A Varázslatos Magyarország magazin főszerkesztője, Kövesi Eszter – maga is kiváló fotós, a MÚOSZ tagja – érdekes interjút készített Esther Horváthtal. Ennek rövidített változatát közöljük, a teljes cikk elolvasható a magazin oldalán, illetve a beszélgetés megtekinthető a magazin YouTube-csatornáján.
Esther kislányként a vasfüggöny mögött az óceánról, a hidegről és az érintetlen, jeges sarkvidékről álmodozott, és arról, hogy egy nap felfedezi mindezt. A ma már díjnyertes dokumentarista fotográfus karrierjét a sarkvidékek és az ott folyó kutatások dokumentálásának szentelte. Ő készítette az első színes felvételt az Északi-sarkon. Munkájáért számos rangos elismerést kapott, többek között a World Press Photo díját. A szélsőséges körülmények között készített fotói hidat képeznek a tudomány és a nagyközönség között, hozzáférhetővé téve az összetett környezetvédelmi problémákat.
National Geographic Explorer, Nikon nagykövet vagy, és néhány évvel ezelőtt elkezdtél dolgozni az Alfred Wegener Intézet Helmholtz Sark- és Tengerkutató Központjában, ahol huszonöt expedíción is részt vettél már. Szerintem sokunkban felmerül a kérdés, hogy mit keres egy dokumentarista fotós egy ilyen expedíción, mi a dolga egy klímakutató bázison.
2015-ben voltam legelőször egy expedíción, akkor még New Yorkban éltem, és egy magazin megbízásából jutottam el az amerikai parti őrség jégtörőjére. Hatalmas szerelembe estem a Jeges-tengerrel, a jéggel, a hideggel, azzal a világgal és környezettel, amiről már gyerekként álmodtam. Nem tudom, emlékszel-e a Delta című műsorra, ami mindig úgy kezdődött, hogy japán kutatók meneteltek az Antarktiszon a kutatóbázisukra. Minden héten néztem a műsort, csak hogy lássam ezt, mert teljesen elvarázsolt, és mindig azon gondolkoztam, hogy ezt a hideget szeretném érezni az arcomon, szeretnék én is így, sítalpakon menni a hidegben. Amikor 2015-ben, jó sok év múlva ott találtam magamat az Arktiszon, a jég világában, megfogadtam, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy ebbe a világba vissza tudjak jönni, és hogy itt tudjak dolgozni. Nem volt előttem példa, hogy mit is jelent egy sarkvidéki expedíción fotográfusként dolgozni, nem ismertem, és a mai napig se nagyon ismerek más fotográfust, aki ennyire erre specializálódva dolgozna. Számomra ez a munka azt jelenti, hogy a kamerám és a fotó egy eszköz ahhoz, hogy a klímakutatásról nagyon széles körben tudjak kommunikálni könyv, előadás, podcast vagy különböző publikációk formájában, például a National Geographicban vagy a New York Timesban. Nagyon sok gyerekprogramom is van, decemberben például a National Geographickal együtt szerveztünk egy élő online oktatást, ahova az egész világon bármilyen iskolából bejelentkezhettek. 8100 gyerekkel találkoztam ily módon egy nap alatt, fantasztikus érzés volt. Nem tudom, mi történik egy-egy ilyen alkalom után, de bízom abban, hogy egy-két kis mag elültetődik a gyerekekbe, és lehet, hogy biológusok vagy kutatók lesznek, vagy akár fotográfusok. Az alapvető célom a munkámmal az, hogy a fotózást felhasználva nagyon széles körben tudjak beszélni a klímakutatásról.
Mindannyiunk számára látványos, hogy a klímaváltozás milyen romboló hatással van a teljes élővilágunkra. Te, aki ott vagy ennek a közelében, mit látsz, milyen kutatások zajlanak épp, a klímahelyzetünk és a természet sorsa milyen irányba halad?
Rengeteg fajta kutatást követek az Arktiszon és az Antarktiszon, kettőt közelebbről és hosszabb távon is figyelemmel kísérek. Az Alfred Wegener Intézet 1991 óta végez a Spitzbergákon atmoszferikus méréseket. Minden egyes nap déli tizenkettőkor egy időjárásballont engednek fel, ami különböző méréseket végez, például hőmérséklet, szél, ózon, légnyomás. Ennek alapján tudjuk azt, hogy a Spitzbergák a globális felmelegedés központja, sehol máshol nem melegszik ennyire gyorsan a környezet. 1991 óta 6-8 °C fokkal növekedett az átlaghőmérséklet télen. 2019 óta járok a Spitzbergákra, és ezeket a változásokat a saját szememmel látom, például hogy a kutatóbázis szomszédságában lévő gleccser minden egyes évben hány száz métert húzódik vissza. Az Alfred Wegener Intézet másik kutatása egy repülőgéppel történő vizsgálati módszer, amit senki más nem csinál a világon. A Jeges-tenger jegének a vastagságát mérik már húsz éve, és a kutatási eredmények azt mutatják, hogy a vastagsága 20-25 százalékkal csökkent ez idő alatt. A Jeges-tenger jege olyan, mint a termőtalaj, amelyen az élet növekszik, ha nem lenne termőréteg, nem lenne élet a Földön. Ugyanezt a funkciót tölti be a Jeges-tenger jege. A kutatók most 2035-re jósolják, ami már csak tíz év, hogy a nyári időszakban eltűnik a jég, s ennek beláthatatlan következményei lesznek. Ez olyan, mintha a termőtalaj eltűnne a Földön, mondjuk egy egész nyárra.
Tagja vagy a Természetvédelmi Fotósok Nemzetközi Szövetségének, amelyhez olyan fotósok tartoznak, akik képeikkel segítik a vadvilág visszaélése elleni küzdelmet. Mit gondolsz arról, hogy a fotósok, illetve Te magad hogyan tudsz ezért, vagy a klímaváltozás ellen tenni?
Azt gondolom, hogy nemcsak ebben a témában, hanem úgy általában, a képeknek óriási erejük van. Ha elképzelnénk egy olyan világot, ahol semmilyen információt nem kapunk képek formájában, akkor nagyon sok mindent, például a második világháborút vagy bármilyen más történelmi eseményt, el sem tudnánk képzelni. Emellett rengeteg olyan pozitív dolog történt azáltal, hogy fotósok dolgoztak egy-egy témán, ami eljutott döntéshozókhoz, politikusokhoz, változást indítva el ezzel. Nagyon széles körben igyekszem publikálni és beszélni a változásokról. Bízom abban, hogy egyéni szinten is változás indulhat el azáltal, hogy az emberek elgondolkoznak azon, hogy lehet, hogy kevesebbet kellene vásárolnom, lehet, hogy kevesebb húst kellene ennem, lekapcsolom a lámpát, kevesebbet fűtök, biciklivel járok, nem veszek nejlonszatyrot stb. 2024 áprilisában voltam egy delegációs utazáson, ahol norvég, német és francia politikai delegációval utaztam, miniszterekkel, nagykövetekkel együtt. Előadást tartottam én is, és pont pár napja tudtam meg, hogy olyan pozitív változások történtek az esemény után, hogy a francia kutatóállomás, illetve a francia északi-sarki kutatás több támogatást fog kapni. Azt gondolom, az én munkám is hozzájárult ehhez, hiszen az emberek képekből tájékozódnak. A képek, amelyek a fejünkben lenyomatot képeznek, el tudnak indítani egy-egy ilyen változást.
