Újabb nyelvi kalandok a hazai sajtóban.
Tíz, tizenegy
„A hőmérséklet délután 24 és 28 fok” – hallom egyik rádiónkban a híradás végén a hírszerkesztő-bemondótól. Nem először hallom így, és tartok tőle, hogy nem is utoljára. Tehát nem lehet sem 25, sem 26, sem 27 fok, csak kizárólag vagy 24 vagy 28. A KÖZÖTT-ről a kolléga, úgy látszik, még nem hallott.
A hvg legfrissebb száma (Portré rovatában) idézi Batthyány-Schmidt Margitot, aki azt állítja, hogy annak idején, Leningrádban járva nem volt hajlandó naponta kétszer tisztelegni az ismeretlen katona sírjánál, amiből aztán nagy botrány lett. Komoly kétségeim vannak a hölgy eme állításának valóságtartalma iránt. Leningrádban ugyanis senkit (sem a város lakóit, sem vendégeit) nem kötelezték arra, (ami egyébként is abszurd követelmény lett volna), hogy naponta kétszer tisztelegjen az ismeretlen katona sírjánál. De még egyszer sem. Leningrádban ugyanis soha sem volt sírja az ismeretlen katonának.
Kulcsár István (a Leningrád és környéke útikönyv szerzője)
Apró
Lehet-e ún. objektíven írni az új Néprajzi Múzeumól? – kérdezi a jeles építészet-kritikus kedves hetilapomban. Így válaszol saját kérdésére: „Nyilván nem, hiszen sokaknak elvi vagy politikai okokból nem tetszik.” Már miért ne lehetne? Akkor persze nem, ha a kritikus is a politikailag elfogult sokak közé tartozik. Ha nem tartozik oda, vagy odatartozik, ám ennek ellenére tárgyszerű, elfogulatlan kritikát akar írni, ebben elvileg semmi sem akadályozhatja meg. A „sokak” sem, hiszen nem az ő véleményüket írja, hanem a sajátját. (Régen rossz lenne, ha szakmai tudását politikai elfogultságok szolgálatába állítaná.)
Utóirat. Becsületére legyen mondva, végül nem enged a „megfelelési kényszernek”, írásában szakmai szempontok vezetik, árnyaltan fogalmaz, jót-rosszat egyaránt leír a „fotogén betonikonról”. Vagyis önmagát cáfolja: lehet objektíven írni a Néprajzi Múzeumról akkor is, ha sokaknak nem tetszik.
Ugyancsak az irodalmi hetilapban olvastam, egy regényről szóló kritikában: [a szerző] „emelte a tétet: regénnyel jelentkezett. Nem mintha novellát írni önmagában nem lenne magas labda, nagyon is az.” Ha jól értem, s a kritikus azt akarja mondani, hogy novellát írni sem könnyű, akkor rossz képet használ. Ha sporthasonlatot keresünk a „tétet emelő” írói becsvágyra, ide a „magasra tett léc” illene, nem a magas labda. Az előbbit nehéz átugrani, a „magas labda” éppen arról híres, hogy könnyű leütni.
Nagyszerű portrét olvastam – a megszűnt, de hamarosan újjászülető – történelmi magazinban a rendkívül ellentmondásos életű francia királyról, IX. Lajosról, aki – írja a lap – egy személyben testesíti meg a középkori Európa szépségét és szörnyűségeit. Nem bírálni akarom a cikk megállapításait, csak megtoldani egy fontos kérdéssel. A szentté avatott királyról érdemeiért Missouri államban várost neveztek el (St. Louis). 2020 nyarán a városban álló szobránál két csoport tüntetett: az egyik – cancel culture nevében – követelte az erőszakra hajlamos, könyvégető, antiszemita XIII. századi király szobrának ledöntését, a másik csoport rózsafűzérrel imádkozva védelmezte a művészetpártoló, szent király emlékművét. Mindkét csoportnak igaza volt a maga szempontjából: Lajos sok jót és sok rosszat tett, mint minden hús-vér ember. Mi legyen hát a „gyarló nagy emberek” szobraival, emlékezetével?
Az angol szerzőpáros így összegez: „Missouriban… a tiltakozók le akarták bontani a király szobrát. A király védelmezői ugyanakkor nem a könyvégetésre, hanem a katedrális ablakain beáramló fényre gondoltak. Mindkettő a történelem része, bár az utóbbi szépsége nem teszi semmissé az előbbi szörnyűségét”. Valóban. De föl kellett volna tenniük a kérdés párját is: az előbbi szörnyűség semmissé teszi-e az utóbbi szépségét? A két kérdés csak együtt érvényes és mérlegelendő, minden egyéb olcsó aktuálpolitika.
Sz. L.
