Ma délelőtt a Farkasréti temetőben vettünk végső búcsút az életének 104. évében, szeptember 17-én elhunyt kollégánktól, Tatár Imrétől, a MÚOSZ legidősebb és legrégebbi tagjától, Vas- és Aranytoll Életmű-díjas újságírótól. A MÚOSZ nevében Kocsi Ilona elnök búcsúztatta Tatár Imrét, a nekrológot alább olvashatják.
Szerencsés vándor – ezt a címet adta Fábry János annak a portrékarikatúrának, melyet Tatár Imre 101. születésnapjára készített.
De hogyan állítható Tatár Imréről, hogy szerencsés ember, szerencsés vándor? Ő, aki megjárta a hadak útját, a munkatábort, a II. világháborút, az orosz hadifogságot? Nem, egy ilyen élet mindennek mondható, csak szerencsésnek nem.
És mégis… Amikor a Magyar Újságírók Országos Szövetségében Imre 100. születésnapját ünnepelvén megkérdezték tőle, minek köszönheti a hosszú életet, először csak annyit mondott: nem tudom. Aztán némi gondolkodás után hozzátette: a szerencsének és az aktivitásnak. Szerencse volt, hogy a rosszban is megtalálta a jót, a segítőket, sőt, barátokra lelt, és felismerte, a lehető legjobban kell kitölteni azokat az éveket, amiket a sors adott nekünk.
Imre kihozta az életből azt, amit csak lehetett: ma úgy mondanánk, „kimaxolta” az életet.
Bizonyára Önök előtt is ismert, hogy érettségi után az első zsidótörvény miatt nem tanulhatott tovább egyetemen. Így lett autószerelő-tanonc, majd 1938-41 között autószerelő. Képzeljék el, mekkora csapás lehetett ez egy verset író, humán beállítottságú, álmodozó fiatalembernek. De Tatár Imre nem keseredett el. Az első sokk után rájött, olyan új világba csöppent bele – a munkások világába –, amely izgalmas, új élményekkel van teli. És élvezte az új munkát, az autók javítását, az alkotást. Kiváló autószerelő volt, lelkileg kiegyensúlyozott, derűs ember maradt.
1941-ben jött az újabb csapás: munkaszolgálatos lett, majd kikerült a frontra, Ukrajnába. 1944-47 között pedig már hadifogoly a Szovjetunióban. Ennyi megpróbáltatás után nem lett volna meglepő, ha megtörve, kiábrándulva tér vissza Magyarországra, hiszen annyi felfoghatatlan halált látott, annyi szörnyűséget túlélt, hogy ebbe fizikailag, lelkileg csak belerokkanni lehet… De nem Tatár Imrének. Ő nemcsak az embertelenséget látta meg a háborúban, a munkaszolgálatban, hanem azokat a segítőket is megtalálta, akik elviselhetővé tették az elviselhetetlent, akik apró gesztusokkal, együttérzéssel, emberséggel jelezték, segítenek, ahogy tudnak. Tatár Imre későbbi visszaemlékezéseiben is úgy vélte, szerencsés volt, hogy munkaszolgálatra a bánhidai erőműhöz került, ahol rendesen kaptak enni, sőt néha még kimenőt is. Szerencsés volt, hogy katonaként nem a Don-kanyarba került, ahova a középiskolás Rigó őrsből 3 fiút is elvittek, s egyikőjük sem tért haza. És még a hadifogságban is mellé szegődött a szerencse, mert kezdeményezésére sikerült megalapítani egy tábori zenekart, akik zenéjükkel életben tartották a reményt, hogy egyszer mindannyian hazatérhetnek, és újra normálisan élhetnek. Ahogy egy visszaemlékezésben megírta: 1945 tavaszától az ő táborukban senki nem halt meg, amihez talán a zene, az összefogás, egymás segítése is hozzájárult.
Hazatérte után újabb szerencsés fordulat jött Tatár Imre életében: a Szabad Néphez került, újságírónak. A lapnál akkor senki nem tudott oroszul, így Imrét azonnal fölvették, s kreáltak neki egy orosz rovatot. Teljesült az álma, újságíró lett, bár erről a szakmáról akkor még nem sokat tudott. Csak azt, szeret írni, szereti az embereket, kíváncsi a világra, s tudni akarja, mi miért történik. A kezdeti lelkesedést aztán követte a felismerés: az újságírás tényleg remek szakma, neki való, de nem a Szabad Népnél. Így amikor 1956-ban adódott a lehetőség, az Esti Hírlaphoz váltott. Majd jött a Magyar Hírlap, és utána aktív pályafutása végéig a nagy szerelem, a Magyar Nemzet, egészen 2000-ig. 80 évesen hagyta abba az aktív újságírást… Na, nem azért, hogy pihenjen, hanem hogy író legyen, azaz a fiókban már halmozódó jegyzetekből újra könyvet írhasson. Nem is egyet…
Tatár Imre 1947-től tagja volt a Magyar Újságírók Országos Szövetségének. Ez több mint 75 év! Tiszteletreméltó ez a hűség, ez a lojalitás. Imre jóban rosszban kitartott a szövetség mellett. Bölcs volt, megértő, s tudta, nem szabad e szervezet létét, jövőjét feláldozni napi problémák, ellentétek miatt. Amikor a 100. születésnapját ünnepelték a MÚOSZ-ban az Aranytoll Életmű-díjas kollégák társaságában, Imre beszédében ezt kérte a jelenlévőktől: Vigyázzatok a MÚOSZ-ra! Mintha tudta, látta volna, hogy a következő évek sem kedveznek majd a tisztességesen, szakmai alázattal dolgozó szuverén újságíróknak. Fontos, hogy a nehezebb társadalmi helyzetben legyen egy szervezet, amely mindig az újságírók mellett, mögött áll. Amikor a 101. születésnapján otthonában felköszöntöttem, akkor is sokat kérdezett a MÚOSZ-ról. Ha más szavakkal is, de megismételte: őrizzük meg a magyar újságírók szövetségét, ne hagyjuk, hogy szétessen, megszűnjön. Pedig lenne rá igény – próbáltuk viccel elütni a komor helyzetet.
Tatár Imréről 103. születésnapjára egy életműfilm készült a MÚOSZ Kül- és Biztonságpolitikai Szakosztályának köszönhetően. A bemutatót Imre otthonából követte: szellemileg még remek formában volt, fizikailag már nem annyira. De jó volt hallani az éteren keresztül is, hogy az újabb könyvén már az utolsó simításokat végzi. Boldog volt, hogy szerető, gondoskodó család veszi körül – fia, menye, két unokája, 4 dédunokája –, és örült, hogy milyen sokan végignézték élete történetét.
Akkor még nem tudtuk, hogy e film az utolsó előtti pillanatban készült el. Utána még jött egy remek rádióinterjú, és szeptember 17-én a lesújtó hír: életének 104. évében elhunyt Tatár Imre, Vas- és Aranytoll Életmű-díjas újságíró.
A hír várható volt, mégis váratlanul érte a szakmát. Az élet véges, de felfoghatatlan: elment Tatár Imre. Derűs világlátását a megpróbáltatások nem törték meg, sőt: sokszor vallotta, a háború embertelen, de az emberség is ott van, félve, lopakodva, de akad segítség. Ez erőt, hitet ad ma is: még nem romlott el minden! Tatár Imre élete, munkája, világlátása azt sugallja: mindenből van kiút, ha az ember nincs egyedül. Tatár Imre sosem volt egyedül, s ahogy látják, most, a végső búcsú pillanatában is sokan érzik úgy: itt kell lenni, hogy e szomorú pillanatban is jelezzük, sokat jelent(ett) Tatár Imre munkássága, embersége, élet- és emberszeretete a szakmának, a nyilvánosságnak. Jó lenne ezt az emberi tartást, ezt a szemléletet továbbvinni, örökségként ápolni. Ma ugyanis újra embert próbáló idők járnak: kívül-belül háború van. S sokszor újságírók a célpontok. A szakmai túléléshez, lelkünk épségének megőrzéséhez vegyünk erőt Tatár Imrétől: ő majdnem 104 évig képes volt felülemelkedmi a poklon, majd a napi gyarlóságokon, és élete végéig derűs, optimista, kiegyensúlyozott maradt. Búcsúzzunk Imrétől azzal, hogy továbbvisszük ezt az örökségét, hiszen a világnak szüksége van tisztességre, egy kis jóra, vidámságra, optimizmusra.
Kedves Tatár Imre! Nyugodj békében, emléked mi, újságírók megőrizzük!
A MÚOSZ nevében elmondta: Kocsi Ilona elnök
