Ajánlatos elkerülni, hogy mint oly sokan, mi is beleessünk abba a csapdába, hogy minden külföldi történést vagy folyamatot a magyar belpolitika prizmáján át nézünk – figyelmeztet az Átlátszón megjelent hosszú írása elején Papp László Tamás. Ugyanakkor az indiai NDTV (New Delhi Television) hírcsatorna műsorvezetőjének, Ravish Kumarnak a 2019-es – az addigi és jelenlegi kormányfő, Narendra Modi és pártja, a Bharatiya Janata Párt (BJP) győzelmét hozó– parlamenti választási kampány alatti mindennapjait bemutató, Amíg még nézhetjük című dokumentumfilmjét látva felkínálkozik jó néhány párhuzam. Bár valószínűleg sokkal inkább arról van szó, hogy a média és a politika terén is egyre több országban jelentkeznek hasonló tendenciák, amelyek – finoman szólva – nem kedveznek a független újságírásnak. Tehát nem vagyunk ezzel egyedül.
Narendra Modi 2014-es (a Nehru-Gandhi-dinasztia, az indiai belpolitikát az ország 1947-es függetlenné válása óta kis megszakításokkal folyamatosan uraló Nemzeti Kongresszus Párt vereségét hozó) első győzelmét követően Indiában lényeges változások történtek. Modi pártja, a Bharatiya Janata Párt (BJP) abszolút többséget szerzett, az általa vezetett Nemzeti Demokratikus Szövetségnek pedig kétharmados többsége lett.
A Nemzeti Kongresszus Párt – hasonlóan a Kemál Atatürk által létrehozott török Köztársasági Néppárthoz (CHP) – szekuláris, világi államban gondolkodott, a BJP viszont a vallási alapú hindu nacionalizmusra épít. Ami igen lényeges különbség. A brit gyarmati uralom vége, a függetlenné válás után Pakisztán „az alkotmánya szerint is muszlimnak nevezte magát, India viszont nem a hindu értékeit hangsúlyozta”. Dzsaváharlál Nehru a független India első miniszterelnöke „elutasította a «hindu India» koncepcióját, és India alkotmányosan ma sem hindu állam” – írja Balogh András A Nehru−Gandhi-dinasztia tündöklése és bukása című, 2015-ös cikkében. Nehru és utódai még egy „szociáldemokrata típusú liberális demokráciában” hittek.
Modi és a BJP 2014-es győzelme után Indiában dinamikus növekedésnek indult az a médiatípus, melyet idehaza is jól ismerünk, de korántsem csak a fejlődő világra vagy a hidegháború után létrejött új demokráciákra jellemző. Ide tartozik például a Roger Ailes által megteremtett Fox News, amely a Trump-kampányból is kivette a részét. Ennek a profi újságírás és a közösségi média közötti határokat lebontó újfajta nyilvánosságnak az a lényege, hogy nyíltan kiszolgálja a hatalomra törő, majd hatalomra kerülő politikát.
Irányzatos, pártos, szekértáboros média természetesen mindig is létezett, de a korábbi időszakban a demokratikus országokban még ez a szegmens is próbált a politikusoktól, kormányoktól valamekkora távolságot tartani, s ha másra nem is, de legalább a függetlenség, pártatlanság látszatára ügyelni. Az autokratikus, illiberális populizmus viszont felszámolta ezeket a gátakat. Eltűnt a korábban még szigorú(bb)an őrzött határ a vélemény- és hírműfaj között, a tényellenőrzés már nyomokban sem létezik, kritikátlanul vesznek át olyan állításokat, amelyek megfelelnek az ideológiai beállítottságuknak.
„A média lett az új mélyállam” – fejti ki az egyik adásban a 2019-ben az Ázsia Nobel-békedíjának tartott Ramon Magsaysay-díjat is elnyerő Ravish Kumar, ezt a fajta propagandamédiát bírálva. A mélyállam kifejezést az illiberálisok is előszeretettel használják. A mélyállam (törökül: derin devlet) létéről az Erdoğan-rendszer propagandája meglehetősen sokat beszél. „Nem biztos, hogy létezik, de nagyon valószínű, és ha sokan hisznek benne, az már olyan, mintha létezne. Hisz benne Erdoğan mostani miniszterelnök is. Olyan csoportok feltételezett titkos együttműködéséről van szó, amelyeknek joguk vagy lehetőségük van az erőszak alkalmazására: hadsereg, rendőrség, titkosrendőrség, hírszerzés, igazságszolgáltatás, maffia” – írta 2013-ban Széky János.
