Január 17-én, a MÚOSZ-székházban Kácsor Zsolt íróval és Schiffer Jánossal, a Nácizmus Üldözötteinek Országos Egyesülete elnökével beszélgetett Vicsek Ferenc újságíró, a MÚOSZ egyik alelnöke.
Kácsor Zsolt elmondta, hogy mintegy nyolc évvel ezelőtt találkozott Horthyliget nevével, amelyről korábban sosem hallott. Abban az évben, 2016-ban adta ki újra a Scolar Kiadó Fóthy János újságíró 1945-ben megjelent, Horthyliget – A magyar Ördögsziget című visszaemlékezését, amelyből közvetlenül a háború után először értesülhettek az olvasók a Csepel-szigeten létrehozott internálótáborról. Utána ez a történet feledésbe merült, és bő hetven évnek kellett eltelnie, mire Kácsor Zsoltnak köszönhetően ismét előkerült. Ő úgy gondolta, ez olyan hihetelen és fontos „epizódja” a magyar újságírás történetének, amelyre nem szabad nem emlékeznünk, hiszen a legfontosabb korabeli lapok vezető újságírói közül igen sokan raboskodtak ebben a táborban. És rajtuk kívül persze még sokan mások, az értelmiség színe-java – többek között jogászok, művészek – akikről úgy gondolták, veszélyt jelenthetnek a rendszer számára, ráadásul – nem mellesleg – zsidók voltak. A gyűjtőtáborban 1944 március végétől augusztusig fogva tartott 6-700 emberből körülbelül kétszázat Auschwitzba deportáltak…
Magyarország 1944. március 19-i német megszállásakor a Gestapo a magyar hatóságok készséges közreműködésének köszönhetően kész listák alapján tartóztathatta le a legbefolyásosabbnak tartott vezető értelmiségieket, illetve sokaknak – micsoda ördögi húzás! – a Zsidó Tanács közbeiktatásával küldték ki a felszólítást, hogy haladéktalanul jelentkezzenek a megadott címeken. Például a Rabbiképzőben (!) kialakított ideiglenes toloncházban, ahonnan aztán a Nagykörúton és a Boráros téren keresztül a magyar rendvédelmi szervek (csendőrök, rendőrök, katonák) teherautókon a Csepel-szigetre szállították őket.
A mából visszatekintve talán nehéz megérteni, a többség miért engedelmeskedett ennek a parancsnak, miért nem menekült vagy bújt el. Egyrészt nemigen volt hova menekülni, másrészt nem hitték el, hogy ez velük – törtvénytisztelő, az ország fejlődéséhez minden tekintetben rendkívül jelentős mértékben hozzájáruló, magyar identitású, önmagukat a magyar társadalom szerves részének tekintő magyar állampolgárokkal – megtörténhet.
Bevinni a köztudatba
Kácsor Zsolt – aki saját szavai szerint 2016. október 8-ig, a Népszabadság bezárásáig volt újságíró – kollegiális kötelességének tartotta, hogy ezt a történetet a társadalom szélesebb rétegeivel is megismertesse. Úgy gondolta, erre nem egy újabb könyv megírása a legalkalmasabb eszköz, hanem egy köztéri alkotás felállítása.
Schiffer Jánosban értő és támogató partnerre talált. Abban mindketten egyetértettek, hogy semmi értelme nem volna az egykori tábor helyén egy emléktáblát elhelyezni, hiszen azt nem látná senki, legfeljebb néha hivatalosan megkoszorúznák, de pont a kitűzött célt ezzel nem érnék el. Így jött az ötlet, hogy a Boráros téren kapjon helyet az emlékmű, hiszen az nagyon forgalmas, rengetegen járnak arra, és innen indul a csepeli HÉV (noha a végállomás akkor még máshol volt).
Kácsor Zsolt tapasztalata szerint a holokauszt, a vészkorszak a mai emberek többsége számára egy történelmi fejezet, egy esemény a múltból, amely miatt a jóérzésű emberek kifejezik szánakozásukat és részvétüket. Ez esetben azonban reményei szerint sokan lesznek képesek azonosulni az emlékjellel, hiszen mindmáig létező lapok címeit is olvashatják majd rajta: Magyar Nemzet, Magyar Hírlap, Népszava – sőt az MTI is szerepel a listán. Többek között ezeknek az orgánumoknak vezető munkatársait internálták Horthyligetre. „Nem gondolom, hogy valaki nem döbben meg azon, hogy az általa mindennap olvasott Magyar Nemzet vagy Népszava munkatársát odavitték” – bizakodik Kácsor Zsolt. „Nem gondolnám, hogy a Magyar Nemzet nem fog erről beszámolni. A Népszava biztosan.” Szerinte a magyar emlékezetkultúra fontos mozzanata lehetne, ha ezek a lapok – az emlékjel kiterjesztéseként – szentelnének egy-egy oldalt áldozattá vált egykori munkatársaiknak. Jó lenne, ha reményeiben nem kellene csalódnia.
Schiffer János kevésbé optimista, ugyanis a projekt indulásakor a MÚOSZ mellett a többi újságíró-szervezetet is megkereste, ám nem talált nyitott fülekre. Egyedül a MÚOSZ állt teljes mellszélességgel az ügy mellé. Mindazonáltal a kormányzat idén, a magyarországi holokauszt 80. évfordulójára 1 milliárd forintot különített el a programokra, megemlékezésekre. Schiffer három évvel ezelőtt 8 millió forintra adott be pályázatot a Nemzeti Együttműködési Alaphoz – végül a Miniszterelnökségen keresztül 4 millió forintot kapott. Azóta az alapanyag ára a duplájára emelkedett.
Különböző ötletek és emlékműtervek átgondolása és elvetése után végül eljutottak Varga Tamás szobrászművészhez, aki 2 db 2,5 méteres, irkalapot formázó fémlapon gyerekírással jeleníti meg az áldozatok nevét.
A bürokrácia hosszú útjait végigjárva, tavaly decemberre sikerült minden szükséges engedélyt beszerezniük, a főváros pedig összesen 11,6 millió forintot szavazott meg az emlékmű megvalósítására.
A MÚOSZ oly módon kíván hozzájárulni a költségekhez, hogy gyűjtési akciót indít, amelynek részleteiről itt olvashatnak.
Az emlékjelet március végén, a horthyligeti gyűjtő- és internálótábor létrehozásának 80. évfordulóján szeretnék felállítani.
A beszélgetés felvétele megtekinthető a MÚOSZ YouTube-csatornáján.
Kiemelt kép: Varga Tamás szobrászművész
