2025. február 16-án, életének 69. évében meghalt Lambert Gábor közgazdász, újságíró, aki 2017 óta töltötte be a Magyar Biztosítók Szövetsége (Mabisz) kommunikációs vezetői posztját – tájékoztatta a szervezet február 17-én az MTI-t. Lambert Gábort a Mabisz saját halottjának tekinti.
Lambert Gábor a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen szerzett diplomát nemzetközi kapcsolatok szakon, majd 1981-ben a Magyar Újságírók Országos Szövetségének újságíró iskoláját is elvégezte.
Szakmai pályafutásából 20 évet a Magyar Nemzet című napilapnál töltött először munkatársként, majd a lap moszkvai tudósítója, külpolitikai rovatvezetője, végül washingtoni tudósítója lett. Ezt követően a BBC magyar adásának budapesti tudósítójaként, 2000 és 2003 között a Világgazdaság című üzleti napilap szerkesztőjeként és rovatvezetőjeként dolgozott. A Figyelő hetilapnál különböző posztokon 14 évet töltött, öt évig a lap főszerkesztője volt. Azt követően távozott – jegyzi meg a Népszava –, hogy Schmidt Mária megvásárolta a lapot, és Lánczi Tamás, valamint L. Simon László részvételével felállt egy szerkesztőbizottság.
2017-ben felhagyott az újságírással, azóta volt a MABISZ kommunikációs igazgatója. Újságírói tevékenysége mellett egy időben a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola (BKF, mai nevén Metropolitan Egyetem) oktatója volt: az újságírás fortélyait tanította a fiatal generációknak.
A Magyar Biztosítók Szövetségének kommunikációs vezetőjeként múlhatatlan érdemeket szerzett a magyar biztosítási szektor ismertségében és elismertségében – írja a Mabisz.
A Media1 információi szerint Lambert Gábor hosszú ideje betegséggel küzdött, kórházi kezelésekre szorult. Idén februárban egy időre kiengedték a kórházból. Facebookon akkor mindenkinek megköszönte az aggódást. Néhány hete beszéltünk is vele – írja Szalay Dániel. A hangja fáradt volt, de bizakodónak tűnt, hogy hamarosan személyesen is találkozhatunk.
Brückner Gergely a Telexen az életrajzi adatok ismertetése után személyes hangú emlékezésben búcsúzik egykori kollégájától:
„Lambert Gábor emellett kiváló ember is volt. 2007 és 2017 között lehettem a kollégája a Figyelőnél. Kizártnak tartom, hogy akadt olyan ember, aki ismerte, és ne szerette volna. Lambi mindig rendkívül nyitott és nyugodt kolléga és barát volt, remekül lehetett vele beszélgetni. Valahogy úgy tudott véleményt formálni külpolitikáról, belpolitikáról, gazdaságról, médiahelyzetről, biztosítókról vagy fociról, hogy mindig érdekeseket mondott, de mindig azt érezhetted, hogy őt is érdekli, amit mondasz.
Soha nem láttam ingerültnek, valamilyen sztoikus nyugalommal, finom humorral szemlélte az átalakuló világot, a médiapiaci környezetet, de a nyugalom ellenére nem volt kiégett, vagy lemondó, csak higgadt.
Mindenkiről hittük volna, hogy beteg lesz, de róla nem, remek fizikuma volt, élete végéig (szörnyű ezt így leírni) focizott, síelt, lábteniszezett, utazott, vagy kijárt a Dunához, ahol annyiszor megvendégelte a szerkesztőséget is. Kora szerint már nyugdíjas volt, de még tele erővel. Biztos voltam benne, hogy ha egyszer mégis visszavonul, azokat az éveket is élettel tölti meg szeretett családtagjaival. Minden korábbi munkahelyéből közösség lett, sokszor hallottam tőle, hogy mi volt a nemzetesek, a végések, a figyelősök körében. Mindannyiunknak borzalmasan fog hiányozni.”
György Zsombor, a Magyar Hang főszerkesztője is személyes emlékek idéz fel nekrológjában:
„Beteg volt, ezt megosztotta a nyilvánossággal, bejegyzései aggodalomra adtak okok. De nem, vele ez még nem történhet meg, még nem. 69 éves volt, de valójában szinte kortalan. Fiatalos, aktív, okos, empatikus, mentes káros szenvedélyektől. Húsz éven át dolgozott a régi Magyar Nemzetnél, 14 éven át a régi Figyelőnél, aminek főszerkesztője is lett. Mi ebben az időszakában ismerkedtünk meg egy franciaországi hivatalos úton, közel húsz éve. Merem mondani, hogy jóban lettünk, s ha nem is maradtunk heti kapcsolatban, rendszeresen összesodort minket az élet, abban maradtunk, legalább félévente üljünk össze egy kávéra, ebédre, együnk egy pisztrángot Dunabogdányban, beszéljük meg, kivel mi történik. Sajnos a legutóbbi fél év hosszabbra nyúlt.
Rendkívül naprakész volt főként külpolitikai és gazdasági ügyekben, de a Dunáról, a csónakázás örömeiről éppúgy el lehetett vele beszélgetni, mint Donbászról, az újságíró szakma vagy a biztosítási piac helyzetéről. Látta az árnyalatokat, megfontolt volt; hangos, durva szót sosem hallottam tőle. Nyugdíjasként is aktív maradt, azt mesélte legutóbb, már nem kell 16 órán át készenlétben állnia, de örül, hogy van feladata, a helyén van. (Utóbbi években a Mabisz kommunikációs vezetőjeként hallhattuk gyakran nyilatkozni.) Igen, ő olyan ember volt, akire mindig úgy gondoltam: valahogy így kell(ene) intézni ügyeinket, ahogyan ő teszi, és hogy tipikusan ő az a karakter, aki tudja, hogyan kell majd megöregedni és jó sokáig úgy maradni. Gábor, fene egye meg, ennek így kellett volna lennie.”
Kamasz Melinda, aki jó pár éven át Lambert Gábor helyettese volt a Figyelőnél, a tudás.hu portálon publikált nekrológjában közös munkájukat és emberi kapcsolatukat eleveníti fel:
„Ha van igazságtalan halál, Lambert Gáboré feltétlen ezek közé tartozik. Gábor rendkívül egészségesen, hihetetlenül aktív, sportos életet élt, korai halála – mindössze 69 éves volt – minden volt kollégáját megdöbbentette, bár az utóbbi időben tudtuk, hogy betegeskedik. Senki nem gondolta volna azonban, hogy nem találkozunk vele többet.
Gábor igazi értelmiségi volt, mindig gondolkodott, bármikor képes volt mérhetetlen nyugalommal beszélgetni világmegváltó dolgokról éppúgy, mint a legutóbb bevezetett konkrét adóintézkedés hatásairól. Hátrébb lépett, elemzett, és végül eldöntötte, hogy ez épp jó vagy sem. Mindannyian hallgattunk rá, mert tudtuk, hogy, amit mond, azt megelőzte egy mélyebb analízis. De Gábor sosem ítélkezett, maximálisan elfogadta, ha valaki teljesen másképp gondolja a dolgokat, mint ő. Ebben is különleges volt.
A Figyelő főszerkesztőjeként olyan szerkesztőségi munkára ösztönzött minket, amely összetartozás emléke az ott dolgozók közül mindenkit, így engem is életem végéig elkísér. A fő témákat átbeszéltük, ösztönöztük egymást a jobb és jobb cikkek megírására, elemeztük a lapszámokat, hogyan lehetnénk még jobbak és jobbak. Örültünk a sikereknek, közösen „morogtunk”, ha valami olyan történt a közéletben, amely nem tetszett nekünk. Csodálatos időszak volt.
Emellett Gábor kitünő újságíró is volt. Remekül írt, tolla tűpontos volt, szépirodalmi mélységű anyagai jelentek meg, élvezet volt elolvasni mindig egy-egy Lambert-kéziratot.
Lambert Gáborral csodás volt együtt dolgozni, munkásságával maradandó nyomot hagyott a magyar közéletben. Sajátja volt a hiteles tájékoztatás, az objektív újságírás és a szabad véleménynyilvánítás.
Gábort sosem fogjuk elfelejteni, mert személyisége, munkája, a vele való beszélgetések ereje nyomott hagyott munkatársain.
Én magam örökre emlékezni fogok rá, mint egy olyan barátra, akire mindig számíthattam.
Gábor nagyon fogsz hiányozni! – Nyugodj békében!”
Az mfor.hu a gyászhír végén hozzáteszi:
„Lapcsoportunk Legyél Te is Pénzügyi Junior Klasszis! nevű diákversenyén Lambert Gábor a Mabisz mint támogató képviseletében zsűritagként és szakmai anyagok elkészítésében fontos hozzáadott értéket teremtett. Szerkesztőségünk osztozik a gyászolók fájdalmában.”
