Egykori nemzetesek gondolatai

Az Infovilág másokkal együtt két munkatársát – egykori, vezető magyar nemzetes újságírókat – Tatár Imrét és Kocsis Tamást kérte fel, hogy írják le a Magyar Nemzet megszűnése kapcsán megfogalmazódott gondolataikat. Részletek a hírportál összeállításából.
A Magyar Nemzetnél lehetett ‘úri módon’ írni. Elmenni addig a szókimondási-tájékoztatási határig, amit a rendszer  még megengedett. Ez az újság megérdemli, hogy  bővebben foglalkozzak történetével, hagyományteremtő erejével, bátorságával. Minden újságra, ahol dolgoztam-éltem, jó szívvel gondolok, de a Magyar Nemzet volt a csúcs. Amikor ebbe a szerkesztőségbe léptem, olyan körbe kerültem, amely nem csak a sajtótörténet kiemelkedő részét adta – maga is történelmet csinált.  – TATÁR Imre
A Magyar Nemzet  élő sajtótörténelem és örök kötelezettség. A magyar újságírás halhatatlanjainak egyike, Pethő Sándor ordas veszélyektől terhes időben, az ezek tudatában gondolkodó emberek számára indította útjára 1938. augusztus 25-én.  Ahogyan nem volt véletlen választás a lapcím – Magyar Nemzet -, épp úgy lett mély tudatossággal e cím állandó megjelenítője, betűtípusa a máig használatos bodoni antikva, amellyel a Nemzeti dal címét szedték ki Landerer és Heckenast nyomdaműhelyében az 1848. március 15-én. Jelkép a cím is, a betű is: megszületésével azt üzente az újság a II. világháború küszöbén országnak, világnak, az ésszel és szívvel egyszerre felelősen olvasó, magyarként európai és európaiként magyar olvasónak, amit egy évszázaddal korábban versével, „a rabok legyünk vagy szabadok” üzenetével Petőfi tett. – KOCSIS Tamás
Történelmi kincs és polgári értékek sora vész oda a Magyar Nemzet bezárásával. Ráadásul egy magát polgárinak nevező kormány időszakában. Igaz, az „elégtétel” meghirdetett politikájának jegyében. Ebben a drámai helyzetben nyilván sokan megírják majd, hogy a németellenes magyar nagytőkések – köztük például Kornfeld Móric – támogatásával 1938-ban, azaz nyolcvan esztendeje megindított napilap élén milyen nemes célok vezérelték Pethő Sándort, majd Barankovics Istvánt, s milyen fontos szerepet játszott az újság és több vezető munkatársa a második világháborúban a közvélemény tájékoztatásában, valamint az angolszász hatalmakkal folytatott bizalmas kapcsolatépítésben. A lap gárdája az uszító szélsőjobbon kívül magába fogadta az igen különböző politikai áramlatok képviselőit, akik jól megfértek egymással.
Amikor én a Magyar Nemzethez kerültem 1976-ban, közvetlenül a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetem pénzügy-politikai szakának elvégzése után, még mindig ott találtam ezt a színes és emiatt is szellemileg rendkívül ösztönző közeget – hiába került a lap a Hazafias Népfront és így persze az MSZMP felügyelete alá. Megőrizte és talán megőrizhette polgári hagyományait, veretes stílusát és a sorok közötti, de olykor nyílt nyugati orientációját. Ennek tudom be így utólag is, hogy a külpolitikai rovat tagjaként, ifjú pénzügyes közgazdászként rendszeresen írtam például Milton Friedman és Paul Samuelson, és más nyugati gondolkodók munkásságáról, a tőzsdékről, a piacgazdaság működéséről. Kollégáim zöme igen művelt, tájékozott, segítőkész ember volt, örömmel mentem be minden nap a pesti New York-palotában kialakított szerkesztőségbe. – BLAHÓ Miklós
Harminckét évem elszelelt, ahogyan József Attila írta volt. Ennyi időt töltöttem el a nem természetesen halállal a magyar sajtó kínálatából holnaptól hiányzó Magyar Nemzet szerkesztőségében. Önként távoztam 1990-ben, amidőn nyilvánvalóvá vált, hogy jön a durva jobboldali fordulat. Szomorúan búcsúztam, mert azok az évek sem voltak teljesen a folttalan sajtószabadság pillanatai, de a „nemzetes” gárda páratlan volt a maga nemében. Szűkebb szakterületem, a világpolitikai rovat alighanem a legjobbak egyike volt a maga nemében, a körülményekhez képest objektív, amit rangos nyugati kollégák is elismertek. „Elemzés és nem káromlás” – a Pethő Sándortól örökölt szellem túlélése. Szerkesztőink, Ember Mari, Csatár Imre, Antalffy Gyuszi a tiszta becsület követői, kulturális rovata pedig Mátrai Betegh Bélával az élén. Fekete Judittal, Ruffy Péterrel és a többiekkel a nemzeti értékek követői, a művelt magyar világ alakítói.
Hogyne gerjesztette volna föl a politikai galádság gyarlóinak az indulatát, hogy a sorsára törjenek, a nyomait is eltüntessék, amíg egyszer ismét föltámadhat, mint annyiszor? – VÁRKONYI Tibor
Pár hónap híján harminc évem, újságírói pályám fele köt a Magyar Nemzethez, amelynek háromszor is lehettem washingtoni tudósítója, a laptól való távozásom után a Régi Nemzetesek Társaságának kuratóriumi tagja. Vagyis érthetően szíven ütött patinás lap megszűnésének híre. Gyakornokként a Népszabadságnál kezdtem és a hatvanas évek második felére meglehetősen ismert külpolitikai újságíró, rendszeres tévékommentátor lettem. Alighanem ezért vitt át a pártközpont 1970-ben a Nemzethez, washingtoni tudósítónak szánva, amiben nyilván szerepe volt annak, hogy megbízhatónak tekintettek, hiszen apám 1945 előtti kommunista volt (sőt nagyapám is).
S ezt életem szerencséjének tartom, noha a Népszabi is ki akart küldeni (Kairóba) tudósítónak: a Nemzetnél idősebb kollégáim, főnökeim hagyták, hogy – történetesen az akkori amerikai sajtóattasé véleménye szerint – „tárgyilagos, objektív” jelentéseket küldhessek. Ékes példája volt ennek a Watergate-botrány, amelyről a hazai (de talán az egész kelet-európai) sajtóban egyedüliként tudósíthattam bőven és rendszeresen.
Jellemző volt az a főnöki megjegyzés, hogy „addig írhatsz, amíg kétszer nem szólnak a párközpontból, mert az egyszeri lehet véletlen is…” – AVAR János
A teljes összeállítás az Infovilág oldalán >>>