Mély fájdalommal tudatjuk, hogy hosszú, türelemmel viselt betegségben június 29-én 75 éves korában otthonában elhunyt Horváth Péter külpolitikai újságíró, a Kül- és Biztonságpolitikai Szakosztály tagja, a TV Híradó volt munkatársa, moszkvai tudósító. Egykori szakosztályi titkárunk, nyugodj békében!
Horváth Péterről, nekrológ helyett
Két férfi sír. Mind a kettejük kezében telefon, egymással beszélgetnek, kevés szóval, majdhogynem szavak nélkül, hosszú hallgatásokkal. Egyikük számára sem kérdés, hogy hogy férfiemberhez mennyire méltó a sírás. Az sem, hogy idősödő, sokat megélt emberek számára mennyire az. Amúgy sem zokognak, a sírás elcsukló hangjukban, a hosszú szünetekben, a mély sóhajokban, a „nem találok szavakat” némaságában nyilvánul meg. Egy (kimondatlan) kérdésük van: mennyire méltó ez a helyzet ahhoz, aki miatt felmelték a telefont, aki miatt most mondandójuk volt egymás számára.
Az egyik férfi én magam vagyok. Sírtam én már öcsém temetésén, számomra elfogadhatatlan halála okán, elmorzsoltam néhány könnyet kedves és tisztelt szeretett rokon vagy barát temetésén, viszonylag könnyen felmentem magam. Hanem a másik: az általam leginkább tisztelt, szakmailag és emberileg legnagyobbra tartott barát, akit soha nem kaptam még hamisságon, akinek véleményét mindig és minden körülmények között elfogadtam, most ugyanúgy viselkedik, mint én.
Horváth Péter halála a felfoghatatlan ok, amely miatt beszélgetünk.
Egy egyetemre jártunk vele mind a ketten. Családtól távol, magunkra, a saját erőnkre és tartásunkra utalva, egymásról a legintimebb információkat is begyűjtve éltünk egymás mellett.
Tudtuk, hogy Péter nem egyszerűen egy közülünk. Idősebb is volt pár évvel, és ez olyankor, nagyon fiatalon sokat számít. De milyen pár évvel! Tudtuk, hogy tehetséges gyerekszínész volt, azután a Riporter kerestetik révén került be a szakmába, hogy első lépései olyannyira sikeresek voltak, hogy kiérdemelte a helyet közöttünk. Közöttünk, akik nálánál talán többet produkáltunk tételes tudásban, a felvételi vizsgák idegőrlő, kegyetlen világában. Másként voltunk győztesek, de ő volt az igazi győztes.
Peti mama volt a beceneve. Mindenkiről mindent tudott. Mindenkire odafigyelt, aki szerinte megérdemelte. Két szóval, egy nézéssel, olykor egy hosszabb tanulságos történettel tudta helyretenni bármelyikünket, megmutatni, hogy az értékek nem a harsányságból, a magabiztosságból, valamilyen adományként kapott tehetségből fakadó sikerekből jönnek, hanem abból, amit mások felismernek és megbecsülnek benned, ami úgy lett a tied, hogy megdolgoztál érte, hogy vitathatatlan minőséggel és másokat is felemelő tartalommal tudtál tenni valamit.
Péter annyival felettem állt (nem csupán korban), hogy sohasem kerestem a barátságát. Hogyan is mertem volna, hogy is vártam volna el tőle bármiféle figyelmet vagy viszonzást, amikor számomra annyira természetes volt, hogy én figyelek rá, hogy nekem ajándék minden morzsácska, amely arról tanúskodik, hogy egyáltalán tud rólam.
Valahonnan, valahogyan mindenkiről mindent tudott. Féltékenység, hierarchikus helyezkedés, kenyérféltés nélkül tudott emberek mellé, mögé állni. Voltak nehéz pillanataim, és olyankor minden kérés nélkül, valahonnan a semmiből jött egy telefon, egy találkozás, egy őszinte, mély és vigasztaló-biztató beszélgetés.
Nem kérdeztem meg, honnan tudja, hogy csak úgy magamban, csak úgy magamért rengeteget foglalkoztam szakmánk nagyon is elhanyagolt, egyre szegényülő összetevőivel, a műfajokkal. Mégis, egyszercsak felkért: tanítsam ezt, nem is akárhol, nem is akárkiknek, nem helyette, mellette (ő más területen volt sokkal jártasabb). „Te ezt a kisujjadból kirázod”, mondta, ellentmondást nem tűrően, egyszerűen megállapítva, nem hízelegve, és nem tudtam előjönni a kételyeimmel, a bizonytalanságaimmal, csinálnom kellett.
Utána, a közös dolgok miatt gyakrabban összejártunk, megismertem a családját, beleláttam az örömeikbe, a gondjaikba, olyan dolgokról is tudtam, amilyenekről idegennek tudni nem való, de akkor már nem voltam idegen. Ma sem tudom, hogy jutott eszébe a feleségemnek, hogy az egyetlen igazán nagyszabású születésnapi meglepetésünnepségen (amikor ötven éves lettem) Pétert kérje meg, hogy (egyedüliként) mondjon néhány szót rólam.
Szép beszéd kerekedett, számomra tanulságos, hogy hogyan láttak egykor, majd később és akkor éppen kívülről engem.
Péterről nem tudok nekrológot írni. Egyike volt a vitathatatlan szakmai tudású, tanulni mindig kész és képes, a munkájukban kiválót nyújtó, de sztárrá sohasem vált, a szakma berkein kívül szinte ismeretlen újságíróknak, akiktől, akinek munkássága nyomán a nagyközönség mégis becsülte, elismerte ezt a szakmát. Sajnos ebből a megbecsülésből, bizalomból mára egyre kevesebb maradt. Mint a Horváth Péterekből is. Hát ezért nem lesz ebből nekrológ.
Mert sokaknak szinte semmit sem mond, hogy kitűnő, hasznos munkatársa volt a legendás tévéhíradónak, hogy volt moszkvai tudósító, hogy a világpolitikában, főleg a biztonság- és katonapolitikában jártas elemző volt, a lényeget mindig megragadni és túlzások nélkül bemutatni képes riporter és szerkesztő, hogy szinte hiba nélkül dolgozott mindenhol és mindig.
Nem lett sokak által ismert neve (novellista, fotós, ma is tévéző ember is van ugyanezen a néven – még csak nem is harcolt érte, hogy talán mégis ő volna az). Aki szerette, annak nem kell elmondani, hogy mennyire szerethető ember volt. Aki nem ismerte, annak hiába sorolnám utólag az érdemeit. Egyet igérhetek, egyet vállalok: ameddig élek, velem lesz. Nem azért, mert „megérdemli”. Azért, mert ez egyszerűen nem lehet másként. Ilyen volt.
M. Lengyel László
