Aranytollas újságírók visszaemlékezései történelmi vagy sajtótörténeti jelentőségű eseményekre, illetve azok hátterében zajló epizódokra. Szále László bevezetője a sorozathoz >>>
Vitray Tamás írása
Van egy maszek elméletem a televíziós beszélgetésről. Nem tudom megmondani, mikor, milyen körülmények között jöttem rá, hogy az ilyesfajta beszélgetés, legyen akár több személy is a riporter beszélgetőtársa egyszerre, mindig egy háromszöghöz hasonlítható. Mármost mindegy, hogy egyenlőszárú-e a háromszög, vagy sem, a lényeg, hogy az egyik csúcsán a riporter, a másikon a beszélgetőtárs vagy társak, a harmadikon a néző. Mert vállalni kell, nem is nehéz vállalni, hogy a néző lát, hogy miatta jön létre ez a beszélgetés, hogy a néző érdeklődését kívánja felkelteni, kíváncsiságát kielégíteni, és hogy a beszélgetésnek minden fázisában tudjuk, hogy ő ott van, hogy figyel, hogy vele számolni kell. Színházban kukucskálhat a néző. A színész soha nem vesz tudomást a néző jelenlétéről. Más kérdés, hogy nagyon is tudomást vesz, hiszen kivárja a nevetések végét, hatásszüneteket tart stb. De ennek nem adja jelét. Nem úgy a riporter. Manapság már odáig fajult ez a háromszögelméletem, hogy úgy érzem, minden munkám, legyen az sportközvetítés, vetélkedő, akármi – voltaképpen mind beszélgetés. Interjú, ha úgy tetszik. Persze focimeccsen vagy atlétikai versenyen a dialógusnak csak az egyik felét mondom el, de tudnom kell, hogy a néző reagál rá, vagyis beszélget velem, még akkor is, ha nem mindig mondja ki hangosan a választ otthon a karosszékben. Ilyenkor a magatartásom lényege, hogy ketten ülünk egymás mellett, ő, a néző meg én, a közvetítő, és beszélgetünk az együttesen látott eseményről. Ilyenkor soha nem százezres tömegről van szó, hanem mindig csak egyről, én mindig csak egyhez beszélek.
Nem hiszek semmiféle különleges adottságban. Van nálunk a rádióban is, a televízióban is egy korosztály, amely úgy érzi, hogy a jó riporterből valami fluidum árad, és ez teszi őt alkalmassá arra, hogy a partnerek, a beszélgetőtársak különösen készségesen nyíljanak meg előtte. Ez butaság. A mai úgynevezett modern életben elég kevéssé érzékeljük, hogy mennyire nem tudnak normálisan beszélgetni egymással az emberek. A beszélgetés inkább abból áll, hogy előbb az egyik, aztán a másik jól kipanaszkodja magát, és egyikük sem figyel arra, amit neki mondanak. Mert nem érdekli. Mert önmagával van elfoglalva. Mármost, ha valaki nem ilyen, figyel, mert kíváncsi, ha másért nem, hát kíváncsi, mert amit hall, az unalmas ugyan, de izgatja, miért ilyen unalmas ember ez, ilyen esetben a beszélgetés egészen más. Már reagál a hallgatótárs. Persze kevés ilyen ember van. Kevés, aki annyira kíváncsi lenne másra is. De aki ilyen, aki érdeklődő, aki már-már betegesen kíváncsi, az még nem művész. Abból még nem árad csodatévő fluidum, ami más embereket megnyit. Az legfeljebb kíváncsiságánál fogva egyrészt, közlési vágytól hajtva másrészt, alkalmas arra, hogy ha egyébként is megfelel – riporter lehessen. Nem művész, csak „riporter”.
Nem hiszek a rázós kérdésekben. Nem hiszek abban, hogy tudván, kivel állok majd szemben, illetve ülök szemben, úgy készülök, hogy rázósak legyenek a kérdéseim, kellemetlen, kínos helyzetbe hozzák. Ebben még akkor sem hiszek, ha az igazság érdekében ez hasznos lenne. Képzeljük el azt a helyzetet, hogy két ember áll egymással szemben, és az egyik egyszer csak ütésre emeli az öklét. Nyilvánvaló, hogy a másik elkapja a fejét, és ha ez megismétlődik, előbb-utóbb, mint egy jó bokszoló, két öklét maga elé emeli, fedezékbe vonul, vagyis nem válaszol őszintén, nem nyílik meg, védekezik. Persze, lehet érdekes egy szópárbaj, egy csata, de csak akkor, ha a két fél egyenrangú. Én inkább abban hiszek, hogy minél előbb meg kell győznöm társamat, nyugodtan nyilatkozhat, megnyilatkozhat, hiszen nem bántani akarom, hanem őszintén érdeklődöm, és még az olyan kérdéseim is az őszinteséget és a bizalmat célozzák, amelyekre a válasz nem biztos, hogy kellemes. De kellemessé teszi az a tudat, hogy nem rossz szándék vezérli. A rázós kérdezés olyan, mint a bumeráng: visszaüt. Kétféleképpen üthet vissza. Az egyik, ritkább eset, hogy a kérdezett a rázós kérdésekre olyan kemény viszonválaszokat ad, hogy végül én, a riporter maradok a porondon. Volt már erre példa a tömegkommunikációban. A másik, tán még kínosabb eset, ha olyan társsal szemben alkalmazom a rázós kérdéseimet, aki igencsak gyenge ellenfélnek bizonyul. Az ilyen esetben előbb vagy utóbb fölülkerekedik a szakadatlanul „rázott” kérdezett, mert a néző és a hallgató az ő pártjára áll. Ingerli, irritálja a nézőt és hallgatót, hogy egy ilyen szerencsétlen embert bánt a riporter.
Befejezésül hadd szóljak még a nyelvről. Pontosabban a beszédről. Már korábban is motoszkált bennem, hogy egyszerűen a nyelvhelyesség, a szép, tiszta magyar beszéd lenne az ilyen nyilvánosság előtt szereplő beszélgető embernek a fő feladata. Meggyőződésem, hogy az az egyszerű tétel, miszerint egy népet, illetőleg egy nemzetet többek között a közös nyelv köt össze, vagy a közös nyelv ötvöz nemzetté, speciálisan a mi szakmánkban, így, ilyen egyszerűen, ilyen tételesen nem áll. Számtalan rétegnyelvet beszélünk. És ezek a rétegnyelvek egymás közt igen jól elkülönülnek, és ha nem tudunk – mi, riporterek – megszólalni azon a rétegnyelven, amin beszélgetőtársunk beszél, akkor egyrészt értelemzavaró hibák csúsznak a beszélgetésbe, másrészt az a hangulat, az a légkör, ami a jó beszélgetés alapfeltétele, nem alakul ki. A gondolkodásmódból adódó eltérés, más esetekben a különböző műveltségi fok félreértésekre adhat okot, és egy televíziós beszélgetésnek a teljes légkörét is megronthatja. Márpedig a riporter dolga, hogy a maga beszédmodorát, a maga megfogalmazásait az illető társ „rétegnyelvéhez” alkalmazza.
A másik a szókincs kérdése. És itt most az aktív szókincsről van szó, tehát azoknak a szavaknak az összességéről, amelyek gondolkodás nélkül, állandóan és természetesen kapnak szerepet az ember beszédében. A szókincs szegényessége a mai televíziózásban szinte megbotránkoztató, már ami a hivatásosokat illeti. Hiszen egy alkalmi szereplőtől nemigen illik számon kérni a szókincsét. A szókincs szegényessége a legközönségesebben a rossz fogalmazásban, az együgyű stílusban mutatkozik meg. Nagyon sokszor minél közvetlenebb akar lenni a riporter, annál szegényebb a szókincse.
De van ennek egy rejtettebb formája is. Egyszerűen attól a ténytől, hogy ha a riporter a mindennapi életben, magánéletében szegényesen beszél, kevés szóval, hiába a gazdag szókincse, hiába alkalmazza is ezeket az árnyaltabb kifejezéseket, ha munkáját, ha hivatását gyakorolja, csodálatos módon azok ott idegenszerűen hangzanak. Mert számára is egy kicsit idegen. Mert nem használja természetesen állandóan a mindennapok során ezeket a szavakat.
Ez sokkal nagyobb gond, mint első pillantásra, első hallásra tűnik, hiszen manapság nem illik igazán választékosan beszélni a mindennapi életben. Mi egymás közt is nevetnénk azon, hogy valaki olyan választékosan beszél kollégáival, ami szokatlan. Megszólnánk, ha az ilyen jelzők helyett, hogy szép, kitűnő, gyönyörű, lenyűgöző és igy tovább, nem azt az egyet használná, hogy frankó. Ha valaki a jelzőiben válogatna, azt mondanánk, hogy mesterkélt. Pedig mesterkélt a munkájában lesz, mert ott ezek a választékos kifejezések nem természetesen, nem számára is magától értetődően kerülnek a beszédébe. Márpedig ha a mindennapos érintkezésekben frankó a focimeccsen egy gól, frankó valakinek az új pulóvere, frankó X.Y. új könyve, frankó mamája van Z-nek, akkor természetesen a munka közben már az, hogy milyen lendületes támadás volt ez, milyen szép a pulóvere, milyen kifejező a szobor, milyen izgalmas a könyv, már nem hangzik magától értetődően ugyanannak az embernek a szájából.
Jel-Kép, 1982. 3. szám (részlet)
***
Az Aranytoll-sztorikat közlő sorozat borítóképe Tettamanti Béla rajza az újságíróról:
