Évek óta praktizáló szájsebész-fogorvos, aki idén diplomázott általános orvostanból. Jelenleg a fej-nyaksebészeti szakgyakorlatát végzi az Észak-Pesti Centrumkórház – Honvédkórházban. Volt idő, amikor öt praxisban dolgozott Budapest, Genf és London között ingázva. De segítő szándékának a földrajzi határok sem vetnek gátat, nemrég tért haza a közel 28 milliós lakosú nyugat-afrikai országból, Kamerunból. Molnár Gergely Józseffel missziós útja kapcsán beszélgettem Afrikáról, céljairól, hivatástudatáról.
Sikeres fogorvos-szájsebész vagy, praktizálsz az állami ellátásban és a magánrendelődben is, mégis visszamentél az egyetemre. Mi ösztönzött a másoddiploma megszerzésére?
A fogorvosi diplomaszerzés után letettem a szájsebész szakvizsgát, majd visszamentem az általános orvosi szakra. Kisgyermekkorom óta fogorvosnak készültem, amit nagy élvezettel tanultam, de utána a kórházi szakképzésem során jöttem rá, hogy mi is érdekel valójában. És – bár a fogorvoslást a mai napig szeretem – a sebészet az, ami igazán nekem való. Ezt a kettőt integrálja a fej-nyaksebészet, ezért erre szakosodom.
Több ízben tanultál és dolgoztál külföldön. Miért Budapesten folytattad a pályádat?
Tanultam az Egyesült Államokban és Franciaországban, dolgoztam Svájcban és az Egyesült Királyságban. Szeretek utazni és világot látni, de millió szálon kötődőm Budapesthez, itt él a családom, itt élnek a barátaim. Azt gondolom, észre kell venni és meg kell ragadni a kínálkozó lehetőségeket. Számomra most itthon adódott a legjobb.
Azt, hogy szeretsz utazni, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy pár hete érkeztél haza egy kameruni orvosi misszióról. Első alkalommal vettél részt ilyen projektben?
Igen, első alkalommal voltam missziós úton, egyben először jártam az afrikai kontinensen is. Két hetet töltöttem el Kamerunban, ennek nagy részét Doualában, ami az ország gazdasági fővárosának tekinthető.
Mikor fogalmazódott meg benned a késztetés, hogy missziós útra menj?
Már a fogorvosi képzés alatt el akartam utazni Afrikába. Fel is vettem a kapcsolatot a Magyar Afrika Társasággal, de végül nem indult el a missziójuk. Aztán „beszippantott” a magyar egészségügy és a magánrendelésem. Közben külföldön is elkezdtem dolgozni, volt olyan időszak, hogy öt munkahelyem volt három országban. Most végre úgy alakult az élet, hogy valóra válthattam ezt a régi álmot.
Mesélnél, kérlek, a misszió jellegéről, és arról, hogyan találtál erre a lehetőségre?
Igazából a lehetőség talált rám. Egy luxemburgi pályatársam és nagyon jó barátom, Sebastian vetette fel a kameruni út ötletét. Tudta, hogy én kapható vagyok az ilyenre. Sebastian édesanyjának barátnője, Chris 2020-ban járt először Kamerunban egy odavalósi barátja meghívására. Hazatértét követően létrehozott egy alapítványt, melyen keresztül doualai árvaházakat támogat, valamint abba a faluba szervez fejlesztési projekteket, ahonnan a kameruni ismerősei származnak. Idén pályázati forrást kapott egy orvosi misszió kiküldésére. A hölgy nem orvos, ezért a misszió szakmai kidolgozását ránk bízta. Szakképzésünkből kifolyólag a misszió célkitűzéseit fogászati, szájsebészeti és fül-orr-gégészeti vizsgálatokra, akut ellátásokra szűkítettük. Az ehhez szükséges eszközöket mi vittük, gyógyszereket egy konténerrel küldtünk, de az sajnos csak a hazautazásunk előtti nap érkezett meg.
Kiknek nyújtottatok ellátást?
Több társadalmi csoporthoz eljutottunk. Doualában egy apácák által fenntartott kórház fogadott minket. Több kórház elzárkózott a fogadásunktól, hiszen ez nekik bevételkiesést jelent. Kamerunban az egészségügyi ellátás fizetős, nincs társadalombiztosítási rendszer. Az egészségügyi ellátó intézmény kiállít egy kis füzetet, amit a betegnek kb. 1-200 forintért kell megvennie. Ezzel lehet belépni a rendelőbe, a vizsgálatot követően ebbe írják az ellátás várható költségét, amelyet a pénztárban a kezelést megelőzően kell kifizetni. A mi kezelésünk igénybevételéhez a betegeknek csak a füzet díját kellett leróniuk. Aztán az esti órákban az alapítvány által támogatott árvaházakat jártuk végig. Alap gyermekgyógyászati, fogászati és fül-orr-gégészeti szűrővizsgálatokat végeztünk, illetve akiknek valamilyen kezelésre volt szükségük, őket elvittük az említett kórházba. Hétvégén pedig az említett, dzsungelben fekvő faluba látogattunk el. A falu lakói közül bárki fordulhatott hozzánk; hiába volt úgy meghirdetve, hogy szájsebészeti és fül-orr-gégészeti rendelés, a helyiek mindenféle egészségügyi problémával, főként maláriával kerestek fel minket.
Örömmel fogadtak titeket a helyiek?
Ugyan a kórházi személyzetnek fizetéscsökkentéssel járt az, hogy mi láttuk el a betegeket, a legtöbben mégis örültek nekünk. Az egyik fiatal fogorvosnő végig segítette a munkánkat, vele tartjuk is a kapcsolatot. A páciensek természetesen örültek az ingyenes ellátásnak. Sajnos nem tudtunk mindenkinek segíteni, mert sok esetben már ismert és kezelés alatt álló probléma megoldását várták tőlünk. Emlékszem egy középkorú úrra, akinek igazolt halláskárosodása volt, mutatta is a korábbi vizsgálati papírjait, azt remélte, hogy mi, „fehér orvosok” visszaadhatjuk a hallását.
Nehéz lehetett minden jó szándék ellenére olykor csalódást okozni. Milyen más kihívásokkal szembesültetek?
Szakmailag nem kezeltünk kirívó eseteket, nagyon sok fogat húztunk, tömtünk, a fülészeti ellátást leszűkítettük a fültisztításra és a középfülgyulladás kezelésére. Kihívást inkább a limitált tárgyi és eszközfeltételek jelentettek. Nem volt röntgen, sem sebészeti feltárási lehetőség. A falusi kórházban – ami itthon még egészségháznak sem lenne nevezhető – nem volt se áram, se folyóvíz. Egy itthonról hozott decathlonos fejlámpával világítottam. Nem volt szívó, törölgetni kellett, ami lassítja az ellátást. Sebastiannal egymásnak asszisztáltunk. De a mostoha körülmények nem leptek meg, sőt motiváltak. Itthon a szakmai protokollnak megfelelően megvizsgáljuk a pácienst, röntgenfelvételt készítünk, konzultálunk egymással, megpróbáljuk megmenteni a fogát. Afrikában ez nem így működik. Ott az épp rendelkezésre álló eszközökkel, az adott körülmények között kell gyógyítani.
Volt olyan eset, amit kiemelnél?
Tíz nap alatt ketten több mint 560 beteget kezeltünk, ezenfelül még sokakat vizsgáltunk, akiknél nem volt szükség akut beavatkozásra. Nehéz egyetlen esetet kiemelni. Végeztünk többek között egy bölcsességfog-feltárást itthon kőkorszakinak tartott eszközökkel. Egy régi, ma már nem használatos vésővel és kalapáccsal fejtettük ki a csontból a fogat. A műtét jól sikerült. Nekünk pedig nagyon jó érzés volt, hogy még a modern eszközök hiányában is helytálltunk a szakmánkban.
Nagyon sokakhoz eljutottatok ez alatt a két hét alatt. Terveztek újabb missziót?
Lesz visszaút, igen, jövő év novemberében. Sok az érdeklődő kolléga is, aki szívesen velünk tartana. A két árvaházban szeretnénk figyelemmel követni a gyerekek egészségi állapotát. Továbbá szélesítenénk az együttműködésünket a helyi egészségügyi intézményekkel, akár közös operációkra is kiterjesztve. Különösen érdekel a szájpadhasadék – köznyelvi nevén farkastorok – helyreállító beavatkozás. Találtam is egy erre specializálódott centrumot Doualában, amellyel fel fogom venni a kapcsolatot. A frissen szerzett tudásommal segíthetem a helyi sebészeket, miközben én magam rutint szerzek, melynek előnyeit itthon kamatoztathatom.
Hosszú távú tervnek hangzik. Ennyire rabul ejtett Afrika? Nem aggódtál a közbiztonság vagy a fertőző betegségek miatt?
Kamerunban nagy becsben tartják a külföldieket, kedvesek és befogadóak voltak. Én is hasonló nyitottsággal fordultam feléjük, szívesen kóstolgattam az ételeiket is. Sajnos, csak egy rövid városnézésre volt időnk a virágpiac, a bazilika és a bazár körül. Meglátogattuk a Tengerészeti Múzeumot, ami inkább az ország történelmét, különösképpen a német gyarmatosítást mutatja be. Jövőre meglátogathatnánk a Kamerun-hegyet, Afrika egyik legnagyobb működő vulkánját, egy Kribi nevű nyaralóvároskát, ami a tengeri teknősök költőhelye, és érdekesnek ígérkezik egy elefántrezervátum is. Egyáltalán nem féltem, pedig a HIV és a trópusi betegségek is igen elterjedtek. Amúgy sem vagyok egy félős típus, örülök, hogy a helyi valóságot tapasztaltam meg, mert engem a luxus nyaralás sosem vonzott.
Jellemző rád a kalandvágy, saját határaid feszegetése?
Kiskoromban sokat táboroztattak a szüleim, majd 15 évesen volt az első nagy utazásom, ami akaratomon kívül kalandosabbra sikerült a tervezettnél – és innentől kezdve már bennem volt ez az utazás iránti vágy és szeretet. De nem szoktam határaim feszegetéseként vagy komfortzónából kilépésként megélni ezeket. Azért megyek, hogy új dolgokat lássak, ennek szerintem része, hogy a saját, jól megszokott környezetéből, életviteléből kilép az ember.
Hogyan fogadta a családod, hogy kikapcsolódás helyett az éves szabadságodat Kamerunban töltöd?
Ismerték már a missziós terveimet és mindenben támogattak. Édesapámat mindig is érdekelte Afrika, ezért agrármérnöki tanulmányai során trópusi szakirányra specializálódott. Jövőre ő is szívesen elkísérne, volt csoporttársaival egy agrár projektet tervez megvalósítani. Tudod, az önzetlenség, a humánus lelkület nem idegen a mi családunktól. Én az anyai nagyapám nyomdokaiba léptem, ő is fogorvos volt, otthon is működtetett egy rendelőt. Megesett, hogy még Szenteste is becsengettek hozzá – édesanyám elmondása szerint –, ilyenkor nagyapa cifrán káromkodott egyet, de felállt az ünnepi asztaltól, kinyitotta az ajtót, és lelkiismeretesen ellátta a beteget. Egyébként a nagyapámtól örökölt, régi eszközök kísértek el engem a dzsungelbe.
Mit adott neked ez az utazás?
Azért mentünk, hogy mi nyújtsunk segítő kezet. De az az igazság, hogy sokat kaptam én is ettől a missziótól. Az államvizsga után rögtön a munkába csöppentem, nem volt lehetőségem pihenni, ez az afrikai út tartotta bennem a lelket, ebbe kapaszkodtam. És beváltott minden hozzá fűzött reményt. Érdekes, hogy annak ellenére, hogy legalább annyit dolgoztam kint, ha nem többet, mintha itthon lettem volna, egyáltalán nem fáradtan jöttem haza. A sok impulzus feltöltött, és a hazai pörgésben most ismét ebből táplálkozik a lelkem. Sokat jelent az önbecsülésemnek, hogy ezt a missziót szakmailag mi dolgoztuk ki és hajtottuk végre.
Előfordul, hogy Afrikáról álmodsz?
Noha ritkán álmodok, pár nappal a hazatérést követően megesett, hogy az éjszakai ügyeletben félálomban franciául szóltam a telefonba, mikor egy esethez hívtak. Akkor biztos, hogy álmaimban ismét Afrikában jártam.
Van konkrét életcélod vagy mottód, amely szerint éled az életedet?
Nincs. Orvos vagyok, a hivatástudatom azt diktálja, hogy segítsek másoknak. És én ezt próbálom tenni mindennap mindenhol: a magánrendelőmben, a kórházban és Kamerunban is.
Molnár Éva Patricia
