November 11-én reggel, a betegséggel folytatott nyolcévi küzdelem után, 60 éves korában meghalt Bokor Gabriella újságíró. Barátai – egyben hajdani rádiós kollégái – Facebookon közzétett, személyes hangú emlékezéseivel búcsúzunk tőle.
Gellért András
– Ne hülyéskedj, menj sétálni, vagy nézz meg egy filmet, de rólam ne írj nekrológot! Ha nagyon muszáj, majd a mesterséges intelligencia összehoz valamit. És egyébként is, ne temessetek, nem haltam még meg. És nem is fogok. Na, puszi!
Gabikám! Tudom, mert ismerlek, pontosan ezt mondanád, Mégis, hogy képzeled, hogy rólad, aki annyira, de annyira emberi vagy, ahogy mondani szokták, hús-vér, lenyűgözően intelligens, felvilágosult, modern gondolkodású, humort értő és szerető, önfeledten nevető, művelt és bölcs nőről majd a mesterséges intelligencia fog írni? Nem. Ezt nem hagyhatom. Mivel közel negyven éven át a legapróbb részletekben is őszinték voltunk egymáshoz, ezért most is az igazat kell írnom. Sajnos, meghaltál. November 11-én, reggel. Az interneten olvastam.
Tudom, a diszkréciód, a finomságod miatt nem szóltál a közelgő nagy bajról, amely persze nyolcadik éve már ott ólálkodott körülötted. A bátorságod, végtelen optimizmusod, élni akarásod nem engedte, hogy jelezd az utolsó, végzetes roham kezdetét, utáltál volna búcsúzkodni, és nem akartad hallani a kétségbeesés megszokott szavait. Csak a legközelebbi hozzátartozóid lehettek a kórházi ágyadnál. Rajongásig imádott fiad, Petike, aki persze már felnőtt ember. Jó, hogy láttad őt révbe érni, megnyugtatott téged, erről beszéltél nekem a legtöbbet. És persze egy szerelemről, amely Londonig repített. Hatalmas ajándék volt számodra.
Tegnap reggel, még nem tudva arról, hogy örökre elaludtál, rád gondoltam. Pár héttel korábban, egy napsütötte nyár végi napon együtt ebédeltünk, majd azzal váltunk el, most többet leszel Pesten, így sűrűbben tudunk találkozni. Ragyogtál. Sehol egy gyanús felhő az égen, amely baljós árnyékot vetett volna rád. Elköszöntünk, és megígértük, ott folytatjuk ahol negyven éve elkezdtük. Nem tudtam, de mégis úgy éreztem akkor, talán ez volt a búcsú pillanata.
Gabikám! Milyen jó lenne, ha segítenél most az emlékezésben. Például, hogy mikor léptél be először az Ifjúsági Osztály Ötödik sebesség című műsorának egyik szobájába, és miért éppen oda, a „baby room-ba”, ahol én is dolgoztam, később Albert Györgyi, Schranz Edit, Balázs Laci. Tény: sok éven keresztül dolgoztunk együtt, bár nem jó szó, nem munka volt ez, hanem szórakozás, tanulás, felnövés. Szerkesztettél, interjúkat készítettél, magyarul, franciául, németül, hogy csak egyet említsek a sok ezer közül, a nácivadász Simon Wiesenthalt is te szólaltattad meg.
Ragyogó évek voltak, leszámítva azt a jelenséget, amelytől mindketten szenvedtünk: a közönytől, az érdektelenségtől. A lelkedet beleadtad a műsorokba, visszajelzést azonban csak ritkán kaptál. Pedig vártad, igényed volt erre, azok közé tartoztál, akik nem megsértődtek a kritika miatt, épp ellenkezőleg, képes voltál tanulni ezekből. Bécsi szelet című műsorod igazi kuriózum volt, kár, hogy abban az időben még ismeretlen gyakorlat volt a rádiós személyiségek reklámozása és „felépítése”. Persze lehet, hogy a szerénységed ezt már nem is engedte volna, hogy sztárként tündökölj.
Aztán, ahogy lenni szokott, lett is, férjhez mentél, Moszkvába és Kijevbe kerültél tudósítófeleségként, ahonnan magad is „bejelentkeztél”. Jegyzeteket írtál, élő adásokban bejelentkeztél. A Such-éra kezdetén, amikor a Petőfi Rádiót zenei adóvá farigcsálták, hagytad ott a rádiót. Utána kulturális lapoknak írtál, milyen pazarul, és sajtófőnöke, zenei mindenese lettél Fülei Balázs zongoraművésznek.
Gabikám! Most, hogy rád emlékezem, megnyugtat a tudat, rövid, de teljes életet éltél. És úgy érzem, van valami sorsszerűség, valamilyen misztikus, nem bizonyítható összekapcsolódás: akkor pihentél meg, amikor a markológépek az utolsó tégladarabokat ütik ki a Magyar Rádió falaiból, abból a házból, ahol egykoron oly lelkes és boldog voltál. Barátodként egyet ígérek: sosem felejtünk el.
Barna Erika
1991 őszén, friss bölcsész diplomával és rádiós újságírói ambíciókkal, kaptam egy nevet és egy telefonszámot. Bokor Gabi, MR, Petőfi adó, 328-83-88, és a központosoktól kérjelek név szerint. Mondták, hogy kire hivatkozzak, és hogy hívjalak bátran. Jól emlékszem, az egykori Pollack portán találkoztunk, onnan szóltam fel érted, amikor odaértem a megbeszélt időpontban. Lejöttél, és kezdetnek máris vagy egy órát beszélgettünk az aulában. Pár nap múlva már felírattál, vagyis le volt adva a nevem a portán, a Petőfi Rádió ifjúsági Osztályán kopogtattam a kis szerkesztőségi szobátok ajtaján. Olyan magától értetődően kedvesen és barátságosan mutattál be a többieknek, hogy ők is azonnal szívesen láttak, én meg elhittem, hogy ahol eddig sem fértetek el, ott igazán lehet nekem is helyem. Így kezdődött a mi barátságunk, a Te szerkesztői mentorálásod alatt. Körbevittél, bemutattál. Megosztottad velem a vágóasztalt és a cigidet, tanítottál felkonfot és átkötőt írni. Életem első interjújára is tőled kaptam a megbízást, rögtön Szegedig küldtél érte. Azt beszélik, mondtad, hogy van ott egy szülészorvos, aki érdekes szellemben dolgozik, meg kéne nézni! És hogy vállalja is, Te már csekkoltad. Szereztél nekem fekete, kazettás Sonyt, hogy a nagy UHER ne húzza annyira a vállamat a vonaton, és útnak indítottál. Hogy a fenébe bíztál bennem annyira, hogy nem szúrom el, nem tudom, mindenesetre Geréb Ágival olyan jól sikerült a beszélgetés, hogy a hosszú órák, talán napok alatt, segítségeddel összevágott anyagot aztán elégedetten küldted adásba. Olyan biztonságban éreztem magam melletted mint zöldfülű rádiós, hogy később is, egész szakmai életemben azt a mentort kerestem, aki Te voltál. Bizalmadba fogadtál és mindenben támogattál. Most örülök, hogy nem csak utólag vagyok hálás neked ezért, de mondtam is remélem eleget, hogy milyen sokat köszönhetek neked.
Csak négy évvel voltál nálam idősebb, mégis jóval érettebb és tapasztaltabb. És minden sikeremnek örülni tudtál. Én meg csodáltam a klasszikus műveltségedet, a német és francia nyelvű interjúidat, a zseniális kulturális jegyzeteidet, vagy a moszkvai évek alatt küldött beszámolóidat, és legfőképp azt a finom könnyedséget, amivel a legkülönbözőbb rádiós műfajok közt tudtál magas színvonalon kalandozni, elegánsan, sohasem arisztokratikus hidegséggel.
