Immár két hónapja, hogy nagyrabecsült kolléganőnk, szakosztályunk alapító és vezetőségi tagja, Ignácz Beáta váratlanul elhunyt. Rá emlékeztünk április 9-én egy bensőséges rendezvényen a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetségében (MEOSZ). Ennek a szervezetnek a lapját, a Humanitást szerkesztette Bea a haláláig. S rá emlékezve közöljük most a róla szóló írásokat is.
Búcsú egy kiváló kollégától
Amikor hét évvel ezelőtt megkerestem az ötlettel, hogy hozzunk létre a Magyar Újságírók Országos Szövetségében egy speciális, fogyatékos újságírókat is tömörítő és a fogyatékosságügyet szolgáló szakosztályt, első szóra igent mondott. Ignácz Bea lelkesen, fáradhatatlanul vett részt a Fogyatékossággal Élők a Médiában Szakosztály munkájában. Vezetőségi tagként, kollégaként mindig számíthattunk rá. Szakmáját odaadással, elhivatottsággal gyakorolta. Félszavakból is értettük egymást, ami nem meglepő, hiszen mi még egy olyan korban tanultuk ezt a szakmát, amikor újságírónak lenni rangot jelentett, s az újságíró pályára az átlagosnál felkészültebb, a jó ügyeket szolgáló, az értéket felismerő és közvetítő, elhivatott fiatalok kerültek. És Bea is ilyen volt, mindig meglátta a különlegeset, olyan volt, mint amit Herczeg Ferenc írt Mikszáth Kálmánról: „Munkaszünetet nem ismerő agyveleje mindent megőröl és elraktároz.”
Milyen furcsa is leírni azt, hogy volt! Szinte észrevétlenül vett rá, hogy rendszeresen írjak neki a Humanitás hasábjaira Még most is a fülemben cseng a hangja: „ügyes vagy, gyorsan megcsinálod!” – biztatott, ha az előzőleg egyeztetett témán túl váratlan feladatot kért tőlem, amit nagyon gyorsan kellett teljesítenem. Mert bizony megesett, hogy aki cikket ígért neki, határidőre nem jelentkezett és nem is tudta az illetőt utolérni….Márpedig a lapzárta közeledett, az újságnak meg kellett jelennie, s ez Ignácz Bea számára mindent felülírt, olyankor napokon át szinte alvás, pihenés nélkül dolgozott. A pontosság, a szakmai alázat meghatározó fogalmak voltak számára. Mindig futott, állandóan présben volt. Mindemellett hajnalig főzött, vasalt, ha arra volt szükség, aztán reggel elindult valamelyik egyesület rendezvényére az ország távoli pontjára.
Segített, ahol, és akinek csak tudott. A fogyatékos emberek gyorsan a szívükbe zárták ügyszeretetéért, fáradhatatlanságáért. A mozgássérültek körében örömmel fedezett fel tehetséges amatőr művészeket és portréiknak rendszeresen helyt is adott a Humanitásban. Egyik felfedezettje, a Zalaegerszegen élő Kónya Zsuzsanna mandalafestő, kristályterapeuta értesített engem is a sokkoló hírről. Az egyik közösségi portálon éppen február 11-én tettem közzé egy másik kiváló kolléganő búcsúztatójának meghívóját. Akkor érkezett egy üzenet Kónya Zsuzsától. Azt kérdezte: „Mi történt Beával? Két hete hívott, és annyira tervezett…” Visszajeleztem neki: „ nem Bea, hanem Éva az elhunyt, Bea hál’Istennek, jól van, éppen másnap, hétfőn találkozom vele.” Ugyanis a halála előtti napokban még megbeszéltük, hogy február 12-én megkeresem a MEOSZ-ban és akkor egyeztetni tudjuk az aktuális feladatokat. Sajnos, nem így történt. A szörnyű hír igaznak bizonyult, Bea végleg itt hagyott bennünket. A MEOSZ székházának homlokzatán most fekete zászló jelzi a szövetség nagy veszteségét, Ignácz Bea halálát. Nem lehet könnyek nélkül rápillantani…
Mindannyiunk közös sorsa most beteljesedett. Sok-sok ember mondhatja el, Bea most először okozott neki szomorúságot. Emlékét szívünkben megőrizzük, mint ahogyan ő is szívén viselte a fogyatékos emberek ügyét.
Garamvölgyi Annamária
***
Emlékezetes rendezvény Beával
Nehéz megszólalni néhány nappal Ignácz Bea halála után. A mély fájdalom és szomorúság közepette az ember szükségképpen felidézi azokat az eseményeket, történéseket, amelyek az elhunyttal kapcsolatban emlékezetesek maradtak számára.
