Aranytollas újságírók visszaemlékezései történelmi vagy sajtótörténeti jelentőségű eseményekre, illetve azok hátterében zajló epizódokra. Szále László bevezetője a sorozathoz >>>
Lázár Eszter írása
1961 tavaszán kaptam meg diplomám a Zeneakadémián, ősszel rádiós lettem. Pontosabban, akkor már vagy tíz éve rádiós voltam, legalábbis annak éreztem magam. Kiskamasz koromban fedeztem fel, hogy a háborúban átmentett dobozból – a recsegés és légköri zavarok hátterében – hangok szólnak. Zenei és emberi hangok. Elhatároztam – és úgy sejtettem, sikerülni fog –, hogy egyszer én is beköltözöm a dobozba.
Kérésemre a Zeneakadémia a Rádióhoz adta be ajánlásomat. Néhány heti hospitálás, vagy inkább elveszett bolyongás után a zenei főosztály vezetője közölte velem, hogy a könnyűzenei rovatba felvételt nyertem. Mint igazi bennfentesekre néztem fel azokra, akik már korábban ott voltak: Benczés Magda, Boros Anikó, Komjáthy György, Mike Klári, Bolba Lajos. Kedvesen fogadtak, de úgy gondoltam, leküzdhetetlen akadály tornyosul az ő tudásuk és az én nem tudásom között.
Ennek ellenére csakhamar egyik szerkesztője lettem a Kossuth rádió reggeli zenés műsorának. „Vidáman, frissen!” buzdított a műsor címe s a híreken, időjáráson kívül más próza nem igen volt benne. Célja pedig, hogy a dolgozók optimista életérzéssel induljanak munkába. Félóránként egy mozgalmi dalt – és a nép ízlésének nevelése érdekében – egy úgynevezett komolyzenei slágert kellett elhelyezni, alkalmasint a Mantovani zenekar vagy a Holéczy együttes felvételei között. A baj akkor történt, amikor az egyik általam szerkesztett műsorba az adón valaki becsempészett egy Beatles számot, mire a hallgatók egy része felháborodottan, más része kitörő örömmel telefonált. Nekem meg különféle bizottságok előtt kellett bizonygatnom, hogy ártatlan vagyok.
Más bizottságok előtt is meg kellett jelennem rádiós pályám kezdetén. Hasonlóan a többiekhez, az én rádiós beavatásom is egy partizán felvétel meghallgattatásával történt. Ezen, egy magántársáságban, Alfonzó meglehetősen kifejező hangutánzók közepette mondta el, ki, mit, hogyan csinál. Ez velem diszkréten, négy fal között történt, és soha nem derült volna ki, ha egyszer az adón lévő technikusok nem akarták volna lejátszani Alfonzót a lakihegyi kollégáknak. Sajnos, valami kapcsolási hiba folytán, Alfonzó hangkölteménye a kórházakban akkor szokásos vezetéskes rádiók valamennyi hallgatójához eljutott.
Nagy csődület vette körül Alfonzót a Pagodában, amikor rövidnadrágban elindult a fegyelmi tárgyalásra. Persze, nem tudtak vele semmit sem kezdeni (talán nem is akartak). Többek között, mint feltételezett bűnrészest, engem is kihallgattak.
Első rádiós heteim történetéhez tartozott, hogy Szirmai István elvtárs megjelent a márványteremben és közölte a rádiósokkal, az eddigi elnök más fontos beosztásba kerül, az új pedig korábban elévülhetetlen érdemeket szerzett a mezőgazdaságban, tehát kitűnő elnök válik majd belőle.
Ebben az időben történt az is, hogy a Zeneakadémiáról hozott KISZ-tagságom okán meghívtak egy alapszervi összejövetelre, és összeismerkedhettem tagtársaimmal, többek között Mesterházi Mártonnal és Chrudinák Alajossal. Ezután a KISZ-szervezet mintha nyom nélkül felszívódott volna, bár a KISZ-szoba és -titkár – élő mementóként – még több évtizedig megmaradt. Kezdetben invitáltak a pártba is, az évek során még néhányszor szóltak, azután többé már nem szóltak.
Visszatérve szerkesztői pályafutásom alakulásához: talán három hónap sem telt el, amikor áttettek a komolyzenei rovatba, amelyben félelmetes férfi- és szellemi dominancia uralkodott: Sebestyén János, Czigány György, Meixner Mihály, Zsoldos Péter, Kroó György, Bónis Ferenc, Kertész Iván, és egyetlen nő, a picike – Micimackó nyomán mindnyájunk által Malackának nevezett – zseniális hivatalos zongorakísérő, Freymann Magda. Ezzel az áthelyezéssel lezárult ugyan rádiós történetem második fejezete, de még korántsem mondtam el, valójában hogyan is lettem rádiós.
Mert a harmadik, legfontosabb felvonás csak ekkor és itt kezdődött. A rádió lassan derengő, tündöklő, majd hirtelen kihunyó fénykorában. A hatvanas évek elején még jól érzékelhető pártdoktrínákat az évtized közepe táján mintha valamiféle újfajta szellemiség váltotta volna fel. Arról, hogy mi mindent lehet a rádióval mint speciális műfajjal kezdeni, másrészt, hogy milyen új, eddig tiltott, vagy csak elhallgatott tartalmakat lehet közvetíteni. A zenei főosztály hatalmas birodalma (népes szerkesztőség, szimfonikus zenekar, kórus és gyermekkórus, népi- és tánczenekar) minden elképzelésre lehetőséget adott. Sokunkat izgattak az újfajta kihívások, és egymással is versengve dobtuk be az ötleteket, amelyek nagy részét el is fogadták. A korábban szigorú előírásoknak megfelelő műsorok helyett saját elképzeléseinket próbáltuk megvalósítani. Új gondolatok, szerzők, művek, műfajok jelentek meg, amelyeknek mi adtunk lehetőleg minél korszerűbb formát. Akinek fontos volt, felépíthette önálló rádiós személyiségét.
A zenei birodalom arculatának meghatározó vezetője, Faludi Rezső, fel-alá járkált a folyosón, benézett egy-egy szobába, és ha hallott valakitől valami okosat, felírta, majd noteszát és ceruzáját visszahelyezte mellényzsebébe.
Csak néhány a rengeteg példából: a „Ki nyer ma?” befogadása Czigány György ötlete alapján. Komjáthy György kiválasztása a „forradalmian új” feladatra. Rendszeres rádióhangversenyek városszerte, a budai Vár egykori országgyűlési termétől a Csepeli Munkásotthonig. (Egy ilyen beszélgetésünk során került be Faludi noteszába annak a hangversenysorozatnak ötlete is, amely a következő évben már meg is valósult. A Magyar Rádió rendezett először hazánkban nemzetközi kitekintésű hangversenyciklust. 1973 őszén, a 6-os stúdióban, élő adásban, közönség előtt hangzottak fel a mindeddig – és sokak által még jó ideig – „formalistának”, „burzsoának”, „dekadensnek” nevezett zeneszerzők: Cage, Stockhausen, Boulez és még sokan mások művei.)
A változások persze nem hirtelen és egyszerre történtek. A rendszerváltásig mintegy negyed század állt rendelkezésre, hogy beérjenek. Ugyaneddig tartottak a tiltások is, amelyeket tulajdonképpen sohasem vontak vissza, de egy idő múlva maguk a tiltók is elfelejtkeztek róluk, vagy csak úgy, maguktól elhaltak. Alelnöki fejtágítást hallgathattunk meg a három T-ről, és annak helyes kezeléséről, amikor a disszidens magyar zenészek már kezdtek haza szivárogni, nyilatkozni, koncertezni a Rádióban. De az archívumban, előadói kartonjukon még ott felejtették a „TILTOTT!” pecsétet.
Vagy: a korábbi sikertelen disszidálása miatt börtönviselt Cziffra György a teljes rádiózenekart hívta meg franciaországi fesztiváljára, amelyet a főnökség boldogan elfogadott, ünnepelte a világhírű művészt, mit sem törődve azzal, hogy ő tulajdonképpen tiltva van.
Tudomásul vettük, általában betartottuk, olykor provokáltuk a játékszabályokat, kivágtuk – vagy nem – egy-egy műsor arra ítélt mondatait, hiszen annyi izgalmas és inspiráló dologgal lehetett foglalkozni, hogy úgy éreztük, a kompromisszum megéri.
Nem csodálkoztunk, csak magunk között kacarásztunk, hogy a hatnapos háború idején ki kellett venni a műsorból Händel Izrael Egyiptomban című művét, vagy, hogy karácsonykor tilos volt műsorra tűzni a Karácsonyi oratóriumot. Senki sem szólt, a megérzés súgta meg, amikor már megtehettük. Néha, váratlanul, hisztérikus szigorral lépett fel az erejét veszteni látszó kontroll, például a csehszlovákiai bevonulás, vagy Csernobil idején.
Hruscsov budapesti látogatása, vagy jóval később, Brezsnyev halálának napján árgus szemek fürkészték a zenék címeit, de még azt is, hogy milyen összefüggést lehet felfedezni a címek között. Ugyanilyen vicces volt a 168 Óra botránya is, nem valami kemény tényfeltáró riportért, hanem mert leadtak egy részletet a „Jézus Krisztus Szupersztár”-ból. De végül is már mindent lehetett, és sokan úgy gondoltuk, ezt érdemes volt kivárni, és részt venni benne.
Azután jött a rendszerváltás, és egyszer csak észrevettük, hoppá, már nem mindent lehet!
A vég és az összeomlás, 1994. március 4-én bekövetkezett, amikor 129 bizony dalolva ment…
Írtam mindezt Budapesten, 2020. szeptember havának első napján, a színművészetisek épületfoglalásának idején. Déjá vu.
Ez az írás – Báron Györgyéhez hasonlóan (köszönet az ötletért) – szintén a rádiós visszaemlékezéseket tartalmazó könyv számára készült. Sajnos, nem fért bele. Azért teszem közzé, hogy ha könyvben nem is, de valahol mégiscsak essék szó az MR szerteágazó klasszikus zenei tevékenységéről – L. E.
***
Sorozatunk borítóképén Tettamanti Béla rajzának részlete látható az újságíróról.
A teljes karikatúra:
