Aranytollas újságírók visszaemlékezései történelmi vagy sajtótörténeti jelentőségű eseményekre, illetve azok hátterében zajló epizódokra. Szále László bevezetője a sorozathoz >>>
Serény Péter írása
Megtanultam forrásként olvasni a nem-újság Pravdát
Nem tudom, ki hogyan „tanul” külföldi tudósítónak, én 1971-ben, Moszkvára felkészülőben, vettem egy nagy alakú kockás füzetet. Elkezdtem nyálazni a Népszabadság archívumában a szovjet lapok porosodó kötegeit. Ne tessék kacagni. Nekem is evidencia volt, hogy azok nem a közkeletű értelemben vett újságok, hanem központi közlönyök. Ez a sajtó-szakmai (meg közönség-) oldalról nyilvánvaló hátrányuk azonban, még egy botcsinálta mini „kremlinológus” számára, amilyen a külföldi tudósító, előnnyel is járt. Véletlen közlések csak szökőévenként, a gépezet zavara következtében fordulhattak elő. Így aztán szépen módszeresen ki lehetett gyűjteni például a Pravdából, a központi szovjet pártlapból, különféle pártkongresszusi és miniszterelnöki szövegekből, és azok öt évenkénti változataiból a gazdasági tervek és a teljesítésük – ha nem is mindig „kilóra”, számszerűen nyilvános, de arányszámokban tetten érhető – állapotát. Nem voltam szakértő, csak amatőr, de amit így kigyűjtöttem, az inkább hasonlított az archívumban látott nyugati lapok cikkeiben olvasott adatokra, semmint a győzelmi jelentésekre. A szerkesztőségi folyosón mutogattam is kollégáknak, meg kisebb-nagyobb főnököknek, hogy azt bogarászom, hogy mi mennyi a Szovjetunióban. Mígnem egyikük jóindulatúan azt mondta: na, ezt Moszkvában ne nagyon mutogassam, mert akkor engem ott „nagyon nem fognak szeretni”. Hát, nem mutogattam. De azt előre megbeszéltem a rovatvezetőmmel, hogy a december végi nagy legfelső tanács („parlamenti”) ülések kormányfői expozéiból készíthetek értelmezhető (az előadó bíráló szavait tételesen idéző) tudósításokat. Én, mea culpa, soha nem tudtam tartani a terjedelmi korlátokat („az újság nincs gumiból” – hol volt még akkor az online…), ám ezeknél a ritka, decemberről decemberre visszatérő alkalmaknál szigorúan alkalmazkodtam a terjedelem adta lehetőségekhez, hogy ne legyenek kényszerű nyomdai sortörlések, és a lap legalább valamelyes jelt adhasson arról, ami van.
Nekem annyiban szerencsém volt, hogy az én tudósítói éveimben Alekszej Koszigin volt a miniszterelnök. Ő kevésbé a nagy szavak, inkább a gazdasági tények embere volt. Nem a külsőségek foglalkoztatták, hanem az, amit lényegesnek gondolhatott. Erről volt korábbi, személyes élményem. Még az Esti Hírlap munkatársa voltam, amikor valamely jelesebb évforduló alkalmával Budapestre látogatott Leonyid Brezsnyev szovjet kommunista pártvezető és Alekszej Koszigin miniszterelnök. Oroszul tudó ifjú munkatársként nekem jutott a szerencse, hogy a honi eredményeket bemutató kiállításon jelen lehessek, amikor a szovjet vendégek (zárt kapuk mögött) végigsétálnak a termeken. Én sem hittem volna, hogy valami protokoll-izéken túl, látok-hallok valami mást, emberit, jellemzőt is. Pedig ez történt. Az élelmiszer polcoknál, Brezsnyev viccelődött. Leemelt egy konyakos palackot, és úgy tett, mint aki a kabátjába akarja rejteni, hogy na, mi lesz akkor. Ellenben, Koszigin a tejtermékeknél megállva, a zacskós, illetve dobozos tejeknél a magyar kísérőktől érdeklődni kezdett a csomagolás-technológia részleteiről, a nyersanyagokról, beszerzési forrásaikról. Láthatóan egyáltalán nem udvariasságból kérdezett, valóban foglalkoztathatta a dolog.
Évekkel később, Moszkvában, kalandosabb körülmények között „futottam össze” Kosziginnal. Hétvégéken, a tudósítói munka mókuskerekéből szabadulva, délelőtt a feleségemmel gyakran sétáltunk az akkor még Lenin hegy gerincútján, ahol a ritka villaépületek között kellemes kilátás nyílt a fővárosra. Autóbusz járt ugyan arra, de autóforgalom nemigen volt, a járdán is kevés a gyalogos. Kettesben nézelődtünk, beszélgettünk; fiatal, levegőző házaspár. A külvilágról nemigen vettünk tudomást. Egy ízben azonban, meghökkenten tapasztaltam, hogy két, rendezett külsejű férfi úgy jött szembe velünk, hogy ki kellett térnünk előlük, ha nem akartuk, hogy elsodorjanak. Már éppen méltatlankodni kezdtem volna, mikor felfedeztem, hogy nem magán modortalanságból „nyomultak”. Testőrök voltak, mögöttük úgy egy-másfél méternyire Koszigin miniszterelnök sétált, elmélyülten beszélgetve a vejével, aki akkor a szovjet műszaki-tudományos bizottság vezetője (kormánytag) volt. A nagy fekete autójuk, nem csicsás Csajka, hanem a modernebb ZIL limuzin, nyitott hátsó ajtóval, araszolt a járda mellett.
Brezsnyevvel így „összefutni” akkortájt aligha lehetett volna. A tudósítói iroda (és lakás) ablakának magasából (11. emelet) kinézve, a több sávos Kutuzov sugárutat lehetett látni, közepén azzal a külön sávval, amely magának a pártvezetőnek volt fenntartva, arra hajtatott „dácsájából” (Barviha) a Kremlbe és vissza. Egyetlen, kivételes alkalommal, egy magyar kormányfői látogatás alkalmával, a vendég (Lázár György) belépése előtti percekben, ott lehettem a fényképekről ismert dolgozószobában. Brezsnyev az íróasztalánál ült, mindenféle fontos emberek (pincér-vigyázzba görnyedve) papírokat tettek elé, ő pedig épp valami telefonhívásra válaszolt. Ha nem fülelek különösebben, akkor is hallottam volna, az eligazítást. A legfőbb szovjet vezető azt a végtelenül fontos ukázt adta, hogy a jugoszláv nemzeti ünnepre írjon szokásos kis cikket az Izvesztyijába a „na, hogy is hívják” („kak jevo”), a név hirtelen nem jutott eszébe, a vonal túlsó végén kisegíthették, igen az, mondta, egy másikat pedig az albán nemzeti ünnepre, de az legyen rövidebb, és ne az legyen fölül a kettő közül. Elhűlve hallgattam. Ugyan volt már némi ismeretem az ottani sajtóviszonyokról, de hogy az így megy, ilyesfajta, „leg-maga-sabb szintű” kézi vezérléssel, azt azért nem hittem volna. (Holott a külvilág ezért figyelte a közlések milliméternyi eltéréseit is, hogy ily módon próbáljon következtetéseket levonni „a” viszonyokról.)
Lehetséges volna, hogy mégsem Brezsnyev mondta ki mindig a végső szót? Nekem emlékezetes, mert a szerkesztőm által eldobott tudósításom bánta a bohózatba illő, bár világpolitikai vonatkozású esetet. Nixon amerikai elnök moszkvai látogatásakor a szovjet tárgyalófél, azaz Brezsnyev személyes szóvivőjének szerepét a TASZSZ hivatalos hírügynökség vezérigazgatójára, az angolul is beszélő Leonyid Zamjatyinra bízták. Tőle kérdezte egy Nixonnal érkezett különtudósító: vajon felboríthatja-e az épp megszületett amerikai-szovjet kereskedelmi egyezményt, hogy annak életbe léptetését Javits szenátor friss közlése szerint feltételekhez kötnék. Jacob Javits a Capitolium lépcsőjén mondta az elé tartott mikrofonokba, hogy több szenátortársával együtt az egyezményben foglalt kereskedelmi könnyítések ratifikálásának feltételéül szabják a szovjet zsidók kivándorlását korlátozó moszkvai rendelkezések feloldását. Mire Zamjatyin, a szinte borítékolható visszautasítás („velünk nem lehet így beszélni”) helyett – igen megengedően válaszolt. Hogy nem eszik olyan forrón a kását, várjuk meg, hogyan fognak alakulni a dolgok. (A kereskedelmi könnyítések nagyon fontosak voltak Moszkvának.) De, mit tesz isten, ez a válasz nem került be a TASZSZ rövid tudósításába, és még a későbbi, teljesebb szövegébe sem. Az én tudósításomban pedig benne volt. A lapom ugyan elhitte nekem, hogy nem az ujjamból szoptam, amit leírtam, de a szerkesztő azt is látta, hogy a TASZSZ-nál valakik, akik az ő Brezsnyev-szóvivőként szereplő vezérigazgatójuknál magasabb helyről kapták az utasítást, cenzúrázták a saját főnökük nyilvánosan elhangzott kijelentését. Sejtelmem sincs, hogy a háttérben „vonalak” szkandereztek-e éppen, de az eset módfelett szokatlan volt. Arra viszont meglehetősen alkalmas, hogy igazolja, amit moszkvai tudósítónak készülve, a szovjet média közléseinek a véletlenszerűséget kizáró, hivatalos jóváhagyással bíró voltáról gondoltam.
***
Sorozatunk borítóképén Tettamanti Béla rajzának részlete látható – az újságíróról.
A teljes karikatúra:
