Július 26-án délután, 81 éves korában meghalt Kereszty András Aranytoll Életmű-díjas újságíró, szerkesztő, a MÚOSZ egykori elnöke. A szomorú hírt felesége, Rehák Aranka, illetve fia, Kereszty Gábor közölte a Facebookon. Haláláról a sajtóban elsőként a 444.hu, majd a Media1 számolt be.
Meghalt apám. Meghalt egy újságíró. Kit érdekel…mondhatnátok.
De érdekelhet, mert megint elment egy utolsó mohikán. Egy igazi, egy valós, egy szenvedélyes szerkesztő, riporter, publicista. Abból a generációból, akiknek a hivatás maga volt az élet. Halálos ágyán még szerkesztette az internetes Újnépszabadságot, a “lapot” ami megmaradt abból a legendából, amit a rendszerváltás után ő formált át a Washington Post mintájára… nem fogom végigírni, mert lesz aki lekommunistázza, lesz aki leöregezi.
Most amikor eltűnt a világból a becsültet, amikor már nem számít a szakma, amikor nincs már papír, nincs hír, publicisztika, kommentár, interjú…
Úgysem érti csak az, aki még anno domini, reggel kezébe vette és kinyitotta a napi sajtót…
Valaha én is űztem ezt a szakmát, a vírus otthon megfertőzött.
Szóval ma 81 éves korában elhunyt Kereszty András, nagybetűs újságíró. A népsport sportriportere, a Magyar Hírlap alapító újságírója, a Népszabadság fiatal külpolitikusa, kairói, washingtoni tudósító, a Népszabi felelős szerkesztője, a Népszava főszerkesztője, a Tények Könyve kiadója majd az Újnépszabadság.blog létrehozója!
Álmodozó, munkamániás, fenegyerek.
Nekem meg az apám.
Remélem van újság a Menyországban is…
Kereszty András 1942. szeptember 21-én született Budapesten, és rögtön az érettségi után újságíróként kezdett dolgozni a Népsport című sportnapilapnál, miközben 1962 és 1967 között elvégezte az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar–orosz szakát. Az egyetemen szerkesztette a Tiszta szívvel című irodalmi lapot és az Egyetemi Lapok irodalmi rovatát. 1965 után számos riportja jelent az Élet és Irodalom utolsó oldalán. 1968-ban az induló Magyar Hírlap munkatársa lett. 1969-70-ben a Press Trust of India ösztöndíjasaként 9 hónapot Indiában töltött, az indiai hírügynökségnél. 1970 őszén a Népszabadság külpolitikai rovatának munkatársa lett.
1974-ben hónapokon át tudósított a görögországi változásokról és a ciprusi török invázióról. 1974 őszén kinevezték a Magyar Távirati Iroda és a Népszabadság közös kairói tudósítójának. Megbízása 1980-ig tartott, közben rendszeresen utazott Afrikában és a Közel-Keleten, és a térség fegyveres konfliktusairól készített riportokat.
1980 és 1984 között a Népszabadság utazó tudósítója, 1984 és 1989 októbere között pedig a lap washingtoni tudósítója volt.
1989 októberében a Népszabadság főszerkesztőjének első helyettese, majd az újság felelős szerkesztőjeként a volt pártlap átalakításának egyik irányítója. 1993 júniusában a Griff című, rövid életű gazdasági hetilap főszerkesztője. 1994 és 1996 között a Fenyő János tulajdonába került Népszava főszerkesztőjeként dolgozott. 1996-ban a Fenyővel való konfliktusa miatt távozott a laptól.
1994 és 1997 között a MÚOSZ elnöke volt, illetve 1996 után könyvkiadással is foglalkozott. Cége adta ki többek között a Tények könyve sorozatot és a Ki kicsodát. 2005–2006-ban Brüsszelben tanácsadóként dolgozott. 1991-től előbb az ELTÉ-n, majd a Szegedi Tudományegyetem Budapest Média Intézetében tanított. 2017 óta az Újnépszabadság című online lapot szerkesztette.
2021-ben a MÚOSZ Aranytoll Életmű-díjjal ismerte el 60 éves munkásságát.
Tucatnyi könyve jelent meg, riportkötetek és regények egyaránt, az első 1975-ben, A húszévesek városa – Kámai tudósítás címmel, az utolsó, Az Alvó Hölgy Barlangja pedig 2018-ban, ez volt a világon az első könyv a thaiföldi barlangban rekedt kölyökcsapat tagjainak kimentéséről.
A hír olvastán sokan megosztották vele kapcsolatos emlékeiket a Facebookon, illetve az online sajtóban.
Iván Gizella:
(…) Nagyon nehéz szívvel írom le… ma délután elment Kereszty András, a főszerkesztőm! Az Újnépszabadság online lap kitalálója, szerkesztője. Andris hosszú éveken keresztül írta, szerkesztette ezt az újságot, amit sokan szerettek. Olvasók, szerzők, s mi szerkesztők is. (…)
Andris, amikor pár évvel ezelőtt szerkesztőnek hívott maga mellé, nem sokat gondolkoztam, hogy igent mondjak. S bár soha nem voltam népszabis, hiszen én a Magyar Hírlapnál dolgoztam életemben a leghosszabb ideig, nagy megtiszteltetés volt, hogy gondolt rám. S az még jobban meghozta a kedvemet a munkához, amikor csak annyit írt az elküldött anyagok után: klassz vagy Gizi! Tudta, hogy a dicséret mindig jól jön, s tudta, hogy egy ilyen mondat igazi adrenalinlöket.
Andris soha nem érezte úgy, hogy le kéne állni, holott túl volt a nyolcvanon. Mindig hangoztatta, bírom magam, hidd el, semmi gond, megy minden, mint a karikacsapás. És mi el is hittük neki. S a lap is jó volt. Ezt komolyan mondom. Változatos, komoly, elemző, néha örkényi, de rejtői magasságokba repítő cikkek is megjelentek. Persze nem akarom temetni az újságot… igen én így hívom ma is… de az majd eldől, hogyan tovább, mi lesz a sorsa a jobb sorsra érdemes lapunknak.
Most emlékezzünk Andrisra, aki, s remélem nem sértő, ha azt írom, nagy fazon volt, igazi publicista, jó főnök és példakép. (…)
Simó György:
Volt valami közös bennünk, és nem az, hogy Gábor, a fia legjobb barátom lett a gimnnáziumban. Egy kurta generációval, 25 évvel volt idősebb nálam, de mindkettőnknek 1989-ben terítette elénk az élet az újságírás amerikai, szenvedélyes és elkötelezett formáját. Pontosabban azt, hogy elhiggyũk, hogy lehet ilyet Magyarországban is csinálni. Varázszszőnyegnek látszott, amin keresztül mindent meg lehet érteni és mindent meg lehet javítani. Ő már a nyolcvanas évek furcsa viszonyai között is erre készült, mert erre született, én – és a fia is – a kilencvenes években adtunk ebbe bele szó szerint apait. Aztán kiderült, a világban sokan szeretnék, hogy a varázsszőnyeg hosszú évtizedekre újra a dzsinnt fogságban tartó ólomkanna mellett porosodjon egy barlangban, amíg majd egy nextgen Aladdin egyszer újra meg nem dörzsöli kíváncsiságból vagy véletlenül. Én már nem tudtam annak látni a médiát, ami volt, ami lehene, aminek látni szerettem volna, ő – talán mert mindig ezt csinálta – mániákusan ragaszkodott az újságcsinálás, a világmesélés hagyományához.
Az elszánása, az energiája, a hite ehhez a hivatáshoz volt a legfontosabb, ami miatt emlékezni fogunk rá.
Sváby András:
Nagy ember volt, vérbeli újságíró, egy csodálatos álmodozó és a barátom édesapja.
Ferber Katalin (Berlin):
31 éve nem Magyarországon élek, mégis lett egy szakmai mentorom, barátom, kollégám, pedig nagyon ritkán találkozhattunk személyesen.
Nem tudom már felidézni, hogyan „keveredtem” az Új Népszabadság oldalához, de megtaláltam, és kicsit szorongva, de elküldtem első írásomat Andrásnak. Megjelent. Aztán egyre gyakrabban írtam nemcsak magamnak (ami itt, a Facebook-oldalamon és a blogomon is megjelent), hanem tudatosan Kereszty Andrásnak küldtem el először, amit írtam, mert mérce lett. (…)
Életemnek egy viszonylag késői szakaszában újra lett egy mesterem. Gyakran nem értettünk egyet, de nem szakmai okok miatt (ott sohasem volt véleményünk különböző) hanem az én emigráns spleenem miatt. Mindig kijózanított András, amikor erre figyelmeztetett. Igaza volt. (…)
Kereszty András kiemelkedő nemzetközi szintű újságíró („sajtómunkás”) volt, rendkívüli éleslátással, intelligenciával és nagyon finom humorral rendelkező EMBER. Nagyon hiányzol András. Példaképem voltál, vagy és maradsz.
Szily László (444.hu):
(…) 1994 és 96 között ő volt a Fenyő János-féle Népszava főszerkesztője. Én ott ismertem meg, miután ő volt az első főszerkesztő, aki felvett az újságjába. Vicces, laza, okos ember volt, pompásan sztorizott, és egyáltalán nem volt betojva a néha fegyverrel mászkáló, szándékosan fenyegető aurát árasztó milliárdostól. Az újságírásról pedig pont úgy gondolkodott, mint bármelyik nyugat-európai vagy amerikai tudósító, akit a Financial Timesnál végzett munkám miatt megismertem. (…)
A képek a legutóbbi sajtónapon, 2024. március 13-án készültek a MÚOSZ-székházban. Fotó: Aradi Péter / MÚOSZ
