Simonffy Katalin

Rácz Éva, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) elnökének laudációja: 

Vannak egyéniségek, akikről azt mondják: átjönnek a képernyőn. Akiknek a hangjára, arcára évtizedek múlva is emlékeznek ismeretlen emberek, megszólítják őket, mert családtagként belopták magukat a szívekbe. Istentől való adottság ez, fejleszthető, de nehéz megtanítani, ha hiányzik. Lehet bármilyen szép, okos, tájékozott az ember, ha nem szólítja meg lényével a láthatatlan, megfoghatatlan, kiszámíthatatlan partnert, a képernyő túloldalán ülő nézőt, tévés személyiség nem lesz belőle – írja egy nemrég megjelent könyvben, amely A mi magyar adásunk címmel, a BukarestiTévé magyar adásának történetét meséli el.

Ha azt mondom Simonffy Katalinról, hogy több életet élt, először azzal kezdeném, hogy a tordai reál-gimnáziumból, ahol az egzakt tudományok felé irányították, az elsők között jutott be a kolozsvári Konzervatóriumba.

Zenetudományi szakot végzett, az újságírást egyetemistaként, későbbi férje, H. Szabó Gyula biztatására kezdte el, aki már rutinos volt ebben. 1974-től zenei szerkesztőként indult tévés pályafutása az RTV Magyar Adásánál. A népzenei, zenepublicisztikai, a szimfonikus és kamarazene az operett- és operaműsorokat szignálta. Kultúrtörténeti eseményt teremtettek Csáky Zoltánnal a hetvenes évek végén a táncházmozgalmat és hagyományőrzést felkaroló Kaláka ifjúsági műsorsorozattal. 1985-től a romániai forradalomig a bukaresti Rádió Zenei főosztályán dolgozott. 1989 december 23-án este egy harckocsin érkezett a televízió épületébe, hogy másnap ország világ előtt köszönthessék Boros Zoltánnal, öt év kényszerszünet után, magyarul a nézőket. A média akkor nagyhatalom volt. Az 1989-es események után az ország lakói inkább hittek a televíziónak, mint a saját szemüknek. A marosvásárhelyi etnikai konfliktust megelőző hetekben rendszeresen tudósított a diverziókeltésről, majd a március 20-iki összecsapás napjáról. 2008-ig helyettes főszerkesztője, főmunkatársa volt az újraszerveződött Magyar Adásnak.

Rengeteg munkával, vágóban töltött éjszakákkal, egy új tévés generáció kinevelésével teltek a hónapok és évek, iszapbirkózva, araszolgatva az eredeti demokráciának csúfolt változó világban.

Ezekben az években híradózott, oknyomozó riportokat készített, szocioriportokat, stúdióműsorokat és emlékezetes, fesztiválokon díjazott dokumentumfilmeket. A nyelvészdoktori dolgozat csúcs volt a pályán, referenciaértékű elemzések, konklúziók születtek meg benne. A Magyar Tudományos Akadémia Külső Köztestületének tagja, a Román Filmszövetségben a rendezők között jegyzik. A MÚRE Igazgatótanácsában pár évig a tanügyi kérdésekért felelt. 2009 óta audiovizuális kurzust tart a kolozsvári BBTE Média és Újságírás szakán. Az elméleti tanítást gyakorlati tudásátadással párosítva nyaranta médiatáborokat vezet. Társszerzőként könyvet írt az RTV Magyar Adásáról – ezt 2014 novemberében, a 45 éves évfordulón jelentette meg a Kriterion Könyvkiadó.

Az igazi újságíró bárhol is legyen, hivatásnak tekinti a munkáját. Nyugdíjazás után sem tud közömbössé válni a körülötte történő események iránt. A „film” a legbanálisabb hétköznapon is pereg egy tévés szeme előtt, a Magyar Adás ilyen újságírókat nevelt. Egyikünk sem tudott úgy kisétálni a szakmából, hogy a „riporterséget” abbahagyja.

Történelmet írtunk, képben-hanggal? Úttörők voltunk, sors- és ízlésformálóak? Nagyon különbözők és mégis összetartóak, békülékenyek és haragtartók, hangyaszorgalmúak, bohémek, megfontoltak, szálakat összebogozó és kioldó bűvészinasok, közösségi és egyéni érdekek között egyensúlyozgató kötéltáncosok. 

A nézők bizalmát és szeretetét élveztük. Hittük is, meg nem, hogy bajba jutott embereken tudunk segíteni. Beleszólhatunk a rázós ügyekbe. Naivság volt mindent készpénznek venni. Hol volt akkor a mai eszem, szívem és lelkem? Ülök a papírjaim között, és tudom, ha nem leszek, minden becses lom a szemétbe kerül. Dobjam ki, ha befejeztem az írást? ( Idézet a könyvből)”