méretesnek szánt, 94 oldalas hetilaptervem megvalósulásában. (A belém helyezett bizalmát erősen táplálhatta, hogy így munkát remélt a jelentősen ráfizetéses, Cerutti mélynyomó gépre is…)
Ámde Szlávik Bandi súlyosan megbetegedett, néhány hónappal később meg is halt, a helyettese viszont gyűlölt – megint az utcára kerültem. Miután sem írni, sem szerkeszteni nem volt hol és mit, üzembe helyeztem a botcsinálta kiadói szakember énemet. Jó döntés volt, ugyanis a lassan gazdátlanul maradt magyar sajtó felkeltette a nagy nyugati kiadók figyelmét, akik elsősorban az iparág vadkeleti működésére voltak kíváncsiak. (A mindenható párt ugyan megrendelte a zenét, de fizette is a cechet. Vagyis a lapnyomda kiemelt állami beruházás volt, a terjesztés állami feladat, a papír szovjet, a nyomdafesték NDK-s – ugye, emlékszünk még a KGST transzferábilis rubelére? –, a kiadók nyeresége pedig egy, a való élettől idegen szám volt. Rossz nyelvek szerint például Siklósi Norbert vezérigazgató a papír utolsó rubrikájába odafirkantott egy számot, amit aztán a Pénzügyminisztériumban, fölfelé haladva, szépen kitöltöttek…) Én pedig addigra már egészen használható üzleti terveket tudtam készíteni, legyen szó akár napi-, akár hetilapról.
Ez volt az az időszak, amikor néhány hónap alatt szabályosan elfoglalták a magyar sajtót a nemzetközi sajtóbirodalmak. Ide jött, és vagy pénzzel, vagy üveggyöngyökért, vagy csak egyszerűen ígérgetésekkel felvásárolta az országos és a vidéki sajtó jó részét Rupert Murdoch, Robert Maxwell, Jürg Marquard, az Axel Springer, a Ringier, a Bertelsmann, a Funk Verlag und Druckerei GmbH, a Westdeutsche Allgemeine Zeitung (WAZ), az Associated Newspapers, a Nice Press; hirtelen „csak” ők jutottak eszembe. Jómagam kicsit sündörögtem a Magyar Nemzet és a Magyar Hírlap privatizációja körül, de igazi fordulatnak azt tűnt, amikor Andrew Sarlós meghívott Kanadába, hogy meséljek neki az új napilap-tervemről. Aztán valahogy megszakadt a kapcsolat; későbbi ügyleteit látva, túl kis hal lehettem az életében…
(Zárójel. Az új tulajdonosok és a régi újságírók, szerkesztők élete nehezen indult. Egyik fél sem akarta megérteni a másikat. Idejöttek a magukat a lapkészítésben zseninek gondoló managerek, akik azt hitték, hogy elmaradott bugrisokkal találkoznak majd, akik a betűt sem nagyon ismerik, tehát meg kell őket tanítani az alapokra. A mieink pedig ekkor találkoztak a lapot nem szellemi terméknek, hanem csakis pénzcsináló eszköznek tekintő kapitalistákkal. De ez már egy másik történet…)
Így érkeztünk el 1989 szilveszteréig. A többes szám négy főt jelent, velük még korábbi sikerlapomnál, a Képes7-nél dolgoztam: rajtam kívül Nagy Zsuzsát, a szerkesztőségi titkárnőt, Szakonyi Pétert, aki újságíróként megteremtette a 100 leggazdagabb magyar című kiadványt, és Pethes Sándor sportújságírót. Együtt szövetkeztünk, s készültünk valamire. A találkahely a Lapkiadó székháza volt, ugyanis megmaradt az egyik régebbi szobánk kulcsa, s mivel már elévült, bevallom, oda szöktünk be tanácskozni, dolgozni; mégis csak volt íróasztal, telefon. És ki ne maradjon a szomszédos Gong presszó sem, ahol némi unikum-sör kombó mellett születtek a nagy tervek.
Miközben az ország lázban égett, én egyre jobban féltem, hogy Kompország kompja ezúttal abbahagyja az ide-oda mászkálást, és végleg elindul nyugat felé, csakhogy nélkülünk… Szilveszter másnapján ismét összegyűlt a Nagy Csapat; Pethes Sanyi magával hozta a friss HVG-t, amiben megjelent a legsikeresebb cégekről egy összeállítás. A listát a Kordax vezette (ez egy „olajos” cég volt, későbbi nagy botrányok szereplője), ahol nem vették fel a telefont. Másodikként a Kontrax következett. (Telefonok, telefonközpontok, fénymásolók és egyéb irodatechnikai eszközök kereskedelmével foglalkozó kisszövetkezet. A Kontrax volt az első, amely nyugati színvonalú, akár háromperces reklámokkal bombázta a tévénézőket, ráadásul megvette az egykori Bányász mozit, aminek a Grafiti nevet adták; január 5-én itt tartott sajtótájékoztatót világszenzációt okozva Végvári őrnagy, a BM III/III-as tisztje.)
Csöng a telefon, felveszik. Kérem az elnök urat, mit tesz isten, kapcsolják. Dicső Gábor vagyok, mondja egy kellemes, fiatal hang. Elmakogom a mondókámat, hogy lapokkal foglalkozom stb., mire ő: és miért engem keresett? Mire én: mert aki olyan őrültségre képes, hogy vesz egy mozit, az talán más marhaságokra is rábeszélhető. A válasz egy nagy nevetés, s aztán: jöjjön be.
Ez volt tehát január másodikán, és márciusban aláírtuk az első szerződést.
Megindult a szervezés. Miután az akkori, általában nyolcoldalas napilapok helyett mi azonnal 16 oldallal akartunk indulni, ráadásul elsőként a hét minden napján megjelenni, még ráadásabbul naponta kétszer, ennek megfelelően kellett megtervezni a csapatot. Számításaim szerint nagyjából száz embert kellett összetrombitálni – de miután az a nyavalyás komp még mindig ide-oda szambázott –, sokan kapaszkodtak a székükbe, nehezen ment a szervezés. A születésnapom május elsejére esik, és Dicső Gabi, aki sokat adott a belbecs mellett a külcsínre is, hivatali autóul nekem ajándékozta a saját, 200-as, hófehér Mercedesét. Na, ezzel mentem két kört a Hírlapkiadó, majd a Lapkiadó székháza körül, másnapra betelt a létszámkeret. Ja, ha a Szücsnek Mercedese van, akkor lesz lap…
És hát lett: 1990. július 2-án megjelent a Kurír, a reggeli is, meg az esti is, hogy aztán nyolc és fél év elteltével a hatalom bezárja a szerkesztőséget. Hogy milyen is volt ez az akkor teljesen szokatlan, egyedülálló, talán nem túlzás: műfajteremtő lap – később ezt is elbeszélem…
***
Az Aranytoll-sztorikat közlő sorozat borítóképe Tettamanti Béla rajza az újságíróról:
