Aranytollas újságírók visszaemlékezései történelmi vagy sajtótörténeti jelentőségű eseményekre, illetve azok hátterében zajló epizódokra. Szále László bevezetője a sorozathoz >>>
Tanács István írása
Miután újságíró lettem, és viszonylag biztonságosan tudtam már kolumnás riportot írni, folyton arra vágyakoztam, hogy könyvet írjak. Fikciót nem tudtam, mert kamaszkorom végére a kevés képzelőerőm is elhagyott, de amikor ezt elfogadtam, kézenfekvőnek látszott, hogy földhöz ragadt dokumentarista legyen belőlem. A sors az egyik oldalon elvette tőlem a fantáziát, a másik oldalon megajándékozott azzal, hogy képes legyek a dolgokat a maguk összetettségében látni – vonzott, hogy ezt jó közvetítőként meg is mutassam.
Úgy gondoltam, az embereket hozzásegíti a dolgok helyes megítéléséhez és a jó döntésekhez, ha a tényeket, viszonyokat a maguk teljességében megismerik. Feltételeztem, hogy ez érdekük, ezért maguk is szeretnék részletesen és pontosan megérteni a világot. Abban az időben – az 1980-as évek második felében – ez reálisnak is tűnt. Igazmondó riportjaimnak sikere volt, egyre több mindent meg lehetett írni, az emberek örültek, ha nekibátorodva elmondhatták a véleményüket: bíztak a sajtóban, és akik megismertek, azok bennem is, személy szerint.
Egyszer csak eljött a várva várt alkalom, hogy könyvet írjak. 1988-ben Tiszakécskén történt egy tényleges súlyában jelentéktelen, de nagy szimbolikus erővel bíró közéleti botrány: Miskó István tanácselnök megpróbálta rávenni a helyi általános iskola magyartanárát, Tajti Erzsébetet, hogy a gyengébb teljesítménye ellenére adjon ötöst a helyi elit egyik prominens családja, a párttitkár édesanya és a zöldségfelvásárló édesapa érettségiző fiának, hogy könnyebben felvegyék a Testnevelési Főiskolára.
Kétségtelen, hogy ennél nagyobb gaztettek és hatalmi visszaélések is előfordultak a történelemben 1988 előtt is, meg azóta is, de akkor ez különleges, a fordulópontot megelőző pillanat volt. Korábban ki sem derült volna ilyen apró momentum, ám akkor egy fiatal, tehetséges, őszinte és lelkes újságírónő, Benke Márta megírta ezt egy tárcában a Petőfi Népe című megyei újságban. Nevek nélkül, de felismerhetően. A változásokat jelzi, hogy a cikk megjelenhetett, és később sem a szerzőt rúgták ki, hanem bírósági eljárás indult, amelyen végül bebizonyosodott, hogy a tanácselnök valóban mondta a tanárnőnek, hogy ötöst kellene adnia a maturandus kádergyereknek.
A Népszabadság szegedi tudósítója voltam már akkor, mégis meglepett, hogy az országos sajtó – az én szerkesztőim is – mennyire fölkapták ezt a dolgot. Minden tárgyaláson tele volt a terem újságíróval, és a többség úgy pertraktálta a történetet, hogy ez a diktatúra sajátossága, amit a társadalom egyre kevésbé hajlandó eltűrni. A tanácselnök okos, kreatív és sikeres paternalista figura, hatékony kijáró ember volt, aki szinte minden döntést egy személyben hozott meg. Volt persze csapata, ma úgy mondanánk, klientúrája, „sameszai”, de egyedül ő mozgatta szálakat. Tiszakécske fejlődött, várossá vált, üdülőterületet alakított ki, ipart telepített – Miskót sokan szerették, mások csak becsülték, vagy tartottak tőle. Az látszott, hogy egyre többen rossznak tartják, amit csinál, még inkább, ahogy csinálja – de életképes alternatívát nem mutatott fel senki.
Ötvenvalahány cikk, rádió- és tévériport jelent meg a tiszakécskei helyzetről 1988 őszén. Ma azt mondanánk, sajtókampány volt. Miskó István, ha élne, talán úgy fogalmazna, hogy karaktergyilkos hadjárat kezdődött ellene. Ő lett a Kádár-korszak jelképe, az utálatos kép, a bűnbak, akin igyekeztek a rendszer bűneit demonstrálni és leverni. Ahogy akkor fogalmaztam: a nagy országos gombhoz hozzávarrt, közepes méretű vidéki kabát. Én a népszabadságos riportjaimban igyekeztem megszólaltatni, és megérteni őt is, meg minél több helybeli embert.
Sztrapák Ferenc, aki hosszú évekig a Petőfi Népe főszerkesztője volt, azzal hívott fel, hogy ha írnék erről egy riportkönyvet, a Reform Kiadó kiadná. Nagyon boldog voltam, úgy gondoltam, eljött az én időm. Tiszakécske története, késő Kádár-kori oral history képe lett ott leírva. A kiadó javaslatára a Glasznoszty Tiszakécskén címet kapta. Az akkori „marketingesek” szerint a glasznoszty húzó szó volt – mára az egész könyvből az avult el a legjobban. Amúgy, ha nagy ritkán kezembe kerül, ma is frissnek tűnik. Leginkább azok a részei, amelyek arról szólnak, hogyan viszonyul a társadalom az autokrata hatalomgyakorláshoz.
„Akinek csak pici morzsa jutott, de nagyobbat akar, az csak egy valamit tud érte felajánlani: az engedelmességét.”
„Rang ezekkel jóban lenni, még ha afféle kicsit megalázó, szolgai is ez a viszony. Rang a szerelőjüknek, fodrászuknak lenni. Rang a gyerekünket a gyerekükkel barátkoztatni. (…) Itt tekintélyes családok vannak. Marxista mázzal leöntött dinasztiák, amelyek újratermelik önmagukat, viaskodnak és kiegyeznek egymással. Fölosztják a hatalmat egymás közt. (…) Elmosódnak azok a határok, hogy melyik a kécskei dinasztikus rang, melyik a szocialista rang, melyik a kapitalista rang. Csak az számít, hogy mindenki el tud valamit intézni a másiknak. Csaptelepet vagy míniumfestéket, egyetemi felvételit vagy soron kívüli autókiutalást. Azt, hogy hozzájussunk valamihez, amiből kevés van, és el tudjuk adni, amiből sok van.”
„A Boldog falu igazságtalan világ volt, mert az ellenőrizetlen hatalommal a legkiválóbbak tudnak a legjobban visszaélni. Az ötvenes években ezt a marxizmus nevében szolgálatkész suszterek és kukoricacsőszök irányításával a talpáról a feje tetejére fordították. Ettől semmivel sem lett igazságosabb, de nem is működött tovább. Az ellenforradalom után újra visszadöccentették a talpára – de akkorra minden összetört, összekeveredett, ami a belsejében volt. Olyan vezetőség került az élre, amelyet egykor üldözött az ellenőrizetlen, rossz hatalom. Éppen ezért akart szembefordulni a múlttal, és azt a jó hatalom eszközeivel vélte megvalósíthatónak. Ők is úgy képzelték, mint mindenki, aki korlátlan hatalomra törekszik: a hatalmat nem az eszközei minősítik, hanem a céljai. Úgy vélték, jó a céljuk, ezért az ő hatalmuk jó hatalom, amelynek nincs szüksége korlátokra, mert azok csak hátráltatnák abban, hogy jót tegyen az általa irányított társadalommal.”
„Ki tudja eldönteni, hol végződik a társadalom felelőssége, és hol kezdődik Miskó Istváné? Érdemes eltűnődni, volt-e járható út a meredező sziklák között. Alulról jövő kontroll nem működött, hiszen nem voltak intézményei, hagyományai, a megfélemlített állampolgárok igazat mondani is csak akkor mertek, ha jól berúgtak előtte. Olykor azt is úgy kellett rátukmálni az emberekre, ami érdekükben állt, de ezzel korlátlanul vissza is lehetett élni. Bármire lehetett kényszeríteni, vagy manipulálni az embereket, ám aki ezt tette, őszintén meg volt győződve, hogy az általa irányítottak érdekében cselekszik, mert helyettük felismerte, hogy mi áll érdekükben.”
1989 januárjára készen volt a könyv, a rá vonatkozó részeket látta is Miskó István. Mindent megírtam, amit mondott, és mindent elmondott, amit akart, de nem volt boldog vele, mert mások véleménye is benne volt. Azt mondta, ez egy gúnyrajz, méltatlan vádirat, nem ismerik az életet, akik ellene ezt a kampányt csinálták. Azzal vigasztaltam, hogy a könyv nem vádirat, hanem emlékmű lesz – neki és az ő korának az emlékműve.
1989. február 1-jén a szolgálati fegyverével halántékon lőtte magát. Ez megint komoly országos visszhangot keltett – a hírverésnek valószínűleg része volt abban, hogy az első riportkönyvem piaci sikert aratott. Az volt az első és az egyetlen ilyen. Az 1990-es évek második felétől már jobban érdekelte az embereket a bulvár és a kereskedelmi tévé. Próbálkoztam még néhányszor, de a profitérdekelt kiadók elutasítottak, mert pontosan ismerték a piacot, amelyen a valóság nem piacképes.
HOZZÁSZÓLÁS:
Döbbenetes történet, parádés cikk. Ezek azok a történések, amiért érdemes volt újságírónak lenni.
Kocsis Tamás
***
Az Aranytoll-sztorikat közlő sorozat borítóképe Tettamanti Béla rajza az újságíróról:
