Aranytollas újságírók visszaemlékezései történelmi vagy sajtótörténeti jelentőségű eseményekre, illetve azok hátterében zajló epizódokra. Szále László bevezetője a sorozathoz >>>
Vitray Tamás írása
Jaj annak, aki válaszol?
Valamikor, ma sem tudom pontosan megmondani, mikor, egyszerűen különvált az interjú és a televíziós beszélgetés fogalma. Az interjú az az újságírói műfaj, amelyben az újságíró kérdez, és a kérdezett válaszol. Ennek megjelenési formája az újságban a kérdés és a válasz. Viszonylag hamar rájöttem arra, hogy ha én szabályosan az újságírói műfaj interjúját készítem, akkor az a televízióban mesterkélt, erőltetett és kimódolt lesz. Ha csupán kérdezek, akár nagyon jó kérdéseket is, valamitől suta az egész. A magam paraszti észjárásával tehát a következőket szűrtem le: nincs olyan beszélgetés két normális ember között, ahol az egyik csak kérdez, a másik csak válaszol.
Innen már nem kellett sokat gondolkodnom, hogy rájöjjek: az én dolgom nem akkor „van jól elvégezve”, ha én jókat kérdezek, hanem akkor, ha jól reagálok. Egyáltalán nem azon múlik egy beszélgetés sikere, oldott, kellemes hangulata, szerencsés esetben mindenfajta gátló tényező – közeli kamerák, lámpák, emberek jelenléte – ellenére a meghittség látszata, vagy valódisága, hogy én hosszan kérdezek, hanem azon, hogyan reagálok. A reagálás az én megítélésemben kétféle. Az egyik, hogy gondolataim vannak azzal kapcsolatban, amiket nekem mondanak. Mert figyelek. És reagálok. Aszerint, hogy hogyan találom el a magam reagálásaival őt, aszerint alakulhat egyre intimebbé, egyre bensőségesebbé, ha úgy tetszik, mélyebbé és remélhetőleg élvezetesebbé a „dolog”.
Fiatal kollégáim már régen tudják rólam, és a hátam mögött szoktak is évődni ezen, hogy én vagyok a mániás reagálós. Annak idején, amikor egy órás interjúkat csinálhattam (Ötszemközt volt a műsor címe), általában az volt az alapelvem, hogy senkivel sem vagyok hajlandó előzőleg találkozni, előre leülni és megbeszélni, miről lesz szó. Volt, aki ragaszkodott hozzá, hogy velem előzetesen találkozhasson. Például Palló Imre, aki aranyosan meginvitált. „Nagyon boldogan, és megtiszteltetésnek veszem, Imre bácsi. El is megyek, de egyetlen kérésem van: arról, hogy miről beszélgetünk majd, egyetlen szó sem eshet.” Rajta kívül még akadtak, akik igényelték, hogy előzetesen találkozzunk, nekik aztán elmondtam a „közeget”, amibe majd a felvételkor kerülnek. Azért tartottam ezt fontosnak, mert a közeg ebben a műsorban teljesen rendhagyó volt. Minden korábbi műsortól eltérő. Az Ötszemközt című műsor díszlete egy valóságos négyfalú szoba volt, és rejtett kamerák rögzítették a beszélgetést.
Egyetlen ember volt, akivel kivételt tettem, már ami az előzetes megbeszélés módszerét illeti: Örkény István. Ő először elvállalta a műsort még annak korai szakaszában, majd fölhívott, hogy nagyon sajnálja, de mégsem tudja vállalni. Mert beteg. Én kellőképpen sajnálkoztam, és megkérdeztem, mi baja. Azt mondta tachicardiája van. Nem vagyok jártas az orvostudományban, de véletlenül tudtam, hogy ez nem olyan betegség, ami jön és elmúlik, még kevésbé olyan, amitől nem lehet nyilatkozni. Mit volt mit tenni, csupán megkérdeztem, jelentkezzek-e még egyáltalán. Ő azt válaszolta, hogy jelentkezik majd. Így is történt. Tehát elmentem hozzá, és azt mondtam: – Szeretnék mindenekelőtt egy felajánlást tenni. Ne legyen gondja, hogy bármi kellemetlenség érheti a kérdéseimben, így megígérem, hogy ha leírja a kérdéseket, amelyekre válaszolni kíván, én egyetlen szótagot sem fogok módosítani. Cserébe összesen csak egy kérésem van: adja meg nekem annak a lehetőségét, hogy amit az általa megszabott kérdésekre az ugyancsak általa adott válaszok nyomán reagálok, az legyen az én szabad jogom. Természetesen beleegyezett. És itt van Örkény zsenialitása: odament az íróasztalhoz, és átnyújtotta a kész cédulát, amin a nekem szánt kérdések voltak. No, nem, amit tőlem kérdezni akart, hanem amely kérdéseket tőlem várt, hogy majd felelhessen rájuk. Általában riporter, aki valamit ad magára, ilyet soha el nem fogad. Én viszont a műsorban ezt a cédulát használtam. Még csak át sem másoltam. Persze itt és most demonstrálnom kéne – és talán nem is volna haszontalan –, hogy végül is mi hangzott el abban az órában. Ugyanis a műsor nem a kérdésekből alakult, hanem a reagálásainkból. Hadd gondolkodjam egy példán.
Leírt arra a bizonyos cédulára egy ilyen kérdést: hogyan került nagypolgári származása ellenére kapcsolatba a haladó mozgalommal? Ez jó kérdés. Kellemes, emberi, intim kérdés, és még rázósnak is nevezhető. Fel is tettem. Ő elmesélte erre, hogy Derkovitséknál jöttek össze, és hát bizony papírvékonyságú szalámit vágtak, mert Derkovitsék igencsak szegények voltak, sőt nyomorban éltek, csakúgy, mint a szellemi élet elitje akkoriban. Ekkor én így reagáltam: ön, aki nagypolgári családból származott, hogy lehet, hogy minden gond nélkül alkalmazkodott ehhez a társasághoz is? Nem okozott-e valamilyen lelki törést, hogy itt a nyomorultak között ül, közben otthon gazdagságban él? Talán érzékelhető, hogy valamelyest lényegesebb volt számomra, mintsem az, hogy leírja, mit kérdezzek. Hiszen így szabadon reagálhattam.
Tanítványaimnak szoktam mondogatni, hogy jobb híján egy dologból tudom leírni, ha egy interjút hallgatok, hogy a riporter reagál-e arra, amit mondanak neki. Ha a kérdés önmagában értelmetlen, akkor az biztos, hogy reagálás volt. Vagyis: azt mondja az úgynevezett interjúalany: „Bizony… akkor nagyon szomorú lettem.” Erre a kérdés: „Miért?” Ez reagálás. Nyilvánvalóan arra reagált, amit hallott. És a miért kérdés önmagában nem érthető. Ha azt mondja: „Amikor az édesanyja három késszúrással megölte édesapját, mert az a tojást a földre ejtette, ön bizonyára nagyon szomorú lett?” – Ez kérdés. Egyszóval, az interjú a szónak abban az értelmében, ahogy azt műfajilag az újságírásban megfogalmazták, nem lehet érdekes a televíziózásban.
Még a leghitelesebb beszélgetésnek is vannak olyan formalitásai, amelyek elkerülhetetlenek, és általában hitelét veszik a beszélgetésnek. Ilyenek pl. a szokásos befejezések. Elmondhatatlanul utálom a szokásos interjúbefejezéseket. „Köszönöm a beszélgetést.” – tíz esetből kilencszer ez hangzik el. Megvallom, hosszú ideig gondolkodtam azon, mi a megoldás.
Ha ez a beszélgetés élő adásban fordul elő, vagy felvétel, de stúdióban elektronikus kamerák előtt, ilyenkor a megoldás általában változó. Igazat szólva, a legjobbat még ma sem találtam meg. Ha felvételről van szó, már egyszerűbb. Sokszor előfordul, hogy amikor úgy érzem, hogy olyan mondat hangzik el partnerem szájából, ami természetesen – és megvallom – hatásosan vetne véget a beszélgetésnek, egyszerűen elhallgatok. Na most, a gyakorlat az, hogy miután filmfelvételről van szó, és ilyenkor a rendező a kamera mögött áll, ha van érzéke hozzá, tudja, mi következik. Egy darabig „tűri” a csendet, a kamera konokul a beszélgetőtárs arcára szegeződik, majd a rendező halkan megszólal: ennyi. És a gép leáll. Persze előfordul, hogy egy-egy kevésbé gyakorlott nyilatkozó ilyenkor zavarba jön. Azt hiszi, azért állott be a csend, mert a riporter nem tud mit kérdezni és gondolkodik. Ilyenkor előbb-utóbb magától folytatja. Nagyon gyakori.
Ezt történt Varga Imre szobrászművész esetében is, amikor portréfilmjét készítettük. Egy nagyszerű gondolat végén elhallgatott, mintegy várta a kérdésemet, de úgy éreztem, ez a legjobb befejezése a műsornak. Csend lett, majd Varga Imre megszólalt: ez lesz a vége? Igen – mondtam. Én is így gondoltam – mosolyodott el Varga Imre. És ez lett a műsor befejezése. Azt hiszem, jobb, mintha azt mondtam volna: köszönöm a beszélgetést.
***
Sorozatunk borítóképén Tettamanti Béla rajzának részlete látható – az újságíróról.
A teljes karikatúra:
