Aranytollas újságírók visszaemlékezései történelmi vagy sajtótörténeti jelentőségű eseményekre, illetve azok hátterében zajló epizódokra. Szále László bevezetője a sorozathoz >>>
Kulcsár László írása
Alkottál-e már valami maradandót az életedben, amire büszke vagy? – kérdezte tőlem beszélgetés közben egy nem szakmabeli. Akkor, hirtelenjében, bizonytalanul csak ennyit válaszoltam neki: talán; eddig még nem értem rá ilyesmin gondolkodni. Most sem töröm rajta a fejem, pusztán néhány emléket s tényt írok ide…
Bár a kor nem érdem, ez alkalommal mégis csak számításba veendő, tekintettel arra, hogy kis híján nyolc évtized alatt ezeregy olyan cselekedetet vihet végbe az ember, amire akár önmaga, akár mások mondhatják: ez maradandó. A legfőbb alkotások mindenképpen személyesek: ötvenhat éve nagyszerűen működő házasság, továbbá egy gyermek, akinek létrejöttében társszerzőként működhettem közre, és aki azzal hálálta meg létét, hogy szerzőtársamnak – és minden bizonnyal a világnak is – nagy örömére, boldogságára szült négy nagyszerű unokát, bearanyozván általuk létünket.
Hivatásomnál fogva maradandónak tekinthetem (elvégre sok százezer, sőt, sokmillió példányban nyomtatásban is megörökíttetett) a szerénységem által az évtizedek során elkövetett jó néhány ezer tudósítást, riportot, interjút, portrét, hírt, glosszát, kis és nagyobb színes, riportképet, amelynek szereplői között egyaránt föllelhetők családok, fiatalok, idősek, tudósok, művészek, politikusok itthon és külföldön egyaránt.
Nehéz a választás, kit emeljek ki a sorból? Azt a fiatal riportalanyt, aki már jó ötven esztendővel ezelőtt is arról beszélt, hogy három szakma birtokában sincs kenyere Kenyeriben, és akinek sorsán keresztül igyekeztem felhívni a figyelmet a vidékfejlesztés fontosságára? Netán Baránszky-Jób Imrét, akinek nevét legföljebb a közlekedési mérnökök idősebb nemzedéke és öreg vasutasok ismerik, holott sokkal többet érdemelne. Elvégre ő volt az, akinek a vezetésével megalkották 1934-ben az első Aamot-sorozatú, Árpád-típusú gyorssínautóbuszt, amelyik éppen olyan gyorsan (nem egészen három óra alatt) tette meg a Budapest–Bécs közötti utat jó nyolcvan esztendővel ezelőtt, mint manapság a villanymozdony vontatta RailJet.
Baránszky-Jób Imrével a győri Magyar Vagon- és Gépgyárban hozott össze a sors a 60-as évek elején, akkor, amikor néhány évre szóba jött a vasútijármű-fejlesztés. Csodálatos, áramvonalas, villamos meghajtású motorvonatok tervvázlatait mutatta a galambősz úr, és lelkesen szólt arról, hogy a mai francia TGV-khez hasonlók gyártásával ipari elsők lehetnénk Európában. Mi volt ebben a maradandó? Nos, a figyelem felkeltése és a kiállás egy jó ügy mellett. Sajnos, az igyekezet elbukott a közútijármű-fejlesztési program (kamiongyártás!) erőltetése miatt, ami a magyar vasút agóniájának a kezdetét hozta magával, miáltal máig gyógyíthatatlan betegségben szenved. Holott Baránszky-Jób ötletének a megvalósítása óriási pénzeket hozott volna az országnak, lett volna anyagi forrás a vasúthálózat korszerűsítésére, akár svájci színvonalúvá fejlesztésére…
Maradandó? Itt, a Széchényi Könyvtárban biztosan megtalálható a Magyarnak lenni című kötet, amelynek egyik riportjában – Őrzők az Őrvidéken – azokra az elfeledett és mindegyre fogyatkozó számú magyarokra hívtam föl a figyelmet, akiket hosszú ideig igyekezett elfeledtetni a politika. Manapság sem sok szó esik róluk, mert különös módon csak erdélyi meg egy kicsit felvidéki magyarok léteznek, de a szerbiai, horvátországi, szlovéniai magyarokról már csak ritkán, az őrvidéki, várvidéki (burgenlandi) magyarokról pedig szinte egyáltalán nem. Az ő sorsukra, életkörülményeikre, lehetőségeikre igyekeztem fölhívni a figyelmet úgy is, hogy személyesen és írásban megörökítve is szembeszálltam az akkori osztrák hivatalosságokkal.
És ha már osztrák: nagyinterjúk a nagy öreggel, „Bruno császárral”, azaz Bruno Kreisky kancellárral az európai együttműködésről és az osztrák semlegességről. A semlegesség, mint kiderült, akár nekünk, magyaroknak is megadatott volna 1955-ben (amikor Ausztria ezt választhatta, megszabadulván a háborúban szövetségesek gyámságától), ha Rákosiék nem ragaszkodtak volna foggal-körömmel-ávéhával a hatalmukhoz, elszalasztván Moszkva akkori engedékenységét, ami Ausztria fölvirágzásához vezetett.
Maradandónak tartom, elvégre az akkori események krónikásaként, ma már a történelem tanújaként beszámolhattam a vasfüggöny lebontásáról, a keletnémetek exodusáról, a berlini fal leomlásáról éppúgy, mint II. Margit dán királynő első és mindeddig egyetlen magyarországi látogatásáról (imádta a vörösbort és élvezte az alföldi magyar konyhát!). Vagy többször is interjút készíthettem Manfred von Ardenne-nel, a színes televízió kifejlesztőjével, a szovjet atombomba egyik megalkotójával, nem mellesleg von Braun mellett a náci Németország egyik legnagyobb koponyájával, aki berlini laboratóriumában a német csodafegyver (értsd: atombomba) kifejlesztésén munkálkodott, de szerencsére, időhiány miatt nem sikerült neki.
Sikerült viszont e sorok írójának eljutnia az Eutelsat meghívására egy műsorszóró és távközlési műhold föllövése céljából a francia-guyanai Kourouba, és ha már a közelben jár, a legendás Pillangó/Papillon ördög-szigeti börtönébe. Minderről – íme, itt (1991-et írtunk) lép be életünkbe a számítógép, a távközlés – egy olyan kütyü segítségével sikerült tudósítani a sajnos, rövid életű Mai Nap című lapot, amely azóta is párját ritkítja. A mai netbooknál is kisebb, folyadékkristály-képernyőjű mini számítógép egyszerre volt szövegszerkesztő, táblázatkezelő és modem. A Magyar Posta Központi Távíróhivatalának egyik számítógépes egységére lehetett csatlakoztatni akár utcai telefonfülkéből is. Úgy, hogy a kütyü hátulján kialakított (süllyesztett) mikrofon/hallgató-részhez kellett szorítani a telefonkészülék kagylóját (természetesen mikrofon/hallgató-, hallgató/mikrofon-párosításban), majd föltárcsázni a budapesti telefonszámot. Az adás a készülék és a távíróhivatal által kibocsátott hangfrekvencia „összefütyülésével” jöhetett létre: egyetlen gombnyomással, másodpercek alatt elmentődött a tudósítás Budapesten, majd pedig továbbítódott a szövegben megjelölt hívószámú telexgépre (emlékszik-e bárki is a távgépíróra?). Később már faxra is lehetett küldeni a tudósításokat. Ilyen volt az élet az internet előtt. Az újságíró akkor is megtalálta a maradandó alkotás módját.
Háborús emberke lévén (tizenhárom szőnyegbombázás apró tanújaként) egyáltalán nem okozott nehézséget az ágyúzás és a gépfegyvertűz elviselése, amikor a balkáni háború legnyugatibb hadszíntéréről, a szlovén–osztrák határ közeléből kellett tudósítanom, megörökítendő azt a pusztítást, amit a nacionalista elvakultság okozhat emberéletben, anyagiakban és lelkiekben egyaránt.
Az alkotó igyekezetnek nincs vége: a nyugállományba vonulás sem akasztja meg. Azért, hogy továbbra is az események, történések (fő)sodrában maradhassak, húsz esztendővel ezelőtt megalapítottam az Infovilágot, a hiteles hírportált (mára 45 ezernél több hírt, tudósítást, 65 ezernél több képet, illusztrációt tartalmaz!) beszámolandó elsősorban a IT és a kommunikáció világának újdonságairól – is.
Amire különösen büszke vagyok: sikerült maradandó módon megnyernem az Infovilág munkatársainak egy sor kortárs kolléganőmet és kollégámat – mindenekelőtt a már 101 esztendős Tatár Imrét! –, aki örül, hogy a többé-kevésbé rendszeres alkotás frissen tartja.
Az újságírás ugyanis olyan, mint a szenvedélybetegség, csak hivatás a neve.
***
Sorozatunk borítóképén Tettamanti Béla rajzának részlete látható az újságíróról.
A teljes karikatúra:
