Kecskemét is kiállítja…

Tisztelt Kiállításlátogatók! Tisztelt Kiállítók! Kedves Vendégeink!
Megnyitó beszédemet két idézettel kezdem. Jöjjön az első. Később azt is elárulom, kitől származik.
„A karikatúra túlzást jelent. Célja, hogy az élet bonyodalmait, rejtett összefüggéseit, a gondolatokat szavak nélkül, vonalakkal fejezze ki. Ehhez járuljon hozzá a humor. A karikaturista ismerje az életet, de az erkölcsöt, a jó ízlést ne lépje túl.”

Most pedig következzen a második.
„Ez a szó az olasz caricare, túlozni igéből ered. Etimologiája, mint majdnem minden esetben, ezuttal is a legjobb magyarázat. A karikatúra kifejezésformája ugyanis az emberi, állati vagy tárgyi jellegzetességek túlzó kihangsúlyozása, a kevésbé jellegzetes alkotóelemek csaknem teljes elhanyagolása. A karikatúra hazárd. Sokszor egyetlen ütőkártyára tesz fel mindent, egészen a szimbolumig sematizál. A humor, szatira, irónia, sarkazmus nem cél, csupán eszköz nála. Nem egyszer a könnyekig nevettet, a szó szoros értelmében, és a vidámság álarca mögött ott bujkál, ólálkodik embersorsunk fájó végzete, a tragikomédia. A karikatúra nem válogat az eszközökben. Kíméletlen, mint egy hazárdjátékos. Nyerni akar, mindenképpen.

A karikatúra nem műfaj. Ellenkezőleg: minden műfajt felölel és szolgálatába állit. Miután a grafikának van legkevesebb küzdelme az anyaggal, ez a legkedveltebb kifejezési technikája. De kellőképpen igénybe veszi a festészetet, plasztikát, a filmet és táncot, a prózát és kötött verset, a drámát, sőt a zenét is.” (Szántó György, Korunk, 1927)
Mindenekelőtt elmondanám, milyen rendezvényen vagyunk: A MÚOSZ Magyar Karikatúraművészeti Szakosztálya Irodalom és zene a karikatúrában c. kiállításának megnyitóján, amelyet a Múzeumok Éjszakája egyik nyitórendezvényének is tekinthetünk Kecskeméten.
Előre kell bocsájtanom, hogy magam is karikatúra témává váltam a megnyitó kapcsán. Ugyanis rákerült a nevem a meghívóra, éppen Fábry János rajta szereplő karikatúrája (a Csodabogár) alá. Most aztán lehet töprengeni, melyik figura vagyok én a képen. (Mondanom sem kell, hogy nagyon sok karikatúrán a jól megválasztott kísérő szöveg legalább annyira fontos, mint a rajz.)
Amikor a mai feladatra felkértek, nagyon nagy örömmel fogadtam el a megbízást. Ugyanis imádom a karikatúrákat, ezeket a sokszor méltatlanul félreértett és lenézett alkotásokat, amelyek bizony gyakran nem kisebb virtuozitással és rajztudással – de mindenképp több ötletességgel – készülnek, mint a „komoly” és „nagy” képzőművészeti alkotások. Nem kell mondanom: a képzőművészet számos nagyhírű mestere maga is tehetséges karikaturista volt. Az irodalom és más művészetek nagyjainak arcvonásait is gyakran a karikatúra teszi szoborszerűből és távoliból emberivé.

Természetesen elég jól ismerem ezt a kifejezésformát: mondhatom, hogy karikatúrákon nőttem fel. Gyermekkoromban, – a boldog 70-es években – ezerféle más újság mellett, járattuk a Ludas Matyit, az egyetlen hivatalos magyar vicclapot, amelyben az akkori Magyarország karikaturistáinak legjobbjai dolgoztak. Ki ne emlékezne pl. Balázs-Piri Balázs, Szűr-Szabó József, Endrődi István, Sajdik Ferenc, Dallos Jenő és persze még sok-sok tehetség nevére, akik felejthetetlen perceket szereztek mindenkinek! Persze, hogy járt nekünk a Füles magazin is, a karikaturisták, képregény-rajzolók másik fontos orgánuma. De számtalan egyéb helyen találkozhatott az ember jó nevű és jó kezű rajzoló munkáival: a rajzfilmsorozatokban (pl. az eredetileg szintén „ludasos” Várnai György által megálmodott Frakk, a kedves vizsla személyében), de még a TV-torna előzetesében, a reklámokban és 1979-ig a Híradó időjárás-jelentéseiben is. Ki ne ismerné Korcsmáros Pál, Rejtő Jenő legjobb interpretátora vagy a nagyszerű Zórád Ernő nevét? A magyar képregény nagyjai ők, de szintén tehetséges karikaturisták voltak. Még megjegyezném, hogy hazánkban működött a világ – tudtommal – egyetlen gyermek-vicclapja, a Pajtás úttörőújság melléklete, a Hahota magazin is, a magyar karikaturisták szintén fontos orgánuma. Tehát nyugodtan állíthatom: a karikatúrák neveltek. És velem együtt több nemzedéket is, a rendszerváltásig. Ezért is örvendetes, hogy – bár számban talán kissé megfogyatkozva – de mégis működik az igényes, elgondolkodtató, mulattató karikatúra ma is Magyarországon.
Ez az itteni kiállítás tematikus, és kultúrtörténeti jellegű. Tematikus, mert a címében is jelzett két fő témakör: az irodalom és a zene körül összpontosulnak az itt kiállított alkotások. És kultúrtörténeti – nemcsak a téma miatt (hiszen természetesen a rajzokon megjelennek az irodalom- és zenetörténet ismert alakjai), hanem azért is, mert három nagy formátumú egyéniség neve is látható a szerencsére többnyire még aktív és töretlen alkotókedvű résztvevők itt kiállított munkáinak aláírásai között. Egyikük a magyar karikatúra alapítója, és meghatározó alakja, az elmúlt századfordulón mindenki által ismert és kedvelt Mühlbeck Károly (nem mellesleg, számos magyar gyermekkönyv- és újság illusztrátora is volt, pl. Sebők Zsigmond halhatatlan Mackó uráé). Kell-e szebb példa arra, hogy aki jó karikatúrát rajzol, az másban is tehetséges?

Érdekes, és ezen a téren kevésbé ismert a másik egyébként klasszikus kiállító: Nagy László. Ismerjük őt, mint nagyszerű költőt, mint kiváló folkloristát, azt kevesebben tudják róla, hogy jó kezű karikaturista volt, korának egyik vizuális krónikása, művésztársai megörökítője.
És végül, de nem utolsó sorban külön is meg kell említeni a magyar karikatúra évtizedeket meghatározó nagy öregét, a mindenki által ismert és kedvelt Kaján Tibort. Az ő rajzaiból is láthatunk itt egy válogatást. A Ludas Matyi alkotói között szándékosan – retorikai okokból, a hatásvadászat kedvéért – nem említettem. A végére tartogattam. A beszédem elején megosztott idézet szerzője is ő, azt hiszem, nála jobban nem lehetne jellemezni az igényes karikatúrát, amelynek ő is avatott mestere volt. Engedjék meg nekem, hogy megnyitó beszédemet is az ő gondolataival zárjam.
„A vonalak csendesek, nincs bennük semmi tolakodó harsányság: humort nem lehet ordítva mondani. Szeretném munkáimat vonal-gondolatoknak nevezni. Karikatúra annyiféle van, ahány nevetés létezik. Én a felismerés mosolyára pályázom.”