Báron György és Lázár Eszter aranytollas újságírók visszaemlékezései után ezúttal VICSEK Ferenc idézi fel rádiós pályafutásának legfontosabb mozzanatait.
Lassan, sok kudarcon keresztül, de mindig egy lépéssel közelebb ahhoz, hogy egyszer rádiós legyek.
Már évek óta a Magyar Hírlap Gazdasági rovatánál dolgoztam, amikor utolért egy történet az abasári termelőszövetkezet elnökéről, aki állítólag befalazta a gazdaság újonnan épülő pincéjébe azt az ellenségét, aki az elsikkasztott milliók miatt üldözte az elnököt. Ekkor már egy ideje bejártam a Magyar Rádió Gazdaságpolitika Rovatához, hogy megtanuljam a rádiózást. Leginkább Tarnói Gabi (Tarnói Gizella beceneve – a szerk.) segített. Így utólag úgy látom, szinte mindenkinek, aki rádiós szeretett volna lenni, de akkor én ezt a sors különös kegyének éreztem. Gabi sugárzó személyisége, elhivatottsága, az igazság kiderítése iránti elkötelezettsége beragyogta a vele töltött napokat. Halvány sejtésem volt csak arról akkor, hogy a valóság bemutatására sokkal hitelesebb eszköz a rádió, mint a leírások, a cikk, a riport, mert amikor a szereplők a saját hangjukon vallanak az életükről vagy szembesíthetők a sanda kijelentéseikkel, akkor megszemélyesülnek a szavak. Gondoltam, lemegyek Abasárra, mindenkivel beszélek, összeszedem az információkat és megkérdezem a téesz-elnököt is, miért lop, és hova falazta be a titokzatos asszonyt, persze magnóval felveszem a választ, az anyagot jól megvágom, leadom. Így mindenki megtudja, mi zajlik a faluban, majd jól kivizsgálják a történetet, és talán elkapják a csalókat, a rend helyreáll a faluban, hiszen mi másért is járkáltam volna oda hónapokon keresztül. Csak gyűltek hangfelvételek, még tekercsekben, egymásra rakott kupacban, és már kínos volt, hogy kezdett kevés lenni a hely az én anyagaimnak Gabi polcán. Akkora lett a nyersanyag, hogy csak két nagy tekercsen fért el. Hónapok alatt megvágtam, és sikerült egy órányira tömörítenem.
Annakidején egy ilyen nagyobb műsor csak úgy kerülhetett adásba, ha meghallgatta legalább a főszerkesztő-helyettes. Schél Gyula leültetett a szobájában, és elindított a magnót. Semmi jelét nem adta, hogy mindjárt infarktust kap, mert az anyagom annyira pontos korrajz, és talán az egész rendszer beleremeg (áltattam magam), ha véletlenül elhangzana az összeállítás a Kossuthon. Csak annyit mondott a vége főcím elhangzása után: gratulál, ez egy nagyon jó összeállítás, lényegében olyan, mint egy dokumentumfilm. Plasztikusak a leírások, a hallgató úgy érezheti magát, mintha moziban lenne, … de, nyelt egyet, sajnos a rádió filmet nem közöl. Megköszönte a munkám, és visszatette a dobozba a magnószalagot, illetve még bíztatott, csak így tovább!
Azt hittem viccel, de többször elismételte, nem volt kétségem, ezt soha nem adja le a Kossuth.
Ezzel a csaknem két éves munka rövid, és gyors véget ért. Tudtam, nincs fellebbezés. Nem állítom, hogy ettől jött meg a kedvem, de amíg csináltam a dokumentumjátékot, azt hiszem közben lettem rádiós. Főleg annak az elnéző szeretetnek köszönhetően, ami a Gazdasági Rovatban akkor körülvett. Tarnói Gabi, Farkas Zoli, Gálik Mihály, Kondor Katalin, Domány András, Merza Jenő, Gácsi Sándor. Annakidején ők tényleg a szakma csúcsai voltak. A 168 óra is befogadott, bár az nehezebben ment… Egy-egy hétvégén elérte a műsor hallgatottsága a másfél millió embert. Ma már „bugyi lehúzás” nélkül teljesen reménytelen ilyen hallgatottság-nézettség elérése.
Külsős voltam sokáig a rádiónál, egyszer csak, a Magyar Hírlapnál írtam egy három részes cikket Faragott mankó címen a Reanal Finomvegyszergyárról, amit gyorsan csődbe vitt a Szekér Gyula rokonságából odahelyezett vezető, de a végzetes protekció helyett valami körmönfont magyarázatot találtak ki a súlyos veszteségekre. Ezt az önbecsapást kereszteltem el Faragott mankónak… Akkor a Havasi Ferenc miniszterelnök-helyettes beszédírója, a gazdasági rovat vezetője azt mondta, ez a történet nem ér meg három részt, felejtsem el. Felmondtam. A Műszaki Élethez mentem az Élet rovat vezetőjének, hogy nyissak egy kicsit, de aztán eljött a következő március, amikor a főszerkesztő, a neves pingpongos és legalább olyan erősen MSZMP protezsált behívott a szobájába és utasításba adta, írjak vezércikket április negyedikére. Mondtam neki: Gyuri, inkább írjál te. Azt tudtam, hogy képtelen lenne rá, de arra nem számítottam, hogy rám borítja az asztalát. Még az előtt ki voltam rúgva, mielőtt visszabillentettük volna a birodalmi emelvényét. Elérkezett a pillanat: felhívtam Gálik Mihályt, hogy jöhetnék-e a rádióba. Iszonyatos szerencsémre éppen volt státusz, és persze addigra már sejthették, hogy viszonylag gyorsan beilleszkedem majd a csapatba, hiszen évek óta külsőztem nekik. Gálik igent mondott.
Évtizedekkel később, amikor már a Sanoma online-divízióját vezettem, és túl sok konfliktusom volt az egyik menedzserrel, aki életében talán még egy cikket se írt, de a költség-csökkentésben sokkal jobb volt nálam, addig feszítettem a húrt, hogy az tűnt a legjobb megoldásnak, ha lelépek. Kicsi esélyem volt arra, hogy a Klubrádióhoz mehetek, más lehetőségek is adódtak. Kétségeimet megosztottam a barátommal, aki csak annyit mondott: Feri, te eredendően rádiós vagy, min eszed magad…
Akkor jöttem rá, igaza van! Így lettem – sokadszor visszatalálva az igazi hivatásomhoz – ismét rádiós.
(A borítóképen középen 1998-ban Vicsek Ferenc, mellette Kenedi János, a háttérben Kéri László látható.)
