Aranytoll-sztorik 15
Aranytollas újságírók visszaemlékezései történelmi vagy sajtótörténeti jelentőségű eseményekre, illetve azok hátterében zajló epizódokra. Szále László bevezetője a sorozathoz >>>
Serény Péter írása
Azért a „kis” jelző, mert az igazi Öböl-háborúról, az amerikai fővárosban dolgozva, mondhatni proszcénium-páholyból tudósítottam. Irodám, egyben szolgálati lakásunk televíziójának képernyőjéről, meg a Fehér Háztól macskaugrásnyira lévő nemzetközi sajtóközpontba rohangálva telexeztem és telefonáltam a jelentéseimet a Népszabadságnak. Az „én” birtokos jelző pedig – szakmai természetű – személyes körülményre utal.
Amerikában a mi rendszerváltoztatásunkhoz közeli időkben egyszerre volt könnyű és nehéz az európai „új demokráciákból” jött újságíró dolga. Amikor rólunk, az országról, a nyugati betagozódásunkról, az utunkról és a göröngyeiről volt szó, mindenütt tárt kapukkal/karokkal fogadtak. Csakhogy minden más közönséges esetben: külföldi, ráadásul kis ország, mi több, gyakran nyelvtörő nevű orgánumának képviselői voltunk. Hamar megtanulhattuk: nekünk nem „szól” a telefonunk, vissza is csak akkor hív amerikai hivatalos ember, ha történetesen neki vagy a hivatalának – tőlünk függetlenül – fontos a dolog. (Ez nem Kelet-Közép-Európa-specifikus jelenség. Egy tősgyökeres amerikai kolléga például, a híres-neves UPI hírügynökség külügyi tudósítója volt. Mondhatni, „hivatalból” bejáratos szinte mindenkihez a State Departmentben. Aztán, váltott és átment a DPA (nyugati) német hírügynökséghez. És attól kezdve, bár ő természetesen ugyanaz a kitűnő felkészültségű, amerikai állampolgárságú újságíró maradt, a külügyi bejáratossága egyik napról a másikra semmivé lett. Az ugyanis a nagy amerikai hírgyárnak, és nem a személyének szólt.) Ezt csak azért említem, hogy érthető legyen az „én kis” Öböl-háborúm mini szakmai haditette: telefoninterjúm egy legendás katonai szakértővel. Ez volt az a ritka alkalom, amikor valaki, ráadásul személyesen visszahívott, és nem titkárnő kapcsolta. Washingtonban este 8 vagy 9 óra lehetett, amikor a tévénk képernyőjén megjelent az amerikai haderők támadásának híre. A Kuvait iraki elözönlése miatti amerikai – és szövetséges – katonai válasz, az előkészületek latolgatásával, akkor már napok óta a levegőben volt. A CNN világ-televízió és a többi nagy amerikai tévétársaság versengett, hogy a legnevesebb katonai szakértők közül kit nyernek meg a friss fronthírek kommentálására. Gondoltam, megkísérlem a lehetetlent, és tévékommentárjának elhangzása után, egyikük elérhetőségét megszerezve, megeresztettem egy telefont. A vonal végén titkárság jelentkezett, előadtam, hogy ki és mi vagyok, és hogy a lapomnak (betűzöm: NÉPSZABADSÁG) szeretnék rövid interjút kérni a tábornok úrtól. Udvariasan nyugtázták, azzal, hogy továbbítják neki a kérésemet. Néhány óra múlva, erélyes férfihang keresett: a három csillagos tábornok, William Odom maga tárcsázta fel a számomat.
Szerencsém volt, mert a szovjet (és akkor már nagyrészt: ex-szovjet) térség alapos ismerőjeként kíváncsi lett a magyar telefonálóra. Így voltaképpen fordított interjúval kezdtük. És amikor odáig értem, hogy a hetvenes évek első felében, Moszkvában voltam laptudósító, nevetve jegyezte meg, hogy akkor egy városban dolgoztunk, ő ugyanis 1972-1974 között az amerikai katonai attasé helyettese volt a szovjet fővárosban. „Képzelem, mennyire megijedt volna, ha én ott felhívom” – ugratott, én pedig örültem, mert rögvest rátérhettem a lényegre: mennyire jó dolog, hogy most ellenben sor kerülhet a beszélgetésre. Az interjú megjelent a Népszabadság 1991. január 26-i számának első oldalán. Az interjúalanyt lapom így mutatta be: „William Odom tábornok a Hudson Intézet nemzetbiztonsági kutatásainak igazgatója. A vietnami háború veteránja, volt moszkvai katonai attasé, Carter elnöksége idején a Brzezinski vezette fehér házi nemzetbiztonsági apparátus tagja, később a Nemzetbiztonsági Ügynökség nevű országos hivatal vezetője”. Az interjú a lap 2. oldalán, a szövegből vett címmel folytatódott: „Odom: még 2-4 hónap”. Bővebben: Odom tábornok a szenátusi meghallgatásán eredetileg ellenezte a katonai beavatkozást, azzal érvelt, hogy az iraki rezsim valószínű megsemmisítése destabilizáló következmények kockázatával terhes: közvetve Iránt és Szíriát erősíti.
De, ha már megkezdődött a támadás, tette hozzá: „Csak azt remélhetem, hogy a katonai offenzíva rendkívül gyors és eredményes lesz.” Mennyire gyors? „A gyors szón négy hónapot értek. De kettő-négy hónap az, amire számítok” – mondta a tábornok. A prognózisa pontos volt. Lexikon-adat szerint a háború 1991. január 17-én vette kezdetét és február 28-án ért véget. Az interjú pillanatában úgy festett, hogy Amerika éppen megszerzi az ellenőrzést az Öböltérség – és az olaj! – fölött. (Baker külügyminiszter a tévében, összekacsintó csücsörítéssel, hangtalanul kimondott érve addigra szállóigévé lett: „Read my lips! O-i-l.” Azaz: olvassák le az ajkamról: O-l-a-j.) Odom tábornok azonban erre a következőt válaszolta: „– Itt senki sem tud „ellenőrzést gyakorolni”. Túlságosan sok erőtényező van jelen a Közel-Keleten. Így legföljebb arra vállalkozhatunk, hogy bizonyos, szerény erővel egyensúlyt tartsunk közöttük. Ez nagyon is különbözik az „uralomtól”.”
Ma már visszaemlékezésekből tudható, hogy William Odom, aki katonai szakértőként Zbigniew Brzezinski elnöki nemzetbiztonsági főtanácsadói éveiben, utóbbinak a fehérházi jobb keze volt, hosszú évekre a barátja is lett. Ámde nem emiatt, hanem a politikai-stratégiai elemzői kiválóságának elismeréseként mondogatták róla, hogy ő „Brzezinksinek a Brzezinskije”. Az 1984-ben előléptetett, három csillagos tábornok, hivatalos életrajza szerint 1981-1985-ben az amerikai hadsereg vezérkari főnökének hírszerzési helyettese volt. A következő években (Ronald Reagan elnöksége idején), 1985-1988-ban a Nemzetbiztonsági Ügynökséget vezette. Utóbbiról ilyen nevű „országos hivatalként” jelent meg a Népszabadságban a szöveg, de valójában ez az amerikai (globális) lehallgató szolgálat központja.
Az időközben történtek ismeretében ma azt is hozzátehetném, hogy a nyugalomba vonulása (1988) óta egyetemi tanárként, kutatóként, intézetvezetőként nagyra becsült Odom tábornok az új évezred első éveiben a második iraki háború határozott hangú bírálójaként lépett fel, és szót emelt az ellen, hogy az USA szakszolgálata, melynek korábban a vezetője volt, bírói végzés/engedély, magyarán: nyakló nélkül hallgasson le amerikai állampolgárokat. William Odom tábornok 2008-ban, a nyaralójában hunyt el.
***
Sorozatunk borítóképén Tettamanti Béla rajzának részlete látható az újságíróról.
A teljes karikatúra:
