Aranytollas újságírók visszaemlékezései történelmi vagy sajtótörténeti jelentőségű eseményekre, illetve azok hátterében zajló epizódokra. Szále László bevezetője a sorozathoz >>>
Kende Péter írása
Emlékeim a forradalom első napjáról
Az október 23-i tüntetésen magánemberként vettem részt. Akkoriban a Külkereskedelmi Minisztériumban dolgoztam, és időnként cikkeket írtam a Magyar Rádiónak. Egy volt [Szabad Nép-es] munkatársam, Gömöri Endre volt ott ekkor a külpolitikai osztály egyik vezetője, és ő állandóan rendelt tőlem kis kommentárokat, amelyek háromszáz forintos extra honoráriumot jelentettek. Amire akkoriban nagyon nagy szükségem volt. Tehát 23-án reggel éppen bementem a Magyar Rádió pénztárába, hogy az előző kommentár honoráriumát fölvegyem. Ez meg is történt. Utána a Trefort utca környékén – amelyet nagyon jól ismertem középiskolás koromból – láttam, hogy egész csomó plakát van a falakra kiszögezve, a különféle pontokkal, és azt is tudtam, hogy tüntetés van meghirdetve a Petőfi-szoborhoz. Ismertem ennek az előzményeit, és figyeltem is, hogy meglesz-e a tüntetés. Mindenesetre elmentem a Petőfi-szoborhoz, ahonnan a résztvevők egy csoportjával együtt a Lánchídon keresztül átmentem a Bem térre, ahol végighallgattam a gyűlést, aztán a már nagyon megnövekedett tömeggel együtt a Margit-hídon át az Országházhoz mentem, és ott voltam a téren egész délután, késő estig.
Ami rám nagy hatást tett, az nem is annyira a Petőfi téri gyűlés március 15-i hangulata, amit még diákkoromból ismertem, kokárdával és mindennel, hanem inkább a Bem rakparton észlelt dolgok, ahol az ablakokban megjelentek olyan zászlók, amelyekből kivágták a címert, és ez kétségkívül nagy lelki hatást tett a résztvevőkre. Valahogyan a rongyos zászlóra minden magyar lélek megrezdül. Szimbolikus jelentősége van. Közben a tömeg egyre növekedett. Mint a többiek, én se sokat hallottam a Bem téren elhangzottakból, mert nem volt hangosítás. Aztán az Országház előtt egyre növekedett a tömeg, hamarosan megtöltötte az egész teret. Igazából nem tudom, valaki kiszámította-e, hogy hány ember lehetett ott. A legelfogadottabb szám a kétszázezer. De a pontos számnak nincs jelentősége.
Mint mulatságos epizódot említem meg, hogy az Országház előtt – még délután – összetalálkoztam egyebek között Litván Gyuri barátommal, akivel lefolytattunk egy beszélgetést, amely olyan, mintha a francia forradalom történetéből volna. Ott kérdezte meg XVI. Lajos egy kísérőjétől, hogy „mi ez, lázongás?”. Mire az illető azt mondta, „nem uram, ez forradalom”. Litván Gyuri a szájamba adta ezt a szót, mert amikor összetalálkoztunk, akkor a maga lelkendező hangján megkérdezte, hogy „mi ez, lázongás?”. Mire azt mondtam neki: „nem, ez forradalom”.
Ott voltam természetesen akkor is, amikor Nagy Imre fölszólalt. Szereplése szánalmas hatást tett rám. Máig is azt gondolom, hogy ha akkor jobban beszél, talán uralni tudja a tömeget, amely viszont így a saját impulzusainak megfelelően élte tovább ezt a tüntetést. Hogy ennek milyen szerepe volt aztán abban, hogy egyesek elvonultak a Magyar Rádióhoz, mások a Sztálin-szoborhoz, mások ismét máshova, ezt nem tudom megmondani, de abban biztos vagyok, nem a Gerő-beszéd robbantotta ki ezt a hangulatot, hanem az a körülmény, hogy ott százezer ember várta, hogy történjék valami, és nem történt semmi.
Amikor a tömeg oszlani kezdett – mert Nagy Imre távozása után nyilvánvaló volt, hogy ott már nem fog semmi se történni – én fölszálltam az 5-ös autóbuszra, és bementem a Magyar Nemzet szerkesztőségébe, hogy találkozzam a barátaimmal. Ott együtt ült Losonczy Géza irodájában Vásárhelyi Miklós, Boldizsár Iván, Gimes Miklós és még sokan mások. Én voltam az egyetlen, aki az Országháztól jött, és beszámoltam arról, ami a téren történt. Nagyon nyugtalanul beszéltük, hogy most mi történhet, mit kellene csinálni. Annál is inkább nyugtalanok voltunk, mert közben már elhangzott a Gerő-beszéd, amelyet viszont én nem hallottam, a többiek igen. Nyilvánvaló volt előttük, hogy teljesen elhibázott szellemben próbálják a tömeget lecsillapítani, amelyet így már nem lehet lecsillapítani, s latolgattuk, hogy mit lehetne csinálni.
Nem tudtunk semmi okosat kitalálni, és nagy tanácstalanságunkban lementünk a Hungária étterembe vacsorázni. Ahonnan aztán Losonczy Géza eltávozott, hogy megpróbáljon beszélni Nagy Imrével. Ezután Losonczy Gézát már nem láttam többé az életben. Mi ott maradtunk. Határozottan csak Boldizsárra és Vásárhelyire emlékszem. Tudom, hogy az egyetlen okos dolog, amit kitaláltunk – talán akkor még Géza is ott volt –, hogy semmiképpen sem szabad a Gerő-beszédet közölni, és Boldizsár egy körtelefont adott le, amelyben az újságokat igyekezett lebeszélni a Gerő-beszéd közléséről.
Aztán egyszerre csak berobbant a Hungáriába egy nagyon piszkos és dúlt arcú férfi, aki azt kérdezte tőlünk, hogy maguk újságírók? Hát nem tudják, hogy folyik a magyar vér a Rádiónál? Erre hárman fölálltunk. Vásárhelyi, én és egy velem egykorú parasztpárti újságíró, akinek már nem emlékszem a nevére. Elhatároztuk, hogy megnézzük, mi van. Elmentünk a Sándor [ma Bródy Sándor] utca felé, és konstatáltuk, hogy ott harcok vannak. Minthogy ezekben a harcokban részt venni nem volt se kedvünk, se módunk – mert nem voltunk fölkészülve sem lelkileg, sem munícióban – visszafordultunk. Vásárhelyiről nem tudom, hová ment. Én evvel a fiatal újságíróval még körülnéztem egy kicsit a környéken, és egyebek között láttuk, hogy a Szabad Nép épülete már föl van dúlva, és a földszinti előcsarnokban föl és alá, be- és kizúdul a tömeg. Mi is bementünk, hogy megnézzük, mi van ott? Láttuk, hogy ott föl van ravatalozva néhány halott. Az épület előtt pedig autók égtek. Ez már éjjel volt, valamikor tíz és éjfél között. Ezután visszamentem a New York kávéházba [Hungária étterembe], de ott már nem volt senki. Elhatároztam, hogy hazamegyek. Elindultam szépen gyalog a Nagykörúton. Ez már jóval éjfél után volt, egy óra tájban. Megzavarodott és bizonytalan tömeg cirkált a Körúton. Az Oktogonhoz érve láttam, hogy különös dolog történik: valami nagy zajjal közeledik az Andrássy úton a Liget felől. Ahogy közelebbről megnéztem, láttam, hogy egy teherautó húzza maga után a Sztálin-szobrot. Úgyhogy a Sztálin-szoborról ezt az emlékképet őrzöm.
Láttam tehát, hogy a dolgok már nagyon előrehaladtak, én pedig mentem tovább hazafelé.
Forrás: Egy magyar republikánus életútja (Kozák Gyula és Kőrösi Zsuzsanna interjúi Kende Péterrel)
***
Sorozatunk borítóképén Tettamanti Béla rajzának részlete látható – az újságíróról.
A teljes karikatúra:
