„A legjobbaktól érdemes tanulni”

A legszerencsésebb az, ha olyanok találják meg ezt az iskolát, akiknek a legalapvetőbb fotográfiai-technikai problémákkal nem kell megküzdeniük. Akiket nagyon érdekel a dokumentarista fotográfia, a megörökítés mint olyan, akik tisztábban szeretnék látni, hogy az emelt szintű fotózás területén mi ma a realitás. De nem csak olyanoknak tudunk segíteni a tovább haladásban, akiknek nagyon pontos elképzeléseik vannak arról, hogy mit akarnak rövid időn belül elérni, hanem azok számára is, akik fejleszteni szeretnék a technikájukat, látásmódjukat, gondolkodásukat.

Óriási a kínálat, az a benyomása az embernek, hogy több a képzőhely, mint a hallgató. Még szerencsére, hogy van utánpótlás, a fotográfia újra és újra divatba jön – és aki egyszer a közelébe keveredett, soha nem gyógyul ki belőle. Az OKJ-s képzések megszüntetése szerintem nem jelent semmiféle veszélyt, az érvényesülés, nem azon múlik, hogy ki, milyen hangzatos papírt lobogtat. Azon már sokkal inkább, hogy milyen színvonalú tanári kar képvisel egy intézményt.

A MÚOSZ-os képzéseknek sikerült megőrizniük a tekintélyüket. Ennek elsősorban az lehet az oka, hogy alapvető minőségi követelményekből – szakmai kultúrában, szakmai etikában, gyakorlati képzésben –ez az iskola nem engedett és ezután sem fog engedni.

Ebben az iskolában korábban is legendás nevek oktattak, széles a merítés: Schwanner Endrétől, Pólya Zoltánon és Szalay Zoltánon át Teknős Miklósig vagy Gaál Zoltánig, aki az előző tanévben irányította a képzést. Ezt a hagyományt megtartjuk, mert komolyan gondoljuk, hogy a legjobbaktól érdemes tanulni. Az arányokat ugyanakkor ma már el kell tolni a gyakorlat irányába. Jobban fel kell vértezni a hallgatókat gyakorlati tudással, készségekkel, mint korábban, mert gyorsabban kell tudniuk alkalmazkodni, helyt állni. A szerkesztőségek szinte kész embereket várnak.
Aki a gyakorlati képzést meghatározza, az Szigeti Tamás lesz, a Magyar Sajtófotó Kiállítások kurátora, aktív fotográfus. Biztosan találkozhatnak a hallgatók már az első félévben Sebestyén Lászlóval, aki a magazinos, hetilapos vonalat képviseli, vagy Bánkuti Andrással, a MÚOSZ Fotóriporterek Szakosztályának elnökével, aki ugyancsak aktív fotográfus, és egyúttal emblematikus alakja, szervező egyénisége a fotós közéletnek. Az elméleti oktatásban meghatározó szerepe lesz Pfisztner Gábor esztétának, aki a kortárs fotó magyar és nemzetközi sajátosságait szerintem a legjobban ismeri. És folytatjuk azt a hagyományt, hogy az élő legendákkal megismertetjük a diákjainkat. Azokkal, akiknek a könyveivel és kiállításaival már találkozhattak, de most lehetőségük lesz személyesen is megismerni őket.
Mi lesz az első tanítási napon, szeptember 26-án, szombaton?
Az ünnepélyes tanévnyitó után rögtön kezdődik a gyakorlati oktatás, hiszen egy év az nagyon rövid, és mi szeretnénk minél töményebben és hasznosabban eltölteni. Szigeti Tamás Műfajismeret, szakmaismeret című délelőtti előadása és némi ebédszünet után gyakorlati feladatokat kapnak a hallgatók. A legtöbbet ugyanis a saját munkából és annak szakszerű elemzéséből lehet tanulni.

Szakmai közhely, hogy a hagyományos újságírói szerepek elmosódnak, eliminálódnak. Ez a felismerés érzékelhető-e a fotóriporterek képzésében?
A fotóriporterek pályáján, egy portfólió összeállításánál, projektek beindításánál, pályázatok írásában már most megkerülhetetlen. Az iskolában fel kell készítenünk őket arra, hogy ezeket a szövegeket képesek legyenek előállítani. A saját karrierjük szempontjából szükséges, hogy elemi szinten megtanuljanak fogalmazni. Meggyőződésem, hogy ez jót is tesz nekik, ahogy az is fontos lenne, hogy az újságírók többet tudjanak a fotóriporterek munkájáról, a kép szerepéről. Ez ma munkaerőpiaci kényszer, valóban, de egy olyan kényszer, aminek én örülök.

Legyen a Népszabadság újra műhely! – hangzott el pár hete az új főszerkesztőnek, Murányi Andrásnak címzett bátorításként egy kiállítás-megnyitón a Sajtóházban. Van-e realitása ennek a műhelymunkának a prompt reagálást, publikációt igénylő mai munkakörülmények között?
Az informatikai iparágban felismerték, hogy milyen ereje van annak, ha jól érzed magadat a munkahelyeden, hogy szárnyalsz, ha a kreativitásodra számítanak. Így nő a teljesítmény és nagyobb lesz a profit is. A műhelymunka megbecsülése nem elképzelhetetlen tehát ma sem, kérdés, hogy mennyire van lehetősége ezt a trendet átvennie egy magyar médiatulajdonosnak, lapvezetőnek. Egy biztos: a fotográfia területén annyira fontos lenne, mint egy falat kenyér. A fotósok nem véletlen alakítanak időről időre alkotói csoportokat, a közös gondolkodás mindig nagyon inspiráló.

Az újabb generációk és az idősebbek közül, akik megtudtak újulni, felzárkóztak a nemzetközi élmezőnyhöz. A magyar sajtó fotográfiai arculata ma nem tér el a világsajtóétól, ami jó itt, az jó ott, ami rossz itt, az rossz ott is. Ez önmagában nagy eredmény. Számomra személyesen is nagy élmény: ha valaki nekem a hetvenes évek végén azt mondja, hogy nem lesz olyan nagy dolog, ha valaki nyer egy első díjat a World Press Photo pályázaton magyar létére, nem hiszem el, és ma ez már nem egy kuriózum. Abszolút labdába rúgnak a fotósaink.

Visszakérdezhetnék: hol találunk olyan területet, ahol ideális lehetőségek vannak, ahol tárt karokkal várják a jelentkezőket? Állítólag mérnökökből hiány van, én ismerek olyan mérnököt, aki nem tehetségtelen, mégse talál munkát. Borzasztó nehéz ma elhelyezkedni. Akinek nem mindennél fontosabb, hogy elérje a célját, az nem várhatja el a világtól, hogy a világnak fontos legyen.

Ez igaz. Ezért is szoktam azt mondani, amikor a tematikáról kérdeznek, hogy a fotóriporternek mindent meg kell tanulnia, és ebben semmi túlzás nincs. Kérhetnek tőle tárgyfotót, portrét, tájképet, nem jöhet zavarba. A digitalizációval megnőtt a konkurencia az alkalmazott területeken, de ezt megrendelőként egyáltalán nem bánom. Meg lehet nézni például a Magyar Esküvőfotós Szövetség oldalát, hogy milyen magas színvonalú munkák vannak ezen a területen. De nem megy magától: kitűnni a digitális képhalmazból, ehhez rendszerezett tudás, folyamatos önfejlesztés kell, a született tehetség kevés.

Meggyőződésem, hogy a fotográfia előbb-utóbb Magyarországon is átüti az üvegplafont, ehhez azonban sok feltételnek kell még teljesülnie. Ha megnézzük az Egyesült Államokat, ahol jelentős műtárgypiac van és komolyan veszik a kortárs fotográfiát, olyan emberek irányítják a műkereskedelemnek ezt az elit szegmensét, akik óriási tőkével, szaktudással és munkával vágtak ebbe bele. Ha Magyarországon is lesznek ilyen szereplők, akkor ők is meg fogják találni a maguk vásárlóit.

Ha csak a saját életem dimenzióiban nézem, elképesztő változások történtek ezen a téren is. Amikor a Műegyetemen dolgoztam a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján és hallottam a rádióban – mint utólag megtudtam, Féner Tamástól –, hogy a világon vannak olyan galériák, ahol csak fotókat állítanak ki, megkerestem az egyetem vezetését. És ha kezdetleges körülmények között is, csináltunk egyet mi is. Ehhez képest óriási előrelépés történt: a Magyar Fotográfiai Múzeumnak, a Magyar Fotográfusok Házának és a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központnak köszönhetően komoly intézményeink vannak.

Az alkotóműhely jellegű hagyományos munkahelyek átalakultak vagy megszűntek és a fotóriporterek munkavállalóként, alkotóként és magánemberként atomizálódtak és vágynak is arra, hogy tartozzanak valahová. Az együttműködésre, összefogásra azért van szükség, mert nem is mindig politikai hátsógondolattól vezérelve, hanem tájékozatlanságból, hozzá nem értésből gyakran megnehezítik a fotóriporterek életét. Hogy más példát ne említsek, a közelmúltban a köztéri fotózást egy európai szabályozási terv keretében akarták megtiltani. Agyrém. Persze az érdekvédelem akkor működik – lásd az említett XIX. századi példát –, ha az érintettek, akik az érdekeiket védeni akarják, hajlandók összehangolni a működésüket, és megteremteni, akár önkéntes munkával is a közös platformot.

[box bg=”#” color=”#” border=”#” radius=”0″]
Névjegy
SZARKA Klára az ELTE BTK történelem-népművelés szakán végzett, majd a Mokép szociológiai csoportjában dolgozott. A nyolcvanas évek első felében a BME munkatársaként fotógalériát alapított, innen indult a Magyar Sajtófotó Kiállítás. 2004-ig a Magyar Hírlap munkatársa, szerkesztője, a kulturális rovat és melléklet vezetője volt. Fotográfiai lapok és tucatnyi könyv szerkesztője, írója. Tanított a Práter utcai szakiskolában, jelenleg is oktató a Szellemkép Szabadiskolában. A Fotóhónap volt kuratóriumi elnökeként igazi sikerének Salgado Exodus c. kiállításának bemutatását tartja (2004). Tagja volt az NKA Fotóművészeti Kollégiumának, valamint a Pécsi József Fotóművészeti Ösztöndíj kuratóriumának. Hemző Károly és Keleti Éva életművének szakmai gondozója. A Magyar Fotótörténeti Társaság elnöke (2012-től). Balogh Rudolf-díjas (2014).[/box]