Három éve a MÚOSZ honlapján is megjelent az akkor készült hatrészes sorozatom az Esti Hírlapról. A sikeren felbuzdulva – és némi kedves nógatásnak engedve – a közelmúltban elkészültem a történet sokszorosára bővített változatával is, amely a tervek szerint, könyv alakban, a jövő év elején jelenik meg. Most az új folyam néhány részletével emlékeznék a 68 évvel ezelőtt, 1956. december 24-én indult szocialista bulvárlapra, abban a reményben, hogy a MÚOSZ-honlap szakmai olvasóközönsége is szívesen emlékszik egykorvolt laptársára, egykorvolt barátaira.
Három volt kollégáról olvashatnak kedvcsinálónak néhány történetet, de mindenkit megnyugtatok: a megjelenő könyvben bőven akad majd még olyan igazi, rikkancsok torkára kívánkozó esti hírlapos szenzáció…
*
Kezdjük a sort Kelen Bélával, aki 1962-ben lett a főszerkesztő, megteremtve az alapító Baló Lászlóék után az Esti Hírlap második aranykorát. Róla csak annyit – ezt Réti Ervintől tudhatjuk –, hogy amikor reggel hatkor felkelt, már rendes ember volt…
Sajátos helyet foglalt el a pártéletben. Például egyike volt azon keveseknek, akik Kádárral tegeződtek. Ugyanakkor Aczél Györggyel, aki akkor a sajtó főnökeként tevékenykedett, rettentő rossz viszonyba került. Aczél, ahol lehetett, betett Kelennek és a lapjának, de nem válthatta le, mert volt ez a Kádárhoz fűződő viszony. Egyszer például a Parlamentben volt valami ünnepi fogadás. Kelen és neje, valamint Aczél és neje a ruhatárban futottak össze. Aczél széles mosollyal, kezét nyújtva közeledett Kletyához, mire Kelen hátrarántotta a kezét, és elkezdett üvölteni:
– Népáruló! Elárultad a népet, amelyből vétettél!
A ruhatár megnémult, Aczél megrémült, Kelen meg zavartalanul ordított tovább. Mert akkor Aczél éppen tizedszer dobta vissza Bernáth László kulturális rovatvezető Rózsa Ferenc-díját…
Kelen tényleg nagy figura volt. Hajdanán mozgalmár, de a fafejű, humortalan kommunisták közül mindig is kilógott: remek táncos, a legnagyobb ultista és bridzsező, sakkban legyőzhetetlen fenomén. Angyalföldi lebujokban tanult kártyázni – ruffmáriás, ulti, kopogós römi –, biliárdozni, dominózni, pingpongozni és sakkozni. Hőse lett Déry Tibor Felelet című könyvének Köpe Bálint néven, Spiró György Tavaszi tárlatának Kalán Géza néven, Moldova György novellát írt róla.
Néhány sor az életrajzából:
„Dédnagyapámék a Csallóközből jöttek Budapestre, az öreg vasöntő lett, a Tizenháromházban éltek. A Tizenháromház, a Váci út és a Visegrádi utca között, 1800 legvégén épült, melósoknak szánt hatalmas épület: tizenhárom, egybeépített kétemeletes lakóházból állt. Mellette épült fel, ugyanazzal a céllal, a Hétház is. A környéken állandósult sanyarú körülmények ellenére az itt élő, sokfelől jött embert összeforrasztotta az ’angyalföldi becsület’. Kialakult egy dacos, kemény, örökös védelemre kész magatartás, összefogás a családok és a házak közössége között. A Hétház és Tizenháromház minden lakójáról regényt lehetne írni…
Dédanyámnak volt három lánya. A Mari, aztán a Tekla, ő lett a nagymamám, és a Julcsa, aki Csók Istvánnak, a festőnek lett a felesége, hozzánk képest tehát nagyasszony. Pedig nem úgy kezdte… Csók a Városligetből, valami ’zárt intézetből’ váltotta ki – gyerekként legalábbis ezt mondták nekem. Később már azt is, hogy ez egy olyan intézet volt, ahol a szép lányok, ugyebár, jószívűek voltak, és egy szál kolbászért két sonkát és egy fölvágottat adtak… Érted?! Kolbászért fölvágottat… És odajárt hozzá a Csók, és szerelmes lett bele, ez lett a felesége a bordélyházból, magyarul mondva. És ebből a házasságából született a többször is megfestett lányuk: Züzü.
