2024. október 31-én, 53 éves korában, szívrohamban meghalt Hadas Kriszta újságíró, műsorvezető, riporter.
Cserhalmi Imre Facebook-bejegyzésben búcsúzott tőle:
Nincs még két hónapja, hogy meglátogatott, egy idősekről szóló anyagot akart velem együtt készíteni Friderikusz műsorába. Évtizedek óta ismertem, én vettem fel a Bálint György Újságíró Akadémiára, a legtehetségesebb és legkedvesebb tanítványaink közé tartozott. Az a kifejezés, hogy szociális érzékenység, kevés annak az érzékeltetésére, hogy milyen szeretettel fordult az elesettek, a marginalizáltak, a bárhogyan és bármiért rászorultak felé. És mekkora szakmai tudással, felelősséggel, milyen sértetlen emberi tisztességgel. Drága Kriszta, mindig olyan megfontolt voltál, a végső távozást miért kellett elkapkodnod? A hiányod mint sötét verem tátong a szívben.
Tóth Krisztina költő, író is megemlékezett róla a Facebookon:
Kamaszkorunktól ismertük egymást. Ritkán találkoztunk, de követtem a pályáját. Nagyszerű újságíró volt. Fáradhatatlan, megvesztegethetetlen, derűs. Legutoljára október nyolcadikán találkoztunk. Amikor leírom, hogy legutoljára, még mindig nem tudom elhinni, hogy meghalt.
Ajkáról jöttem haza, és ő is éppen a Keletibe vonatozott vissza. Arról beszélt, hogy az utóbbi években kiégett a munkában. Olyan, mélyszegénységben élő interjúalanyokkal beszélget, akiknek már a nagyszülei is az interjúalanyi voltak. Hogy nincs kiút, ezt látja. Szeretett volna váltani, egy könyvet tervezett írni a generációk közti feszültségekről, a feloldatlan transzgenerációs konfliktusokról. Közben elkezdte a WMN-n publikálni a Jön a nagyi című sorozatot. Elkísért a buszig. Ott, a hetes megállójában azt mondta, ő tudja, hogy nem író, és nem is szeretne ebben a szerepben tetszelegni: egyszerűen meg akarja írni a tapasztalatait. Ez a könyv már nem fog megszületni, de így is gazdag, mérhetetlenül gazdag élet volt ez.
Úgy egy évtizede a haldokló Birtalan Balázs mondta egy interjúban, hogy az emberek – tévesen – mindig az élet hosszúságára fókuszálnak. A hosszú élet a jó élet, gondolják. Pedig az életnek szélessége is van, magyarázta. A szélesség azt mutatja, mennyire gazdag, tartalmas, hasznos életet élünk. Adtunk-e és kaptunk-e örömet, szeretetet. Azzal vigasztalom magam, hogy a tiéd széles élet volt, Kriszta. Volt lányod, fiad, lett unokád, szerető férfiak mellett éltél. Méltósággal, emberien viselted a veszteségeket is. Ünnepeltél a lányod esküvőjén, játszhattál az unokáddal. Négy generáció ülhette körbe az asztalt. Maradandó dolgokat hoztál létre, és nem alkudtál meg. Nem kötöttél kompromisszumot, a lényegről beszéltél. Mindezt egy olyan országban, olyan médiaközegben, ahol ez finoman szólva sem könnyű. Soha nem váltál felszínessé. Nem celebesedtél el, ahogy annyian körülöttünk.
Igen, ez egy széles élet volt. Jól csináltad, köszönjük neked. Csodáltam mindig az energiádat, a derűdet, az életerődet. Próbálunk szépen, dolgosan élni, hiszen ez volna a cél ebben a rövid, átmeneti földi létben.
Nézek utánad a hetes megállójából. Mész haza, azt mondod, rohadt fáradt vagy. Hosszú nap volt.
Isten veled, Kriszta!
Kéky Kira egészségügyi szakújságíró, blogger személyes hangú Facebook-posztban búcsúzott tőle:
Hadas Kriszta, megint a saját fejed után mentél, vagy talán a szíved után. Ez most nem egy riport, nem dokumentumfilm, nem egy sorozat, most nem az a tét, hogy rádöbbenjünk valamire. Mégis ez történt: rádöbbentünk, hogy ennyire könyörtelen az idő – egy pillanat alatt elveszi valakitől mindenét, a lélegzetét, a szívdobbanását, az álmait. A közhelyeit – már akinek vannak közhelyei. Neked nem voltak.
Olyan sokszor pótolta bennem a hiányt, ami őt is emésztette, nem csak engem: azt az ürességet, ami akkor fogja el az embert, amikor mélyen, legbelül nem képes elhinni, hogy értékes. Az önmarcangolás feketeöves mestere volt. Lételeme volt az állandó kétely.
A gyötrődés.
A minden elalvás előtti szorongás.
A minden ébredés utáni megfelelési kényszer – hogy jó legyen, elég jó legyen a világnak.
Hogy jó újságíró legyen, jó riporter. Nem hitte el, hogy annyian tartják értékesnek a munkáját, hogy ő nyeri végül közönségszavazattal a Príma Primissimát. Meglepetésként érte – miközben mindig is sóvárgott az elismerésre. Csak az utóbbi években kezdett szelídülni, félreértés ne essék, maximalista volt továbbra is – de megtanult türelmesnek lenni, megtanult kérni, megtanult finomabb lenni. Az volt a csodálatos ebben, hogy számomra ettől még nagyobbra nőtt, még inkább tiszteltem, hiszen jól tudom, mennyire nehéz a saját fénysebességünkből lejjebb adni, és elfogadni, hogy a világ „csupán” csak rohan, de nem lesz képes repülni a mi tempónkkal. Hányszor zuhant földre! Hányszor tiltotta meg magának, hogy gyenge legyen. Csak azok tudták, hogy milyen érzékeny és sebezhető, akiket közel engedett magához. Mint engem. Mint a jönababás anyukákat.
Túl sokfelé szakította magát, ő nem két végéről égette a gyertyát, ő maga volt a láng. Ha volt gyertya, ha nem, ő égett és égetett is.
Most jöttek volna azok az évek, amikor átadja a következő generációnak a tudást, amit beszippantott mindenhonnan. De elvitte. Elvitte magával mindenét: a hatalmas szívét, elvitte előlünk a levegőt, hogy csak tátogni tudjunk, és elvitte a terveit is. Talán egyvalamit nem: az álmait.
Folytathatjuk, folytatnunk kell, amit elkezdett, mert ezzel tudjuk a leginkább azt tenni, amit szeretett volna: adni, adni, adni.
Kriszta, tudnod kell, odaát is tudnod kell, hogy el kell fogadnod: olyan sok emberben hagytál nyomot, hogy szinte nincs is mit magaddal vinni a másvilágra.
A halál elvehette tőled a levegőt és a szívdobbanásaidat, de egyvalamit nem vehetett el tőled: minket.
