„Nehezen tudok vitatkozni azokkal, akik szerint diktatúra van”

Hosszú ideje tudatosan nem foglalkozik politikai újságírással, a Magyar Hírlap egykori főszerkesztője hét éve a Digi Sport reggeli műsorát vezeti. Szombathy Pál most mégis elfogadta a legnagyobb hírportál hívását, nemrég tagja lett az Index igazgatótanácsának. A Médiapiacnak elárulta, ki kérte fel és miért vállalkozott a feladatra. Lampé Ágnes interjúja a Médiapiac 2017/7-8-as számából.

Hogyan került a képbe mint igazgatótanácsi tag?

Miért, ezt olyan különlegesnek érzi?

Rég kikerült a politikai újságírásból.

Egyszerű a megoldás. Az Index új tulajdonosa egy alapítvány, melynek elnöke, Bodolai László gimnáziumi osztálytársam volt. Korábbi munkahelyemen, a Magyar Hírlapnál ő volt a sajtójogászom. A személyes ismeretség hozta a felkérést. Bodolai doktor olyan embert keresett, akivel egy húron pendül.

Mit mondott, mi lesz a dolga?

Azt majd az első ülésen megbeszéljük. Amúgy nyilván az, ami az igazgatótanácsi tagoknak bármilyen cégnél.

Fel sem vetődött, hogy nemet mondjon?

Dehogynem. Sokat gondolkodtam, hiszen az elmúlt években tényleg tudatosan nem foglalkoztam politikai újságírással. Ez azonban nem azt jelenti, hogy nem figyelem a közéleti sajtót, és nincs véleményem az eseményekről. Mindig tudtam, hogy előbb-utóbb visszatérek, mégsem volt egyértelmű, hogy elvállalom az igazgatótanácsi pozíciót.

Miért?

Mert az elmúlt években minden megnyilvánulásommal igyekeztem függetlenséget, elfogulatlanságot, nyitottságot képviselni. Azáltal viszont, hogy belépek ebbe a térbe, óhatatlanul megkapom, hogy fideszes vagyok, meg azt is, hogy mekkora ballib. Akárhogy is, a mandátumomat Bodolai doktorhoz kötöttem. Előre jeleztem, ha a tulajdonosi felállás változik, távozom. Én vele csinálom. Függetlenségi küzdelmekben amúgy van tapasztalatom bőven, megvívtam a magam csatáit a Magyar Hírlapnál és utána is.

Az Index nemrég váltott tulajdonost, most Simicska Lajoshoz kötik.

Ő lenne a tulajdonos?

Hivatalosan egy alapítvány a tulajdonos, Simicska átadta az opciós jogát.

Hát akkor? Ő a tulajdonos?

Index közleménye úgy szól: „Magyarország egyik leglátogatottabb, vezető internetes portálját, az Index.hu-t kiadó Index.hu Zrt. százszázalékos tulajdoni hányada 2017. április 20-án került a Magyar Fejlődésért Alapítvány tulajdonába, miután a Magyar Nemzetben és a Hír Tv-ben is érdekeltséggel bíró Pro-Ráta Holding Zrt. a 2014 februárjában kötött megállapodása alapján opciós jogát érvényesítette, majd az így szerzett tulajdonát az Alapítványra ruházta át.”

Vagyis a tulajdonjogát átadta az alapítványnak. Én kizárólag az adott a helyzettel foglalkozom: az pedig nem Simicska.

Németh Szilárd Fidesz-alelnök több sajtótájékoztatóján azzal válaszol az indexes újságírók kérdéseire: „kérdezze meg a gazdáját” vagy „írja csak le, amit Simicska diktál”.

Még közöm sem volt az egészhez, amikor egy újságírószakmai zárt Facebook-csoportban kollegiálisan azt tanácsoltam az indexeseknek, találjanak ki egy választ erre a helyzetre.

Például?

Például azt, hogy milyen érzés volt húsz évig Simicska Lajosnak dolgozni? Mi mást lehet erre mondani? Ilyen szintű panelekre reagálni kell valami panellel.

A politika korábban ennyire erősen talán nem szólt be az újságíróknak.

Ezt másképp látom. A magyar sajtót újságírói elfogultságok is mozgatják. Nem akarom alábecsülni a kormánykommunikáció erőszakos természetrajzát, de ha szeretnénk létrehozni egy olyan médiumot, amely a mi véleményünket sugározza, akkor mi sem egyszerűbb, mint összeválogatni hozzá mondjuk öt olyan személyiséget, akikről pontosan tudjuk, hogy szakemberek, de olyan végletesen elfogultak, hogy bármikor felmondják a világnézeti álláspontunkat, legyen az éppen bármilyen oldali. Nem kell ehhez tehát feltétlenül kézi vezérlés. Egyébként mindig felhúzom a szemöldököm, amikor olyanokat hallok, hogy a jobboldal és a kormánypárti sajtó elfoglalta a magyar nyilvánosság nagy részét.

Nem így van?

Ha ez a helyzet, akkor tessék alapítani ezerkétszáz blogot, háromszáz nem túl nézett tévét és portált; máris kiegyensúlyozható matekkal.

Az alapításra nincs pénz, a fenntartás szinte lehetetlen, mert a Fidesz eltorlaszolja a lehetséges bevételi források döntő részét.

Nem a kormánypárti sajtóorgánumok száma a lényeges. Nézzük csak végig a látogatottságot, nézettséget, olvasottságot. A tévés piacon a legnézettebb adó, az RTL Klub igazán nem kormánypárti, ahogy a HírTV és az ATV sem, miközben a TV2-t és a közmédiát kevesen nézik. A rádiós piac kormánypárti oldalán találjuk ugyan a Kossuth adót a viszonylag idős hallgatóival, de vele szemben ott a Lánchíd Rádió, az InfoRádió és a Klubrádió. A portálok közül az Index, a 24.hu, a 444, a hvg.hu – egyik sem fideszes. Velük szemben lényegében csak az Origo és a Pesti Srácok áll.

A jobboldali médiafölény csak szöveg?
Nem igaz, hogy elfoglaltak mindent, nem borult fel a néző-olvasó szám egyensúlya. A hirdetési bevétel persze más, az igen.

Bayer Zsolt a nálunk készült interjújában erről azt mondta: „Akkor mi hörögtünk, most meg ők.” Mármint azért, mert korábban nem volt Fidesz-túlsúly, most meg van.

A balos kormányok idején valóban kevés volt a jobboldali médium. Akkor sem igaz azonban, hogy mára megfordult az arány. A balos orgánumokkal szemben létrehoztak jobboldaliakat, de azok nem szipkázzák el az olvasókat, nézőket, hallgatókat. Egyszerűen nem igaz, hogy a nyilvánosságban csak jobboldali hírekkel, tudósításokkal találkoznának az emberek.

Sajtóhírek szerint a Fideszben az a terv, hogy a választásokig – a médiumok vezetői és tulajdonosai után – újságírókat félemlítenek meg. Rá is szálltak néhányra a kormánylapok névtelen cikkei.

Én nem szoktam félni. Engem ez az egész nem igazán érdekel. 

Hogyhogy?

Egymást hergelik. Jönnek az egók, a személyes sérelmek, sértettségek, elfogultságok, amin persze csak dob a feszült politikai légkör. És mindez meglátszik az írásokon.

A feszült politikai légkör?

Az is. Egy sajtóterméknek szerintem kétféle igényt kell kielégítenie. Legyen benne állandóság, mert az olvasó, a néző nem érti, ha összevissza ráncigálják. Egy étteremben is tudni, mi szerepel az étlapon, milyen stílusban főznek. De lennie kell meglepetésfaktornak is. Úgy kell megküzdeni az olvasó, a néző figyelméért, hogy valami érdekeset, meglepőt nyújt az újságíró, nem csak a primer előítéleteket szolgálja ki. Sajnos a magyar sajtóban alig találkozom ezzel a hozzáállással. Minden portálon, minden televízióban pontosan lehet tudni, kinek miről mi lesz a véleménye, ki kivel ért egyet és kivel nem. És nem csak véleménycikkekben, ez a nagyobb baj.

A G-nap eléggé felborította a korábbi leosztást.

Valóban. A Magyar Nemzet komplett nemváltó műtéten esett át, ami rettentően fájdalmas, identitást nehéz váltani. Az egykor együtt dolgozó kollégák és barátok egymást kezdték ölni. Aki átment a Magyar Időkhöz, nyíltan fikázza a nemzeteseket, és viszont. Én erre nem vagyok kíváncsi. Amúgy több minden szakmailag jobban tetszett a régi lapban, nem csak rossz csinovnyikok dolgoztak ott. A Magyar Nemzet a G-nap előtt sem volt rossz újság, most sem az. A baj inkább az, hogy testvérháború, családi válás zajlik a sajtóban.

A háború egyik következménye, hogy a kormánypárti politikusok bojkottot hirdettek az ellenzéki médiumok ellen, szóba sem állnak az „ellenséggel”.

És ezért most egy újságírónak utálni kell őket?

Utálni nem, de ez az objektív munkát finoman szólva is megnehezíti.

Ami nyilván erős érzelmi hatással van az újságírókra. Sokan épp ilyen okok miatt válnak elfogulttá. Ettől azonban még a méltányosságnak, a megértésnek és a kíváncsiságnak kellene elsődlegesnek maradnia, az érzelmeket háttérbe kellene szorítani. Döbbenten láttam például, ahogy a balliberális sajtóban a vasárnapi zárva tartás eltörlését ünnepelték. A liberálisokat értem, de akik baloldalinak gondolják magukat, azokat abszolút nem. Mégis ilyen tömbökbe tömörül a többség, és a politikai felállástól függ, örülnek-e valaminek, kritizálnak-e, vagy sem.

Nincs izgalmas orgánum a mai magyar sajtóban?

Mondok egyet, amiben például találok izgalmat, pedig határozottam jobboldali és konzervatív: a Heti Válasz. Mer kritizálni egyes kormányzati döntéseket, másokat meg támogat. Nekem ez a szemlélet sokkal jobban tetszik, mint a sablonok.

A G-nap arra is rávilágított, hogy a politika mennyire uralja a sajtót. Simicska amint összeveszett Orbánnal, elveszítette a Class FM frekvenciáját, nem kap hirdetést, oda a Metropol, sorolhatnám.

Most Orbánon vagy Simicskán legyek felháborodva? A folyamat elején tartunk, a helyzet előbb-utóbb konszolidálódni fog. Talán lesznek majd olyan pénzügyi befektetőből lett médiatulajdonosok, akik szakmai alapon működtetik idővel az orgánumaikat. Igaz, most nem ilyenek a keretek a reklámpiac torzulása miatt, de ez sem tart örökké. Olyan újságírókkal viszont nehezen tudok vitatkozni, akik szerint diktatúra van Magyarországon. Ettől a szövegtől rosszul vagyok. Nincs vége a sajtószabadságnak, minden leírható. Hány országban buktattak meg köztársasági elnököt sajtócikkel? Nálunk sikerült. Az árokbetemetéshez hasonló magasztos célok helyett én inkább először egyszerűbb, földhözragadt, minimálprogramot fogalmaznék meg.

Például?

Mondjuk fogadjuk meg mindannyian, hogy a címben és a leadben megfogalmazott állítások nem lesznek homlokegyenest ellentétesek egymással a lapjainkban. Adjunk magunknak hat hónapot, és próbáljuk ezt elérni.

Ennyire az alapoknál tartanánk?

Ne tegyünk úgy, mintha a szakmaisággal minden rendben lenne. Ráadásul a baloldali újságírókból sokszor süt a fölényesség, hogy a másik térfélen csak hülye szolgák dolgoznak. Pedig nem egészen így van. Senkit nem akarok felmenteni, de annyira könnyen ítélkezünk mások felett. Én a Magyar Időknél is látok jó újságírókat. Nagy kedvencem továbbá a Szabad Földnél dolgozó Tanács István baloldali újságíró, aki ha terepre megy, felülemelkedik a világnézetén, nem gyűri bele, amit lát. Vérbeli szakember. De ha ezt a problémát bárkinek felvetem, jön a hiszti. Ami ráadásul ragadós. Egyre erőszakosabbak vagyunk egymással.

Korábban nem voltunk azok?

Korábban is volt fúrás, harc, most azonban nagyobb mértékű. Lehet, hogy az idő megszépíti az akkori ügyeket, de hogy nem javult a helyzet, az biztos. Az elvileg nyitottabb új generációk megjelenésétől sem lett jobb. Derűsebben, lazábban, a szakma alapkívánalmaira koncentrálva kellene dolgozni.

Ezt a derűs munkát a Népszabadság megszüntetése igazán nem segíti elő.

Egyetlen sajtótermék megszűnésének sem örülök, itt kezdődik az újságírói szolidaritás. Még akkor sem, ha számomra, sokakkal ellentétben, nem volt akkora referenciapont a Népszabadság. Bár többször hívtak oda dolgozni, mindig nemet mondtam, soha egy sort sem írtam oda.

Miért?

Távol állt tőlem érzelmileg. Én a Magyar Hírlapon nőttem fel. Ettől azonban még a Népszabadság nagyon fontos orgánum volt. Ahogy annak idején a Ringier bedarálta a Magyar Hírlapot, úgy a Népszabadság felszámolása is mocskos játék volt. Közben nem tudott nem eszembe jutni, hogy a Magyar Hírlap kinyírásánál a népszabadságosok csak ültek, és mosolyogva mondogatták: ilyen a piac, majd átjönnek hozzánk az előfizetőitek. Semmi szolidaritást nem kaptam akkor tőlük, mert haszonélvezői lettek a helyzetnek. Mégsem vigasz, hogy a Népszabadság már nem létezik, és nem is lehet feltámasztani, míg a Magyar Hírlap életben maradt. Olyan, amilyen, de legalább megjelenik. Számomra ez sokkal fontosabb, mint hogy azt mondogassam: velem ért véget, mert én voltam a sajtószabadság hőse.

Széles Gábor tavaly novemberben egy Magyar Hírlap-beli interjúban azt nyilatkozta: „Az akkor még balliberális Magyar Hírlapot 2006-ban azért vásároltam meg, mert Szombathy Pál főszerkesztő azzal keresett meg, segítsek a lapon. Arról panaszkodott, hogy a balliberális oldalon nem talált megfelelő anyagi támogatót, ezért ajánlotta fel nekem a lap megvásárlását.”

Nem pont így volt. Meg is írtam válaszul, hogy nem kerestem meg Széles Gábort, ellenben ő keresett meg engem közvetítők útján. Négy érdeklődő közül messze a legkomolyabb szándékú ajánlatot ő adta. Én egy középre tartó lapot ajánlottam megvételre, és bár Széles Gábor az irányvonal megtartását ígérte, szíve joga, hogy azt később megváltoztatta. Nélkülem.

Azt is mondta Széles: „Arról, hogy befektetek a médiába, 2002-ben, az első Orbán-kormány választási veresége után kezdtem gondolkodni. Ekkor győződtem meg arról, személyes felelősségvállalásomra is szükség van ahhoz, hogy a jobboldal és a médiaportfóliója is megerősödjön.”

Ez az ember egy halódó, válságban lévő piacba önti a pénzét évek óta, ezt azért ne feledjük.

Politikai megfontolásból: gazdasági miniszter szeretett volna lenni.

De akkor is önti. Én nem tudtam együtt dolgozni vele egy idő után, teljesen mást gondolunk az újságírásról, a tulajdonos szerepéről, de ettől függetlenül elismerem, hogy áldoz a médiájára. Ez egy kezdetleges piac, mindenki keresi a szerepét.

Mészáros Lőrinc is keresi? Sokszor azt sem tudja, épp mit vett meg. Pedig papíron ő az ország egyik legnagyobb médiatulajdonosa.

Ő az új Simicska Lajos. Az is lehet, ha egyszer véget ér ez a kurzus, megmarad befektetőként.

Legfeljebb adja tovább a nevét ehhez a bulihoz.

Ha túl sokat foglalkozunk ezzel, és csak azt szajkózzuk, mennyire szemetek, akkor nem marad időnk magunkra. Még egyszer: szerényebben, kisebb egóval, higgadtabban – ezt szeretném a magyar újságírásban látni. Ez nem azt jelenti, hogy ne legyenek harsány ellenzéki publicisták, de azáltal, hogy mindenki őket próbálja utánozni, az anyázás és a káromkodás válik alaphangulattá, és mindenre átragad. Már nemcsak a véleménycikkekben, hanem az elemzésekben, a vezércikkben és a címadásban is ez jelenik meg. Így beszélünk egymással facebookos újságírói csoportban, és a minket kritizáló olvasóval is. Pedig a gúny és az irónia is komoly fegyver, velük is mély sebek ejthetők. Inkább ezeket alkalmazzuk az anyázás helyett.

Amikor a Magyar Hírlapnál főmunkatársként 2001-ben megjelentette a kormányközeli Happy End Kft. országimázsra készült pályázatának dokumentumait, Bayer Zsolt ezt írta önről: „Szombathy Pál, a Magyar Hírlap fáradhatatlan, kitartó és teljességgel független, velejéig becsületes újságírója megszerezte a Happy End pályázatát. Bátor, jellemes Szombathy Pál, így tétovázás nélkül megjelentette lapjában fent nevezett pályázat egyes részleteit.” Ez kőkemény irónia.

Az. Ekkor azonban még nem azt írta, hogy féreg meg végbéllény, akinek szétveri a fejét. Nekem ezzel a szöveggel semmi bajom. Sosem lehet annyira igazam, hogy a másiknak kicsit ne legyen. Mai fejjel azt a 2001-es anyagot talán nem pont úgy jelentetném meg, másképp tálalnám. Volt egy dolgozat, amelyből hüledezve lehetett szemezgetni, hogy lássuk, mekkora fércmunka. Aztán később találkoztam a pályázat mögött álló Wermer Andrással, akiben a propagandista helyett egy rendkívül értelmes kultúrembert ismertem meg. Csillapíthatja az indulatot, ha személyesen ismerjük egymást.