Jónéhány rendezvényen találkoztunk, ezek során Bea felkészültsége, a fogyatékosságügy iránti elkötelezettsége, segíteni akarása mindig nagy hatással volt rám. Persze, ezekből a találkozásokból a komoly dolgok mellett nem hiányzott a humor sem. Ezek sorába tartozik, hogy néhány évvel ezelőtt Beával egy fogyatékosságügyi tehetségkutató rendezvényen vettünk részt. Miután mindketten megtartottuk rövid köszöntő-beszédünket, következtek a különböző verses, zenés produkciók a résztvevők előadásában. A sors úgy hozta, hogy Bea mellett kaptam helyet, és persze nyomban megosztottuk egymással az egyes előadásokkal kapcsolatos véleményeinket is. Természetesen voltak rendkívül színvonalas műsorszámok, amelyekről mindketten elismerően szóltunk. Voltak azonban meglehetősen gyengék is. Ezekkel kapcsolatban kellő iróniával megjegyeztük, hogy az előadónak nem lenne szabad énekelnie, szerepelnie. És olyan is volt, hogy azt állapítottuk meg: mi ketten jobb színvonalon tudnánk előadni a kérdéses produkciót! De komolyra fordítva a szót, Beával nagyon határozottan azt az álláspontot képviseltük, hogy a fogyatékos embereknek csak akkor szabad színpadra lépniük, ha az ép társaikkal azonos teljesítményt képesek nyújtani. A fogyatékosság miatti sajnálat ugyanis nem alapozhatja meg a fogyatékos emberek társadalmi elismertségét, megbecsülését. Azt, hogy e rendezvény mindkettőnk számára emlékezetes maradt, jól mutatja, hogy utóbb többször is hivatkoztunk rá, felidézve a derűs perceket, amikor csak összehozott bennünket a sors.
Bea halálával a fogyatékos emberek társadalmi integrációjának, esélyegyenlőségének lelkes támogatóját veszítettük el. Sokunknak hiányozni fog.
Dr. Szőke László
***
Az utolsó orchideák – Beának
Telnek a napok, de még mindig kergetőznek bennem az emlékek. Egy-egy kép, egy hang vagy szituáció. A hangod még itt cseng a fülemben, Bea, hisz alig néhány napja, hogy beszéltünk.
Tudod, mire emlékszem legjobban? A gyöngyöző kacagásodra és az örömteli ujjongásokra. Hogyha sikerült valami. Ha sikerült mondjuk egy teherautónyi ruhát szerezned a Rózsadomb Lions Klub tagjaitól, ahol önkéntes munkát végzetél. No, ezeket aztán lelkesen hordták dobozszámra a MEOSZ-ba a középkorú férfiak és nők, mosolygós arccal, diadalittasan, köztük a főorvosnő barátnőd.
Áhítatos szolgálattal
És ha már ő egy gyerek osztályt vezetett, nem kellett sok, hogy a viszonzás is eszedbe jusson: CT-t kellene venni a kicsiknek, és gyűjtést hirdettél képzőművész ismerőseid körében. És olyan meggyőző tudtál lenni, hogy még a mozgássérült alkotók is felajánlottak egy-egy képet.
Csuda dolgokat műveltetek, a holmikat szétválogattátok, aztán újra bedobozoltátok, és küldted is őket valamelyik vidéki egyesülethez. Amit persze nagy örömmel fogadtak az ottaniak.
A legélesebb emlékeim persze a közös munkáról vannak. Például, ahogy kitaláltad a tehetség-felfedezést. Egyáltalán nem volt borítékolható, hogy sikerül. Hosszú gyüjtőmunka kellett hozzá, hogy megtudjuk: az ország melyik sarkában milyen művészlelkek laknak. Aztán jött a meggyőzés és a fotók felkutatása avagy elkészíttetése. Mindig ez volt a legnehezebb.
Megmutatni a világnak
– Megérdemlik a mozgássérült alkotók, hogy megismerje őket a nagyközönség. Ezért bemutatkozási lehetőséget teremtünk nekik – mondtad. Így váltotta fel a hirdetési oldalt az újság hátulján az alkotói oldal. Ott, ahol sokan elkezdik olvasni a lapot. Hamar népszerű is lett.
Hihetetlen dolgok kerültek elő. Például az úr, aki ágyúhüvelyből készít kupát, vagy az üvegcsontú üvegfestő, vagy a hölgy, aki „Angyalvárost” állított ki horgolt tárgyakból, vagy az a fotós, aki kerekesszékben dokumentálta Indiát.
Jómagam legalább húsz alkotóról írtam, van, akiről többször is. Mint jó szerkesztő tudtad, hogy arra az újságíróra érdemes egy-egy témát bízni, aki otthonos azon a területen. Nekem pedig a képzőművészet, iparművészet a szívem csücske.
Volt egy tehetséges selyemfestő, Stréliné Keresztély Piroska, az ő virágképeivel díszítették az önkormányzat házasságkötő termét. Közösen próbáltunk az ő készülő csodaszép oldalának valami frappáns címet adni. Sokszor annyira együtt gondolkoztunk, hogy mindegy is volt: kié volt a végső ötlet. Egyszer csak azt írtad nekem: Mit szólnál ehhez a címhez: „Orchideák, színes orchideák”? Elaléltam, telitalálat! Ma ismét megkerestem a Youtube-on a híres duettet, és elindítottam. Ám most, hogy már tudjuk: az időnként emlegetett fájó szíved szólított el a világból, Bea, egészen mást jelentenek ezek a sorok. Itt már nincsenek szavak, csak a muzsika ringatása:
„Orchideák, fehér orchideák,
Mondjátok el, hogy szeretem.
Orchideák, lila orchideák,
Vigyétek hozzá a szívem.
Mivel, hogy szív nélkül nincs élet, mégse,
Hozzátok el az ő szívét cserébe.
Orchideák, színes orchideák,
Mondjátok el, hogy szeretem.”
Gy. Dobos Mariann
