„Elvegyültem és kiváltam” – Gárdi Balázs

Mintha egy fekete párduc ugrott volna be az ajtón. A nagy macska izgatottan megtorpant, a párás levegőben megrázta magát, s kiderült, hogy az iskola egyik fotóriporter hallgatója tornyosult fölém. Bíztatóan rám mosolygott, s a lehető leggyorsabban elintézte a kötelezően előírt tanulmányi penzumokat. Olyan is volt, hogy kommandósként érkezett. Hirtelen nem is tudtad, hogy tényleg harci díszbe öltöztette az arcát, vagy csak odaképzelted a személyisége okán. Mindenesetre rögtön láttad, hogy különleges, hogy más, mint a többi. Igazából csodáltad, hogy végig csinálta a tanévet, hogy türelmesen magába szívta mindazt, amiről úgy gondolta, hogy szüksége lesz rá. Figyeld csak a címet! Miközben a legjobb fotóit úgy készítette, hogy elvegyült az emberek között, sosem felejtette el gyakorlati mestere Rédei Ferenc intelmét: ne állj be a „csak a gombot nyomó falkába”, gondolkozz el azon, hogy mit, és miért fényképezel. 7 évig dolgozott a Népszabadságnál, utána szabadúszóként világpolgár lett. Akkor, amikor még sem a szükség, sem a divat nem kényszerítette erre, csak a szabadságvágy, a mérhetetlen szabadságvágy. A hírek persze beszivárogtak: éppen Afganisztában van, életveszélyben. Hallottátok? Iránban egy komfort nélküli szállodában lakik, „csak” azért, mert nagyon érdekes emberek fordulnak meg benne, akikkel „jókat” tud beszélgetni. Szinte már közhely, hogy a sajtómunkás legfontosabb tulajdonsága a kíváncsiság, de a sikeres szakmabelieknél előbb-utóbb mindig idelyukadunk ki. Az empátia, az őszinte érdeklődés, kérdezés és figyelés szerinte (is) elengedhetetlen a szakmájában.

Gardi_Balazs-Afganisztán

Az ezredfordulón az analóg fényképezést már temette a szakma, a digitális képekről áradoztak a fotóriporterek, és természetesen az iskola tanárai is. Mintha értenék hozzá, egyik találkozásunkkor a következő nagyon eredeti kérdést tettem fel neki: milyen géped van? A válaszon bevallom leesett az állam: sok gépem van (ja, itt még nem), de a kedvencem egy távmérős Leica (na, itt már igen!). Tudod, az emberközeli fotózáshoz elég a Leica és egy 35-ös objektív.

Aznap este szégyenkezve nyitottam ki a szekrényemet. A legfelső polcról előhalásztam az én kis „Pajtásomat”, gyengéden megsimogattam, s arra gondoltam: kár, hogy nem tudok fotózni.

A fenti emlékképeket a „Pólya kennel” többszörös World Press Photo díjas fotóriporteréről Gárdi Balázsról őrzöm.

P.s.

A teljesség kedvéért: az afganisztáni hadszíntérről a tudósításokat iPhone-nal, Hipstamatic-kal készítette. De lássuk be, az emlékezés is egy szubjektív műfaj.

A szerzőről

Önnek ajánljuk

Ezt olvasta már?

Aeropark Ferihegy: elképesztő siker a Múzeumok Éjszakáján

A hétvégi kánikula ellenére több ezren keresték fel Ferihegyen az Aeroparkot a Múzeumok Éjszakáján,tudta meg a REVISZ. Az elmúlt években...

Close