Amikor most rágondolok, ma is ugyanaz a kép jelenik meg előttem, mint amikor először találkoztunk sok-sok évvel ezelőtt. Bependerült (tényleg, röppenő, táncos léptekkel tudott közlekedni, ha jó kedve volt, és szinte mindig az volt) a Pagoda büféjébe, rám mosolygott és azt mondta, mi még személyesen nem találkoztunk, Varsányi Zsuzsa vagyok, Miskolcról jöttem. Így kezdődött. A barátság és a közös munka a Rádióban, a Petőfin akkor induló délelőtti élő adás, a Zene-szó szerkesztőségében, amelynek mindvégig belső munkatársa, szerkesztő-műsorvezetője volt.
A ”Miskolcról jöttem” nem pontos. Egyrészt akkor már a Szülőföldünk csapatát erősítette, de főleg azért, mert míg a rádiós újságírók többsége a Bölcsészkarról, Jogról vagy Közgázról “jött”, Zsuzsa Zeneakadémiát végzett és zenei végzettségét a Rádióban remekül kamatoztatta. Az én róla alkotott emlékképem mellé is rögtön kívánkozik egy másik: elképzelhetetlen mennyiségű tekerccsel és kartonnal a hóna alatt lép be az ajtón és csak miután végre mindent letett, akkor tud válaszolni a kérdésre, hogy a rajta levő csodás pulóver honnan, csak nem ezt is ő kötötte? De, persze, ki más és szinte hallom, ahogy boldogan nevet. A sok cipekedés pedig azért, mert ő szinte soha nem dolgozott zenei szerkesztővel, műsorainak a zenéit is ő szerkesztette. Az idősebbek biztosan emlékeznek rájuk: van mire.
Rengeteget dolgozott. Vágott éjjel, bejött hajnalban, nemigen mondott nemet semmire. Miskolci körzeti stúdió, Magyarországról jöttem, Zene-szó, Péntektől péntekig, Hétfő este Pesten és Budán, Petőfi éjszaka, Muzsikáló reggel, portrék a Bartók rádión, Új Zenei Újság …
“Negyvenöt rádiós év, mindvégig a Magyar Rádióban! Te Atya Ég! Még gombócból is … Pedig úgy szállt el, mint a rigófütty.”- írja könyvében, melynek a Rádi(jó)ztam címet adta. És kicsit a címet is magyarázva hozzáteszi, hogy amikor az első rádióstúdióba belépett, maga a szerelem köszöntött rá. Néhány oldallal később: “Ez a különös vasárnap megtanított arra, hogy magnó nélkül soha, sehova, s hogy ha kérdezni lehet, ha bármiért érdemes, akkor kérdezni kell. Az alkalmak, amik mellett elmegyünk, soha nem fordulnak vissza.”
És még ezt is írja: “Vajon megtanulták-e, tudják-e az új idők új rádióinak új rádiósai, hogy a rádióban elhangzó szó az hatalom, az szentség, az irányadó, az tud tanítani és tud ölni, földbe taposni és felemelni, a rádió lehetőségeivel élni az felelősség … Nem kiszolgálni, hanem megszolgálni kell, ha kiérdemelted, hogy rádiós lehetsz.”
Ezt is szerette volna továbbadni “új idők új rádiósainak” amikor nagy lelkesedéssel tanítani kezdett a Szegedi Tudományegyetem újságíró kurzusán.
A Rádió volt az élete. Talán a sors ajándéka a magánélet fájdalmas történéseiért. A nem sikerült házasságért, az elvesztett gyerekért, az édesanyja haláláért. Később a sorban érkező betegségekért. Amíg lehetett, amúgy varsányisan, viccelődve, mosollyal viselte azt is. Jóval hetvenen túl, már régen nyugdíjban, elkezdett olaszul tanulni és két nyáron át Olaszországban iratkozott be nyelvtanfolyamra. Huszonévesekkel járt együtt, persze mindegyik a barátja lett. Az életet, az embereket szerette. Azért lett olyan jó rádiós.
Mégpedig vérbeli rádiós. Nem oknyomozó riporter, nem sarokba szorítós, nem nagy, kellemetlen igazságokat kipréselő, hanem empatikus beszélgetőtárs, akinek megnyíltak az emberek. A riportjai, stúdióbeszélgetései mindig érdekesek és nagyon sokszor tanulságosak voltak. Minden érdekelte és sok mindenben volt otthon: persze a zenében, de az irodalomban, a képzőművészetben vagy a színház, vagy tánc világában ugyanúgy. Közéleti témákban sem lehetett eladni. De azt hiszem, leginkább az emberek érdekelték: élethelyzetek, sorsok, problémák, kiutak. Nem véletlen, hogy nagyon sok riportalanya visszatért. Nem csak, hogy beszámoljon az élete, művészete, pályája alakulásáról vagy újabb fontos történéséről, hanem mert az ismeretség közben valami mássá, a Rádiótól független baráti kapcsolattá alakult.
Zsuzsát sokan szerették. Sokan viszontszerették. Mert ő maga adott. Adott, adott: mosolyt, biztatást, jó szót, tanácsot, barátságot és ha szükség volt rá, még annál többet is. A kertjében a neves keramikusnak kiállítást rendezett, otthona egy részét felajánlotta egy országos hírű trombitaművésznek, amikor annak éppen nem volt fedél a feje felett, majd jóval később egy művész házaspárt látott vendégül arra a pár évre, amíg az otthonuk fel nem épült. Ilyen volt. Nem lehetett megdicsérni valamit, amit éppen rajta láttál, mert neked adta.
A MÚOSZ Aranytollas-újságírói közé választotta. Több mint megérdemelten.
Egykori hallgatói biztosan nem felejtik.
Mi, rádiósok gyászoljuk.
Mi, barátai, kollégái szívünkben őrizzük az emlékét.
Petrányi Judit
