Hat, hét
Gyönyörű képzavar
Cím a Telexben (2022. 06.09):Térdig érő esővízben gázoltak az autók Budán, egy utasszállító Budapest helyett Debrecenben landolt.
Iványi ATYÁRÓL olvashatunk egyik napilapunk hasábjain, igaz, csak olvasói levélben. Iványi Gábor egy protestáns kisegyház, a Magyar Evangéliumi Testvérközösség vezetője. Márpedig a protestánsoknál kategorikusan nem, csak a katolikusoknál és az ortodoxoknál szokás lelkészeiket ATYÁNAK nevezni.
K. I.
Láthatók a láthatóak, olvashatók az olvashatóak
Kevés egyértelműbb szabálya van (volna) a nyelvnek, mint a ható formájú melléknevek többes száma. Az -ó és -ő végű alakokhoz közvetlenül járul a „k”, az -ú és -ű végűekhez viszont egy ’a’, illetve ’e’ kötőhang beiktatásával. Vagyis meghúzhatók, kilőhetők, ellenben nagyétkűek, zárt végűek. Csakhogy én ezúttal, és terveim szerint a továbbiakban is nem a szabályokkal (az mások dolga), hanem a nyelvhasználattal, a stílussal kívánok foglalkozni, elsősorban abból a szempontból, hogy milyen jelenségek tapasztalhatók az újságírók, a nyilvános beszéd nyelvkezelését, ezáltal a hétköznapi nyelvhasználat alakítását tekintve. És nincsenek utasításaim, de véleményem, elvárásaim lehetnek, éppen akkora joggal, mint amekkorával ellentmondani is lehet ezeknek.
Valamikor a kilencvenes évek vége, de főképpen a kétezres évek első fele táján tapasztaltam a redakciókban, hogy a szövegekben egyre gyakoribb, sőt, lassan uralkodóvá válik az a és e kötőhanggal meghosszabbított alak. A fiatalabb kollégák használták így. A nyájas és nem kioktató figyelmeztetést is határozottan utasították vissza, azzal, hogy mindig így mondták, írták, és ezzel senkinek semmi baja nem volt. Vagyis láthatóak, olvashatóak, kereshetőek, vígasztalhatóak, felejthetőek és így tovább.
Lehetett volna azzal érvelni, hogy ők már ahhoz a nemzedékhez tartoznak, akik szinte egyetlen klasszikus irodalmi művet nem olvastak el eredetiben, az elejétől a végéig, ráadásul olyan tanárok tanították őket, akiknek már a tanáraik is a „kicsire nem adunk” elvet vallották, nem fejlődött ki a stílusérzékük, és szigorúan véve nem tudtak helyesen írni. Még nyelvésszel is találkoztam, aki azt mondta, hogy ha állítmányi szerepben van az ilyen szó, akkor helyes a kötőhangos forma. Vagyis „állíthatóak, igazíthatóak” a szabályok, mert „hozhatóak” ilyen példák százával.
Magyarázatot találhatunk akárhányat, a fentinél sokkal kevésbé gőgöset vagy bántót is. Például azt, hogy más esetben kötelező a kötőhang: „beszélj, fiam, érthetően!”. „Jól hallhatóan válaszolj!” És persze zavaró lehet, hogy az -ú és -ű-végűek esetében kell is az a betoldott hang. Amúgy a divatossá, sőt, mára szinte általánossá vált új alak bonyolultabb is, hosszabb is, mint a régi. Tehát a nyelv „egyszerűsödésének” trendjét sem követi. Ráadásul a kötőhanghoz való ragaszkodás jókora bonyodalmat is tud okozni a nyelvhasználatban. Vannak ugyanis melléknévből jött, melléknévi alakú főnevek.
Az orrszarvú mint állat egy főnév. A többes száma tehát orrszarvúk, és nem orrszarvúak. Nincsenek százlábúak (ha a rovarfajokra gondolunk), egyszarvúak unikornis értelemben, rozsdafarkúak, ha a madarakról beszélünk. Lehet ellenpélda is. Az álarcokon sokféle módon helyezték el a szarvakat. Voltak fejszarvúak, homlokszarvúak és orrszarvúak is. De itt már a nyelvhasználati extremitások világában vagyunk. Bonyodalmat okoz az is, ha az írott szövegben a szerző, akár csak véletlenül, elütésként kifelejti a kötőhangot, amelyhez addig feleslegesen ragaszkodott. Következetlenné, stílustalanná válik a nyelvezete.
Már csak egy kérdést kell megválaszolnunk. Miért terjed a hosszabb, bonyolultabb, „szabály-” és hagyományellenes alak? Nem tudok rá más választ adni, mint azt, hogy hangzásra sokak számára ez tűnik az igényesebb formának. Ezt gondolják műveltebbnek, gondosabbnak. Ám ha tényleg így van, az már nagyobb baj. A finomkodás, modorosság, ne adj’ isten tudálékosságból fakadó kompenzálás amúgy sem rokonszenves, és semmi esetre sem része a „fentebb stílnek”. De ha ez valamiféle félreértésből, okoskodó buzgalomból, a „szépre” és „helyesre” való téves törekvésből fakad, akkor inkább nevetséges és szánandó.
M. Lengyel László
Apró
- Varietas delectat. „Ennyi fért mai műsorunkba” – százból kilencvenkétszer így búcsúzik el a műsorvezető a tévé- és rádióműsorok végén. Félidőben pedig nagyjából ugyanilyen arányban így: nem menjenek sehova (esetleg: messzire), a reklám után jövünk vissza. Mi történne, ha százból csak nyolcvanszor mondanák ezeket, s a többi esetben kitalálnának valami üdítően újszerűt, vagy csak valami mást.
- A veszélyhelyzet alatt hozott rendeletek kapcsán bírálja a Népszava cikkírója az Alkotmánybíróság passzivitását a túlzón jogkorlátozó rendeletek kivizsgálásában, és az alapvető jogok biztosát, Kozma Ákost, „aki nem jelez az AB felé”. Ha csak felé jelez, nem biztos, hogy elég lesz, célszerűbb a jelzéseket közvetlenül az Alkotmánybíróságnak küldeni.
- „Tárgyalásokat folytatott Párizsban Orbán Viktor Marine Le Pennel, a francia Nemzeti Tömörülés elnökével.” – írja a Magyar Hírlap. „Scholz szerint az aktivisták hozzáállása ellehetetleníti a valódi problémákról folytatott objektív párbeszédet.” – írja a Magyar Nemzet. Amikor a rövidség a kordivat minden médiában, e-mailben chatelésben, az írott sajtó is spórolhatna jobban a szavakkal. Nem elég az, hogy O.V. Párizsban tárgyalt…? A másiból is kihagyható: …ellehetetleníti az objektív párbeszédet a valódi problémákról. Vagy attól komolyabb, fontosabb a tárgyalás, a párbeszéd, ha folytatják?
Sz. L.
