1946-ban született Sarkadon, de gyermekéveit Gyulán töltötte. Eredetileg vízműtechnikusnak tanult, azonban húszévesen már a Gyulai Hírlap külsőseként indult újságírói pályája. A legtöbb időt a Békés Megyei Népújságnál, majd jogutódjánál, a Békés Megyei Hírlapnál töltötte, ahonnan 38 év után, 2007-ben vonult nyugdíjba.
Az elmúlt évtizedekben dolgozott a legendás Körkapcsolás csabai hangjaként a Magyar Rádióban, az MTV-ben, később a Szabad Európa Rádiónál, a közelmúltig pedig a Magyar Katolikus Rádió külső munkatársaként. A Nemzeti Sportot és jogelődjét 28 évig tudósította. Moszkvától Atlantáig számos olimpián dolgozott.
A Magyar Újságírók Országos Szövetségtől megkapta az Aranytoll kitüntetést, a Magyar Sportújságírók Szövetsége (MSÚSZ) 2009-ben Életmű-díjjal ismerte el szakmai pályafutását. Négy évvel korábban – eddig egyedüli külsősként – a Magyar Rádió Nívódíjjal tüntette ki.
Nemrégiben szívproblémákkal küzdött, műtéten esett át, de már nem épült fel.
Temetése július 24-én, szerdán, 12.00-kor lesz Gyulán, az Óreformátus temetőben (Dombi Lajos utca 20.).
További részletek itt: https://www.beol.hu/helyi-kozelet/2024/07/fabian-istvan-gyasz
Barátja és kollégája, Árpási Zoltán nekrológjával búcsúzunk tőle:
„Egy szép reggelre gondolok / és mosolygok és meghalok” – nem tudom, hogy a 78 éves korában elhunyt Fábián István kollégám gondolt-e egy szép reggelre és mosolygott-e – ahogy kedvenc versében áll –, amikor meghalt.
Mi legfeljebb jó beszélgetésekre, a közös munka élményére emlékeztünk, és a távozásával keletkező fájdalmas űrre gondoltunk, amikor halálhíre eljutott hozzánk.
Fábián István nagyon mélyről indult, a vasút mellett, egy bakterházban nőtt fel, s lett 1969-ben a Békés Megyei Népújság, majd annak jogutódja, a Békés Megyei Hírlap sportújságírója, rovatvezetője, lapszerkesztője. Emellett 28 évig tudósította a Nemzeti Sportot és jogelődjét. A megyei laptól főmunkatársként vonult nyugdíjba 2007-ben, a tollat, pontosabban a mikrofont ezután sem tette le. Miután évtizedekig a Magyar Rádió körkapcsolásos sportközvetítésének békéscsabai tudósítója volt, a Magyar Katolikus Rádió igényt tartott a munkájára. Az adó megbecsült külső munkatársaként rendszeresen jelentkezett Békés megyei vonatkozású interjúkkal, riportokkal.
Fábián István a megyehatáron túl is ismert, széles körű kapcsolatokkal rendelkező újságíró volt. 1989-ben egyedüli vidéki sportújságíróként beválasztották a Magyar Olimpiai Bizottságba, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége Aranytoll Életmű-díjjal, a Magyar Rádió Nívódíjjal, a Magyar Sportújságírók Szövetsége pedig Életmű-díjjal ismerte el munkásságát.
A szakma megszállottja volt, saját kis archívumában 30-40 évvel korábbi interjúkat őrzött azzal, hogy „soha nem lehet tudni…”
Távozásával egy rokonszenves, munkájára igényes, jó tollú kollégát veszítettünk el, akinél erkölcsi minimum volt az egyenesség. Alapvetés volt részéről az őszinte kritika – nemcsak önmagával, hanem másokkal szemben is. A köpönyegforgató, hazug embereket ki nem állhatta, akit jellemtelenségen kapott, azzal többé nem állt szóba.
Évekkel ezelőtt arról beszélgettünk, melyikünk írja a másik nekrológját. Meggyőződése volt, hogy ő lesz a vesztes. Meghagyta, ha ő megy el előbb, akkor Erdélyi József Reggel című költeményének soraival emlékezzek rá. Fájó szívvel, de megteszem. Az előzőekben is már idézett, kedvenc versének utolsó három szakaszával búcsúzom a jó baráttól, a kiváló kollégától:
„Kezemet fogja holt apám / s megszólal egy rigó a fán. // Azt mondja majd az a rigó, / hogy élni szép, hogy élni jó // De halni szebb és halni jobb… / S én mosolygok és meghalok.”
Kedves Pista! Hiányozni fogsz! Nyugodj békében!