Hasonlóképp beszélnek Trump-hívők is a mélyállamról. „Trump elnök és az államapparátus nyilvánvaló konfliktusainak láttán Amerikában döbbenten fedezik fel, hogy létezik egy úgynevezett »mélyállam«, amely képes gáncsot vetni a választott elnöknek”. Értelmezésükben a mélyállam egy párhuzamos hatalom, amely eredeti jogállami céljait áthágva megbuktatja a választott politikusokat.
Az Amíg még nézhetjük című dokumentumfilm főhőse, az NDTV műsorvezetője, Ravish Kumar viszont ellenük fordítja a saját kifejezésüket: a hatalom részévé vált médiát vádolja azzal, hogy elárulta a küldetését. A BJP-kurzus tévépropagandistái büszkén vallják magukat nacionalistáknak, méghozzá olyan hangerővel, vehemenciával, ami a magyar közéleten edzett újságírót is mellbe vágja némiképp.
Míg a nacionalista jelzőt még a nyugati jobboldaliak egy jelentős része is az ellenfeleik által rájuk ragasztott pejoratív jelzőnek tekinti, s inkább a „nemzeti” szót használja, itt nem az ellenzék nevezi őket így, hanem ők illetik ezzel a szóval saját magukat. Hivatalosan is: az MTI által kiadott, a kormánypárti napilap által közölt választási hírben „Narendra Modi miniszterelnök hindu nacionalista pártja”- ként említik őket. Az igehirdető pózban kiabáló véleményvezérek semmiféle ellenérvet, árnyaltságot nem tűrnek. Aki kritizálja őket, az antinacionalista, mégpedig olyan kontextusban, ahol a nacionalizmussal való egyet nem értés már önmagában bűnnek számít.
A BJP ideológiáját bírálókat a Modi-párt propagandistái Pakisztán által fizetett ügynököknek állítják be. Ezt a bélyeget Kumar is megkapja az egyik telefonálótól. Ugyanis számát felteszik a Facebookra, emiatt rengeteg fenyegetést kap. Az egyikük a videófelvételen, arcát vállalva mondja a kamerába: saját kezűleg fogja megölni. „De előbb visszavonszollak Pakisztánba, ahová tartozol!” – mondja a fenyegető.
A dokumentumfilm bemutatja, hogy a Twitteren tették közzé az antinacionalisták feketelistáját, amelyen Ravish Kumar is szerepel. Ő viszont türelmesen, nemegyszer kedélyesen beszélget a fenyegetőkkel. Az egyiket még arra is próbálja rávenni, hogy énekeljék el közösen az indiai himnuszt. Nyíltan zajlik a muszlimok elleni kollektív gyűlöletkampány, melyben óriási erőforrásokat mozgósítanak.
A hatalom azonban nem csak ilyen eszközöket vet be. Valakik elkezdik blokkolni, illetve zavarni az adást, de persze nincs bizonyíték rá, hogy politikai utasításra teszik. A csatornára nehezedő nyomás akkor kezd el szintet lépni, amikor 2019. február 14-én Kasmírban terrortámadás történik, amelyben 40 katona hal meg. „India bosszúra szomjazik!” – üvölti a kamerába az egyik propagandista. „Nem ítélet kell, hanem bosszú!”, „Száz csepp pakisztáni vér folyjon minden indiaiért! Száz pakisztáni haljon meg minden indiaiért!” – harsogják a nacionalista csatornák. „És fizessenek meg az antinacionalista indiaiak is!” – teszik hozzá.
„A propagandával gyilkosokat nevelnek a fiatalokból” – véli Kumar, hozzátéve: „A nacionalizmus manapság a vallási fundamentalizmus álcája.” Balogh András is ír erről 2015-ös tanulmányában: „Modit segítette az, hogy egyértelműen, fenntartás nélkül állást foglalt a hindu értékek mellett. A Kongresszus Párt szekuláris fénykorában eleve Gandhi gyilkosaival, sőt fasisztoid jobboldalisággal azonosították az ilyen beszédet. Mára a közhangulat teljesen megváltozott. Egyre többen nyilvánosan magukévá teszik a hindu vallási nacionalizmust.”
Ilyen légkörben kell dolgozniuk a független és/vagy kormánykritikus indiai újságíróknak. Akik számára hideg zuhany lehetett, amikor a 2019-es választások estéjén Modi diadalmasan arról beszélt: „Ezen a választáson egyetlen párt sem bújhatott a szekularizmus álarca mögé, hogy megtévessze az országot.” India ugyanakkor továbbra sem diktatúra, hanem az illiberális hibrid rezsimek egyike, ami a választásokat is a cenzúra eszközének tekinti.
„Nevetséges, hogy egyes riporterek hazánk nacionalizmusát támadják. De most elhallgattatják őket a szavazatukkal!” – mondja az egyik BJP-propagandista. Ez a fajta logika abból indul ki, hogy „az embereknek”, a többségnek mindig igaza van – de akkor biztosan, ha az általunk támogatott pártot juttatják hatalomra. Kumar szerepfelfogásából viszont az következik, hogy a médiának nem az a feladata, hogy azt mondja, amit az emberek hallani akarnak. Akkor sem, ha az emberek jelentős többsége a hatalmon lévők mellett van, így ennek ára az NDTV nézettségének csökkenése. Ez a szerepfelfogás a döntő különbség azokkal szemben, akik a médiát a politika szolgálólányának tekintik.
Nem véletlen, hogy a fékek és ellensúlyok kiiktatását a negyedik hatalmi ágnak tekintett médiával szokták kezdeni. Ilyen értelemben egy újságírónak természetesen az sem dolga, hogy az ellenzéket népszerűsítse. Ahogy a bíróságnak sem az a feladata, hogy a lakosság többségének, kisebbségének vagy bármilyen más csoportjának tetsző ítéleteket hozzon. Mi több: épp az a funkciója, hogy akkor is kimondja az igazságot, ha azzal maga alatt vágja a fát, maga ellen beszél.
A dokumentumfilmben az is elhangzik: az újságok 70 százaléka megszűnt Indiában az elmúlt években. A film a legjobb értelemben vett társadalomkritikai alkotás, amely rámutat, hogy az oknyomozó újságírás nem elégedhet meg a hatalom viselt dolgainak leleplezésével. Gyakorolnia kell a társadalomkritikát is, ami szó szerint a társadalom (a mindenkori többség, az átlagember, a főáramú gondolkodás vagy bármilyen más csoport) előítéleteinek, gyűlöletének kritikája.
A 2024 tavaszi indiai választáson eldől, sikerül-e a BJP-nek a Nemzeti Kongresszus Párt örökébe lépve korszakos szintű, NER-típusú, leválthatatlannak tűnő, kritikusait egyre durvábban támadó rezsimmé válnia vagy a mindenkori hatalmon lévő domináns pártkonglomerátum túlsúlyát felváltja egy nyugati típusú váltógazdálkodás.
További részletek az Átlátszó cikkében.
Idén 2024. január 27. és február 4. között rendezik meg a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivált (BIDF), amely a világ legfrissebb, nemzetközi sikereket elért egész estés dokumentumfilmjeit mutatja be Budapesten a Cinema City Mammut moziban és 10 városban országszerte. Az immár 10. születésnapját ünneplő fesztiválon 6 szekcióban 45 filmet tekinthetnek meg az érdeklődők, köztük az Amíg még nézhetjük (While We Watched) című alkotást, valamint a kínai rendező által Németországban készített Tökéletes bizalom (Total Trust) című dokumentumfilmet, illetve az Egy újság elhaló hangjai (Etilaat Roz) című afgán filmet. Mindhárom érinti a médiaszabadság kérdését, ezért a Media1 kiemelten ezeket ajánlja a fesztivál kínálatából, valamint felhívja a figyelmet az indiai film vetítése utáni szakértői vitára is.
