Életének 99. évében, június 18-án reggel elhunyt Bíró András újságíró, szociológus, emberi jogi aktivista.
1925. október 20-án született Szófiában, magyar és szerb szülők gyerekeként. A Vészkorszak és a Rákosi-rendszer éveiben Magyarországon élt, majd az 1956-os forradalom után elmenekült, Franciaországban telepedett le. Alapítója volt a Ceres és a Mazingira című ENSZ-folyóiratoknak.
1986-ban tért haza Magyarországra, ahol a kilencvenes évek elején létrehozta az Autonómia Alapítványt, amely kisebb projektek támogatásával, például földvásárlással segítette a magyarországi romákat. Munkájáért 1995-ben szervezetével megkapták a Right Livelihood-díjat, amit Alternatív Nobel-díjnak is neveznek.
A Vulkán című folyóiratban 2024. február 17-én megjelent Egy matuzsálemkorú sirámai című esszéjének egy részletével búcsúzunk tőle:
Az évek gyarapodásával arányosan fogalmazódik meg bennem a kérdés, vajon mi az oka annak, hogy közel százéves lévén még mindig piszkítom az amúgy sem kristálytiszta levegőt, és Margit Szlobodanka, Bébi nővérem, 55 éves korában hagyott el bennünket. A taxisofőröket, ha csak tehetem, elkápráztatom a könnyedén odavetett 98 évemmel, amire a legváltozatosabb reakciókat provokálom ki. A rendszeresen ismétlődő kérdésük, vajon mi a titok: sportoltam, egészségesen éltem, a genetika? Közlöm velük, hogy 50 éves koromig napi negyven Gitanes-t szívtam, elkötelezett tisztelője voltam és maradtam a viszki névre hallgató skót italnak, háromszor voltam tüdőbajos, néha röplabdáztam, ezzel szemben öt feleséget boldogítottam életem során. De hogy valamilyen racionális válaszszerűséget fogalmazzak meg számukra, közlöm: az emigrációm harminc éve során inkább a mediterrán konyha termékeit fogyasztottam, és nem – az imádott – egészségtelen magyart, és bár stresszesen éltem, nem a szocialistának nevezett fajtáját kellett naponta megtapasztalnom. Meggyőződéssel állítom, a szerencse fia vagyok: egész életem során üldözött engem.