Anyám apja egy soproni aranykezű ács volt. Tavasztól őszig jól keresett, eszem-iszom, dínom-dánom, vitt bennünket vendéglőbe; októberben aztán jött a handlé, s vitte a bútort. És amikor kérdeztük, hogy hova lett a bútor, a kredencből kivett egy krétát, és a falra rajzolt egy gyönyörű stílbútort: itt van, ni, láthatjátok…
A gyorsírás a Tanácsköztársaságban terjedt el, addig Magyarországon ilyesmit nem tanítottak proli lányoknak. Gyorstalpaló tanfolyamokat szerveztek, így került oda anyám. Amikor elvégezte, Szamuely Tibor népbiztosnak lett a titkárnője, ezért a Tanácsköztársaság bukása után letartóztatták. Négy vagy öt évet kapott, de két és fél év után a Csók kihozta, aki akkor képviselő volt. Én 1920. március 16-án születtem. Decemberben, amikor anyám bekerült a Gyűjtőfogházba, a 8 hónapos gyerekét, vagyis engem is vitt magával. Ott, a sitten tanultam meg járni, ott voltam vele végig. Fél év után internálótáborba kerültünk, először Piliscsabára, aztán Zalaegerszegre. Végig együtt voltunk, a Tekla nagymama hozta a kaját, meg ami kellett.”
*
Réti Ervin az Esti Hírlap alapító tagja, aki indulástól 36 éven át, majdnem a lap bukásáig az Esti munkatársa, külpolitikai rovatvezetője volt. Ahogy mondta: nem vagyok egy felugrálós típus… Németül, angolul, oroszul és egy kicsit olaszul beszélt, ez utóbbit keverve a spanyollal. Közel-Kelet szakértőnek számított; egykor a televízió külpolitikai műsorainak állandó résztvevője, Pálfy József, Polgár Dénes, Gömöri Endre vagy éppen Heltai András, Hajdú János, Avar János társaságában. Biztosan emlékeznek még a kedélyes raccsolásával előadott világpolitikai fejtegetéseire, amelyek gyakorta nem nélkülözték a humort sem.
„1928. szeptember 12-én polgárcsaládba születettem. A Szemere utcai elemibe jártam, utána pedig a Markó utcába, a Berzsenyi Dániel Gimnáziumba. Ez akkor nagyon jó iskola volt, különösen erős humán beütéssel. A Szepesi Gyuritól a Hegedűs Gézáig, a filmrendező Révész Gyuritól az újságíró Gömöri Bandiig mind odajártak. Fölöttem végzett Munk Péter, aki a világ egyik leggazdagabb embereként Demján Sándor társa volt a vállalkozásaiban. Osztálytársam volt nyolc évig Lantos Tomi (vagyis Tom Lantos), Soros György pedig alattunk járt. Az osztály 1948-49-ben, majd 1956-ban szinte teljesen szétszóródott. Lantos az amerikai kongresszus tagja lett, Kerényi Norbert Kanada egyik legjobb patológus professzora, a Reiner Frici filmrendező Dél-Amerikában, a Kepes Jancsi sebész főorvos Kansasban. Tabacsnyik Tamás barátomról egy Reuter jelentésből kaptam hírt – amúgy mindig is rettentő izgága volt –, miszerint Izraelben összeveszett egy tisztviselővel, kicsit fölgyújtotta az adóhivatalt, ezért garázdaság miatt letartóztatták.
A nagy változást a háború jelentette, amikor az egyik pillanatról a másikra felnőttem. A vészkorszak idején, kamaszként, többször is sikerült megszöknöm a nyugat felé indított halálmenetekből. Furcsa módon ekkoriban jött meg a kedvem az íráshoz, nem mindennapi körülmények között. A légitámadások ’44-ben már rendszeresek voltak, beszorultunk a pincébe. A Csáky utca 5-ben laktunk, a Csáky utca 4-et és a 9-et is találat érte, szóval elég közelről érezhettük a háborút. A pincében elkeseredettség, halálfélelem uralkodott, én pedig egy barátommal, a pincében kiadtunk egy kézzel írt szatirikus vicclapot a világ és a ház dolgairól. Óriási siker: megjelent két vagy három száma; sajnos ezek elkallódtak. Pedig ez volt a Mindenre Képes Csáky Posta.
Az 1956. október végén megalakult Magyar Szocialista Munkáspárt úgy határozott, hogy a Szabad Nép helyett november másodikától Népszabadságnak hívják a párt központi napilapját. Megjelenésének nyomdai feltételeit a Sajtóházat egyébként elfoglaló Dudás József biztosította, akit aztán, a forradalom leverése után, az elsők között végeztek ki. Volt olyan is, hogy a tördelőasztal egyik oldalán csinálták a Népszabadságot, a másikon pedig a Dudás lapját. És ha az egyikből hiányzott valamennyi, akkor gond nélkül áttették oda a másikból az anyagot…
Akkoriban a Magyar Ifjúságnál dolgoztam. November 2-án vagy 3-án bejött három kalauz a BESZKÁRT-tól, egyenruhában, nemzeti színű karszalaggal és géppisztollyal. Ráfogták a géppisztolyt Czeizek Lajosra, aki a mettőr, vagyis a művezető volt – az Esti Hírlap végéig szeretett kollégánk –, és mondták, hogy lapot akarnak kiadni. Mondta a Lajos, hogy rendben – nem fog vitatkozni a géppisztolyokkal. Erre azt mondja a vezetőjük, hogy akkor este hatra visszajönnek a lapért. És a kézirat? – kérdezte a Lajos. Mire az egyik kalauz csodálkozva visszanézett: Kézirat is kell…?”
Következzék a „legjobb” ’56-os története. Szerepe kicsit olyan, mint a Chaplin-filmben kezében zászlóval csetlő-botló kisemberé, aki egy sarkon befordulva, egyszeriben egy tüntetés élén találja magát…
„Csatár Imrével, a Szabad Ifjúság főszerkesztőjével találkoztam november 9-én reggel, Angyalföldön. Akkor éppen jelentősebb mennyiségű kenyeret vittek oda, és mi is sorba álltunk. Kaptunk fejenként négy-négy kiló kenyeret, és mivel ott voltunk, a Dózsa György útnál, eszembe jutott, hogy adjunk be egyet az Iványinak, hátha kell neki is friss kenyér. (Iványi Iván jugoszláv újságíró, Ervin barátja.)
Nekünk fogalmunk sem volt arról, hogy Nagy Imre a jugoszláv követségen van. Odamentünk. Iványi lejött, még csodálkoztunk is, hogy nem tessékelt be, hanem nagyon kurtán-furcsán fogadott bennünket. Odaadtuk a két kenyeret, és indultunk tovább.
Ekkor lefékezett előttünk egy fekete Pobeda. Szovjet tisztek voltak benne – az NKVD-től (Belügyi Népbiztosság), vagy a GRU-tól (katonai hírszerzés) –, és elvittek a Gorkij fasor 8-ba vagy a 10-be. Az a villa a szovjet titkosszolgálaté volt. Fogalmunk sem volt, hogy mibe keveredtünk. Nem is értettük igazán a kérdéseket. Valószínűleg ők is látták, hogy csak belecsöppentünk a megfigyelésbe, mint légy az aludttejbe. Azért ott tartottak másfél napig, utána beültettek bennünket egy kocsiba. Meg kell mondjam, attól féltem, ebből Szibéria lesz. Végül megálltunk a Gyorskocsi utca előtt, és beszállítmányoztak minket egy cellába. Két-három napig senki nem állt velünk szóba, ezért éhségsztrájkot kezdtünk. Ez annál is könnyebben ment, mert volt nálunk ugyebár kenyér, amit nem vettek el… Végül kihallgatásra vittek. Az érdekelte őket, hogy volt-e nálunk valami papír vagy egyéb, tehát volt-e valami üzenetváltás. Azután 16-án, vagyis 8 nap után, különösebb indoklás vagy bocsánatkérés nélkül, szabadon engedtek bennünket.”
*
Végül jöjjön Polgár Dénes, akire talán nemcsak az újságolvasók, de a ’70-es évek tévénézői is emlékezhetnek: valóságos forradalmat okozott az 1971-ben általa kitalált és főszerkesztett „A Hét” című műsorával, amely vasárnap este 7 órakor képernyő elé ültette az egész országot, s ami először nyitott ablakot a nyugati világra, az elzártság évtizedei után.
Polgár a lap indulásakor került az Estihez, ahol 1958-ig dolgozott főszerkesztő-helyettesként, majd az MTI-hez igazolt, ahonnan 25 éven át először Kairóból, majd Washingtonból, később Bonnból, végül Brüsszelből tudósított. Franciául, angolul, németül és olaszul hibátlan eleganciával beszélt és írt, Európában szinte nem volt olyan elnök, miniszterelnök, akivel ne készített volna interjút.