Tegnap majdnem lemondtam az esti színházat. Hát hogy menjen az ember színházba a napon, amikor délelőtt jött a hír, hogy meghaltál? Régi kollégákkal bőgtünk délelőtt, délután, bőgtem este a bringán, végül úgy döntöttem, hogy mégis megyek. Azt találtam ki az Örkény fele, hogy tuti lesz ott ma este valami üzenet, kell, hogy legyen ott majd valami, ami hozzád kapcsolódik, sőt, talán te üzened. A Tartuffe-öt láttuk, remek volt. Már majdnem 10 éve repertoáron van, szóval Te már biztos megnézted. Jó, tudom, a Radnóti volt a kedvenced, de akkor is. Mert mégiscsak francia, és ami francia, azért odavoltál és mert imádtad a jó színházat. Ahogyan a jó filmeket, a jó könyveket és a jó zenét is, vagy éppen utazni. Szeretted a szépet, biztos ízléssel választottál, „von Haus aus”.
Emlékszem, amikor konfliktusról meséltél, egy pont után gyakran csak legyintettél, hogy ugyan már, Ercsikém, tudod, azért én egy úrinő vagyok, azzal részedről el volt intézve…És tényleg az voltál, egy modern, méltósággal teli úrinő. Mikor a Magyar Rádió megboldogult, te akkor sem adtad alább. Ha a cikkeidet olvastam, a te bársonyos rádiós hangodon hallottam őket, mindegy volt, hogy a brit királyi család műgyűjteményéről, vagy éppen a 20. század egyik legszebb hegedűversenyének krimijéről írtál. Úgy tudtál a népszerű ismeretterjesztés missziójának is alázattal megfelelni, hogy közben egy jottányit sem adtál le abból a nívóból, amit Te kulturális újságírásnak tartottál.
Drága Gabi, most újraolvastam az elmúlt évek Messenger-üzeneteit, gyanakszom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Lelkendeztél az esküvői meghívónkra, ahol aztán olyan jól érezted magad, hogy azóta is minden találkozásunkkor elmondtad, milyen jó kis buli volt, és sokszor kérdezted, mikor megyünk már megint táncolni? Anno Péterkének matektanárt kerestél, nemrég kiadó lakást ajánlottál barátaimnak. 7 éve örömmel értesítettél, az orvos azt mondta, meggyógyultál. Tavasszal egy Carnegie Hall-koncerthez kutattál szponzor után, az általad ugyanazzal a tűzzel menedzselt zongoraművész javára – megpróbáltuk, de sajnos nem tudtam segíteni. Te mentél tovább, fáradhatatlanul.
Mostanra meg is lett a „titkos” üzenet, amit reméltem a színháztól. Nem Molière mutatta meg, hanem Te: menni kell, látni, beszívni, csinálni. Szeretni, ami jó, ami értékes és szép. Szeretni élni, amíg lehet.
Azt meg végtelenül sajnálom, hogy nem voltunk azóta sem táncolni. Nagyon fogsz hiányozni, Gabi! Nyugodj békében!
Fon Gabi
Gabikám, Gabikám, Gabikám! Most ütött be igazán. Hogy már nem vagy. Pedig egy hete is tudtam, mert már akkor is alig voltál. De még voltál. Meg már korábban is tudtam, csak nem akartam tudni. Te sem. Nálad nagyobb harcost nem ismerek. Te vagy a hősöm. Mindig mondtam, hogy én nem tudnám ezt így végigcsinálni, ahogy te tetted. Akkora életerő és életkedv volt benned, hogy nem is értem, hogy lett ez elvéve tőled! Az élet. Mert még járt volna. Annyi mindent megbeszéltünk, megéltünk az eltelt 36 évben, annyira jól ismertük egymást, és annyi mindenben egyezett az ízlésünk, filmekben, könyvekben, pasikban, cuccokban, a világ dolgaiban, ugyanazon tudtunk röhögni és szomorkodni, meg bosszankodni nagyokat, kikértük egymás véleményét fontos és piszlicsáré dolgokban, hogy aztán megfogadjuk, vagy megmagyarázzuk, hogy miért nem mégse… Tudtuk egymás titkait, kihúztuk egymást a szarból, ha kellett…, de most nem sikerült. Ebből nem. Csak hittük, hogy van még idő. Majdnem a végéig hittük, sőt, te hitetted el velem, aztán már inkább én veled. Basszus, ez nem jó így. Letöröltem a filmeket, amiket felvettem, hogy megnézzük. Nélküled már nem nézem meg. Azt akartam írni, hogy hiányozni fogsz, de már most hiányzol. Még azt akartam mondani….
