Aranytollas újságírók visszaemlékezései történelmi vagy sajtótörténeti jelentőségű eseményekre, illetve azok hátterében zajló epizódokra. Szále László bevezetője a sorozathoz >>>
M. Lengyel László írása
A futár
Furcsa olykor a külföldi tudósító sorsa. A hivatalosan már 1990 őszén megszűnt Ország-Világ kiadója december 31-éig állományban tartott mint moszkvai tudósítót, de akkor már szeptembertől a Népszabadságnak küldtem anyagokat, megbetegedett kollégámat helyettesítendő. Állományba 1991. január 1-jével kerültem a Népszabadsághoz, továbbra is moszkvai tudósítóként. De – a tervek szerint – december közepétől január végéig itthon tartózkodtam volna, az ünnepek, no meg a betanulás, ismerkedés miatt.
Január 11-én azonban Litvániában, a nyíltan függetlenségre törekvő szovjetköztársaságban a szovjet csapatok elfoglalták a vilniusi Sajtó Házát, a Védelmi Minisztériumot, és a kommunista párt több épületét.
Egy nappal később a szovjet katonák és a KGB egységei a tévétorony épületét is ellenőrzésük alá akarták vonni, hogy akadályozzák a litván híradásokat. A tornyot védő (részben felfegyverzett) civilek és litván fegyveres csapatok útakadályokat is állítottak, amelyek eltávolítására a Moszkva-hű erők harckocsikat is bevetettek. A tévétorony körüli összecsapásokban tizenhárom litván polgári személy és egy KGB-tiszt vesztette életét, sokan megsérültek mindkét oldalon.
Már másnap reggel, mire a hírek Budapestre értek, hívott Zalai István, a rovatvezetőm, és két kérdése volt: mikor tudsz indulni, és hova vegyük a repülőjegyet. A másnap reggeli legkorábbi moszkvai járatot jelöltem meg válaszul. De csak 16-ára volt jegy. (Volt egy kisebb vita, hogy Varsó vagy Leningrád nem volna-e jobb, de én ragaszkodtam Moszkvához. Közvetlen vilniusi járat természetesen nem volt).
Teknős Miklós kiváló fotós kollégámmal szálltunk gépre. Gyakori útjaim okán a személyzet több tagja is ismert. Miklós nem tudta leplezni szégyenkezését, amikor én a gép fedélzetén osztogatott apróbb ajándékokból (díszcsomagolású paprika, bonbonok, kis üvegben borok és röviditalok) szemtelenül sokat kértem az ismerős utaskísérőktől, és raktam el kézitáskámba. Miklósnak csak annyit mondtam, jó lesz az még, meglátod.
Moszkvában a reptéri hiénákkal vívott szokásos harc után tíz dollár árán a lakásomhoz jutottunk. A szolgálati gépkocsimat több méteres hó lepte, ugyanis a parkolóban az eltakarított havat gond nélkül ráhányták. Néhány dollárért kiszabadult a kocsi, le is mosták szépen, addig mi elmentünk a közeli ismerős henteshez némi bélszínt beszerezni vacsorára, ez a hús ugyanis pár perc alatt elkészül, nekünk meg nem volt sok időnk.
Közben grúz barátomat riasztottam, elmondva neki, hogy a másnapi első vilniusi járatra nekünk mindenképpen kell két jegy. Idegesítően hosszú késés után beszállt hozzánk a kocsiba a megadott helyen, a csomagtartóba berakott egy karton grúz konyakot, és a Dzerzsinszkij (ma Lubjanka) téri nagy Aeroflot irodához irányított bennünket. Kettőnk útleveleivel és a karton konyakkal ment be a barátom, és bő tíz perc múlva a kezünkben voltak a jegyek.
Hajnalban az Ikarus egyik képviselőjének nagyfia vitt ki bennünket Domogyedovóra az én kocsimmal. Vilniusban azonnal járművet kerestünk, és találtunk is egy olcsó fuvart. A sofőrtől tudtuk meg, hogy a temetés, amely csendes tüntetés és a függetlenség melletti kiállás is volt, tíz vagy tizenegy órakor (már nem emlékszem pontosan) kezdődik, az biztos, hogy alig egy óránk volt. Márpedig ez volt a leginkább fotózható, megismételhetetlen esemény, minden más ráért.