„Győrött születtem 1912. április 14-én. Édesapám dr. Polgár Győző ügyvéd, tekintélyes személyiség volt Győrött, ha arra járt, mindig vendégünk volt Móra Ferenc. Apám egyetlen szenvedélye a zene, maga is játszott hegedűn és brácsán; időnként vonósnégyes szólt nálunk. A nagyapám rendkívül jó humorérzékkel rendelkezett. A családi ebédnél, ha a főétel után sokára hozták a desszertet, kisomfordált a szobából, és néhány óra múlva Bécsből vagy Karlsbadból jött egy távirat: odament, mert ott időben hozzák az édességet…
A nyilasok engem is megtaláltak. ’44 végén kettes sorokban álltunk a Duna-parton, a sötétben, s a nyilas legények puskával, zseblámpa mellett kezdték el a kivégzést. ’Kettő előre lép, cipőt, kabátot ledobni!’, s beléjük lőttek. A harmadik párban voltam, és az előttem lévő pár agyonlövése közben egyszerre jajgatás, meg kiabálás hallatszott, hogy: ’Jaj, testvér, meglőttél!’ A hülyék nem céloztak rendesen, és az egyik a másikat megsebesítette. És akkor mind odafutott, a mellettem álló fiú – akit Rothmann-nak hívtak – megfogta a kezemet, és berántott a Dunába. Egy percig se tartott, amíg a Margit-hídnál ki tudtunk mászni.”
És a már felnőtt Polgár Dénes:
„A Szabad Nép nehéz ügy volt. Nekem például – ugye, Tito volt az egyik főellenség – minden nap írni kellett arról, hogy Tito hány embert gyilkoltatott meg Goli Otok szigetén. (Goli Otok, azaz a Csupasz sziget, Horvátország partjainak közelében található. Egyike a II. világháború utáni Európa legborzalmasabb börtönszigetének.) Amikor Tito 12 ezer embert gyilkoltatott meg, akkor Betlen Oszkár főszerkesztő-helyettes behívott, hogy ez kevés, legyen 20 ezer. Megjelent a Szabad Népben, hogy 20 ezer, ezt átvette a csehszlovák Rudé Pravo, aztán a Pravda, és végül mire visszakerült hozzánk, már 40 ezer volt a kivégzett emberek száma.
Az ENSZ 1960. őszi közgyűlésén minden ország állam- vagy kormányfője részt vett. Körülbelül ötszáz újságíró lehetett ott, de a sajtót csak három ember érdekelte: Hruscsov, Castro és Kádár. A főszerepet Hruscsov vitte, aki mindennap kitalált valami olyat, amivel az újságok első oldalára került. Például a szovjet misszió a Park Avenue-n volt, egy első emeleti, erkélyes lakosztályban. Ez a legforgalmasabb utcák egyike. Szép őszi nap volt, kijött az erkélyre a tolmáccsal, lent várakoztak az újságírók. Lentről felkiabáltak, hogy: ’Viktor – így hívták a tolmácsot –, mondd meg neki, hogy…’ És akkor a tolmács megmondta neki, utána pedig lekiabálta a választ. Leállt a fogalom egész New York-ban. Persze ez is első oldalas hír lett. De már az érkezéskor is oda került, amikor Castrónak, meg a kubai küldöttségnek egyetlen szálloda sem akart szobát adni. Akkor Hruscsovval együtt kimentek valahova Harlembe, és egy harmadosztályú szállodában kaptak szobát. Hruscsov meg kihajolt az ablakon, és elkezdett kiabálni: ’Látják, így bánnak itt a vendéggel!’ Ez is első oldalra került. Mindennap kitalált valamit, ügyes pofa volt.
A leghíresebb történetén, amikor a pulpitust a cipőjével verte, egyedül én voltam ott a magyar sajtótól. Feltűnt, amikor Hruscsov bejött az ülésterembe, sötétkék elegáns ruhában – egy római szabónál dolgoztatott –, hogy ehhez a sötétkék ruhához egy világossárga szandált viselt. Nem tudtam miért, mert egyébként jól szokott öltözködni.
A botrány az ENSZ-közgyűlés 902. plenáris ülésén, 1960. október 12-én történt, amikor éppen Lorenzo Sumulong, a Fülöp-szigetek küldöttje beszélt. Miközben a gyarmati sorban tartott népek azonnali felszabadítását követelte, nem mulasztotta el bírálni a Szovjetuniót sem, melyet azzal vádolt, hogy egyszerűen ’magába olvasztja’ a kelet-európai országokat, és súlyosan korlátozza önrendelkezésüket. Erre Hruscsov lekapta a szandálját – ha fűzős cipőben jön, az tovább tartott volna, akkor jöttem rá, hogy miért volt ilyen furcsán öltözve – és elkezdte verni az asztalát…”
*
Folyt. köv. jövő tavasszal!
Szücs Gábor