Nem hiányzik a lapszerkesztés vagy egy, az À la carte-hoz hasonló műsor vezetése?

Egy olyan műsor ma is érdekelne. A műsorvezetők többsége folyton főszereplőnek gondolja magát. Ebben a műsoromban az volt a lényeg, hogy a műsorvezető klasszikus moderátori szerepet vitt, háttérben maradt. Ettől lehetett érdekes sokak szerint. Tévézem azonban most is eleget, hiszen a Digi Sport reggeli műsorát vezetem, heti négyszer vagyok élőben a képernyőn. És a közélet sem marad ki teljesen. A sport összeköt: rengeteg művészembert, közéleti személyiséget hívok a műsorba. Máté Gábor például nagy barcás, Török Gáborral is a foci az apropó, másnak a hobbija a triatlon, vagy a gyereke játszik valahol. A sporttal sok ember megközelíthető, jönnek is az izgalmas interjúalanyok.

Kósa Lajos is a vendége volt. Arról beszélgettek, hogy a MOB-ban Borkai Zsolt egyik kihívója Kulcsár Krisztián lesz, aki korábban a svájci Lausanne-ban dolgozott. Ön azon poénkodott, hogy „fennáll a veszélye, hogy valaki Svájcból jelentkezik, hogy hát ő is Soros György ügynöke, hogy állítsuk meg Lausanne-t”. Kósa nem értette a viccet, csúnyán befeszült.

Igen, olyanokat mondott, hogy a Népszabadságnál voltam, a baloldali kormányzás idején a királyi tévénél dolgoztam, de ettől még normális embernek tart, és nem lát bennem MSZP-ügynököt. Vicces volt.

Sok újságírót megvisel, hogy a kormány újabban Soros-ügynöknek titulálja őket.

Nem kell, hogy ez bárkit is megviseljen, ezen inkább derülni kell. Az újságíró legyen ütésálló. Az, hogy egy politikus mit mond az emberről most vagy egy év múlva, nem számít. Huszonöt év alatt sokukat láttam kisfiúnak, nagyfiúnak, közepes fiúnak, meg oda és vissza.

Hatékony a Soros-szöveg és propaganda?

Nem hinném, hogy elsöprően. A Soros-kampánynak két jól körülhatárolható célcsoportja van: az egyik a nagyon elfogult, alulinformált, félelemmel teli Fidesz-szavazó. A másik pedig a keményen Fidesz-gyűlölő értelmiségi. Az előző megerősítve érzi magát, utóbbit meg jól felbőszítik. Én egyik csoportba sem tartozom. Amúgy bornírt, nevetséges marhaság, korlátozott a hatása. Nem akkora csodafegyver.

És a CEU-ügy? Az is egyfajta kommunikációs kampány, ha kellett, bedobták a köztudatba, ha nem kellett, visszafogták. A sajtó pedig kiszolgálta ezt az igényt.

A CEU Budapesten van még? Hát persze. Pedig azt hallottam az elfogult ellenzéki újságíróktól, rövidesen nem lesz már itt. Aki korábban azt mondta, bezárják ezen a nyáron, vajon fog annyit mondani, hogy nagyot tévedett? Ezért mondom: nyugi! Ez így túl kiszámítható. Néhány éve Orbán egyik tusnádfürdői beszéde után írtam, hogy Orbán részben azt csinálja, mint amikor az ember végigmegy a kihalt faluban, és egy fadarabot végighúz a kerítéseken, hogy a kutyákat ingerelje: jöjjenek csak acsarkodni. És a ballib újságírók engedelmesen elkezdik szajkózni, hogy vége a világnak. Nyugi, nyugi, nyugi. Le kellene tekerni a hisztimétert.

(Az interjú eredetileg a Médiapiac 2017/7-8-as számában jelent meg.)

 

Az Index elesett

Az “ellenzékiség” alatt nem a jelenlegi politikai ellenzék melletti elkötelezettséget, hanem az igazi sajtó mindenkori hatalommal szembeni ellenzékiségét értjük, ami a sajtó ellenőrző funkciójából következik. Eddig úgy tűnt, hogy Simicska Lajosnak sikerült az Indexet elhúzni a Fidesz orra elől, és kivételes önmérsékletről tett tanúbizonyságot azzal, hogy az újságírók számára is elfogadható konstrukcióban biztosította a lap szabadságát… Az Amerikai Népszava írása a Szombathy-interjú kapcsán.

A szerzőről

Önnek ajánljuk