Nem volt időnk a szállodába menni. Miklós hátizsákkal és a nehéz, de praktikus fotóstáskával volt felszerelve, nekem utazótáskám és kézitáskám volt. Nekiindultunk a belvárosnak a székesegyház irányában. Útközben rögtönzött emlékhelyeket, gyászoló csoportokat tudott Miklós fotózni, néhány erkélyre is feljuttattam, hogy bemutathassa a tömeg valódi nagyságát. És majdnem ez lett a vesztünk. Az oszlopsor előtt felravatalozott koporsók előtt már áttörhetetlenül sűrű volt a tömeg, márpedig nekünk „közeli” kellett. Egy rokonszenves és a jelképei alapján nagyon hazafias férfinek elmagyaráztam, hogy kik vagyunk, hogy más külföldi aligha van itt sajtóképviseletben, és hogy Miklósnak előre kell jutnia. Az ember megértette, továbbadta a feladatot, és a csomagjaitól megszabadított Miklóst egy szál géppel a szó szoros értelmében kézről-kézre adták tovább az utolsó tíz-tizenöt méteren, amíg előre jutott. Kiváló kép született. Az egyik leghatásosabb, amelyet koporsókról valaha láttam.
Ott álltunk hat felhasznált Ilford filmpatronnal, és a képeknek valahogy el kellett jutniuk Budapestre. Labor, telefotó-lehetőség nincs, és akkor nem digitális volt a kép, meg internet sem volt. Fizikai továbbításra volt szükség, legalább négy filmnek haza kellett jutnia.
Az Inturiszt szállóba bejelentkezve azonnal akcióba léptek a malévos ajándékok, és pofátlanul megkérdeztem Juljecskát, hogy másnap ki indul innen Moszkvába, ki konfirmálta a jegyét (mert ez akkoriban szükséges volt, ha az ember nem akart lemaradni). A recepciós hölgy udvariasan kiigazított, hogy ő nem Juljecska, hanem Natasenyka, de a választ valóban Juljecska tudja megadni, aki amott ül az üvegfal mögött. Újabb „ajándékcsomag”, és már tudtuk is, hogy a 812-es szobában lakó kanadai üzletember, bizonyos, hm, legyen Mr. Brown (nagyon egyszerű neve volt) utazik másnap Moszkvába.
Azonmód, táskával, hátizsákkal, kabátban-sapkában kopogtattam az illető szobájának ajtaján. Fehér fürdőköpenyben jött ki a kanadai, és nagyon meglepődött. Ez csak fokozódott, amikor tisztázva, hogy ő Mr. Brown és másnap (18-án, pénteken) reggel Moszkvába utazik, a kezébe nyomtam négy patront azzal az utasítással, hogy zsebben tartsa a reptéren, a röntgenen ne engedje át, de a kosárkába berakhatja őket a kulcsai és más holmijai mellé. Domogyedovón vegye át nyugodtan a csomagját, de a kijáratnál figyeljen, lesz egy tábla a nevével. Aki azt tartja, annak adja át a filmeket.
Zavarában csak motyogni tudott: is it legal? Látszott, hogy a győzködő válasz sem nyugtatja meg, de nem mert ellentmondani.
Péntek délelőtt az ikarusos jóbarát nagyfia a telefonon kapott utasításnak megfelelően hatalmas Mr. Brown felirattal várta a kanadait Domogyedovón, majd rohant át Seremetyevóra, ahol rám hivatkozva az állomásparancsnokon keresztül feljutott a Malév gépére a kapitányhoz a négy tekercs film. Budapesten péntek kora délután a Népszabadság sofőrje vehette át őket, és a szombati számban, a hétvége melléklet hátsó oldalán megjelent az egész odalas, még csütörtökön telefonon lediktált riport, alul Miklósnak az oldal négy hasábját kihasználó hatalmas képével.
Néha még ma is elképzelem Mr. Brownt, amint enyhe remegéssel a szeme sarkában a barátainak meséli, hogyan volt ő „futár” a felbomló Szovjetunióban valami őrült magyar újságírónak a megbízásából.
***
Sorozatunk borítóképén Tettamanti Béla rajzának részlete látható – az újságíróról.
A teljes karikatúra:
