Belekezdek a mondandómba, hogy nekem, földi halandónak, szinte felfoghatatlan történelmi idő száz esztendő… Elakadok. Ő, rá jellemző finom humorával megjegyzi: „Hátha annak még föle is van”… Igen, Tatár Imre 103 éves múlt január 9-én… Vennes Anna interjúja.
AZ IDŐT NEM ÉRDEKLI
AZ OKOSKODÁSUNK
Elakadtam, mert régi nevelésű újságíró vagyok, akit úgy tanítottak, a riportalannyal nem tegeződünk. Viszont sok évvel ezelőtt, a valamikori Magyar Hírlapnál kollégák voltunk, tehát döntök: legyen a megszólítás ugyanúgy, mint régen.
Aztán megtalál engem a mondat másik fele, s kérdezem:
– Tulajdonképpen mi az idő? Olyan, mint egy közeg, ami mindig egyformán hullámzik körülötted?
– Én már igyekeztem meghatározni az idő fogalmát – kezdi gondolatainak összegzését.
– Minden, ami létezik, az változik. És ennek a változásnak van egy mértékegysége: valamikor egy perc vagy másodperc; van, amikor egy év, és van, amikor egy évszázad. Ha azt mondom, hogy három nap múlva jövök, akkor három nap az idő. Mert az élethez hozzátartozik, hogy meghatározzuk, mikor mit csinálunk, vagy mi történik velünk. Az idő nélkülözhetetlen mértékegység akkor is, ha visszatekintünk egy régi korra, mondjuk a római korra, amikor Julius Cézár élt. Azonban voltaképpen az idő – mint önálló fogalom – nem létezik, objektíve nincsen… De az idő nem törődik a mi okoskodásunkkal! – mosolyodik el. – Érvényes a latin közmondás, hogy Tempora mutantur, et nos mutamur in illis – változnak az idők, és mi is változunk bennük.
– Szoktuk mondani, hogy jaj, de rohan az idő, vagy jaj, de lassan megy. Voltak-e ilyen szakaszok az életedben?
– Feltétlenül! Sőt, lemehetek órákig is: volt, amelyik gyorsan múlt el vagy éppen lassan, kínosan. Voltak esztendők, amikor azt vettem észre, hogy te jó Isten, már megint tavasz van vagy már megint tél?! Én azt hiszem, hogy mindenkinek megvan a saját ideje-időmértéke, és tapasztaltam is, hogy voltak olyan napok, órák, amik elröppentek, vagy éppen ólomlábakon jártak. Azonban ez mind bennünk játszódik le.
– Akkor az, hogy lassan vagy gyorsan telik, attól függ, milyen tartalommal telítődik?
– Csakis ezen múlik. Az ember akkor tudja ezt megítélni, amikor visszatekint. Hiszen a jelent elég nehéz fölmérni, a jövőt pedig csak találgatni, jósolgatni lehet. Az igazság az, hogy az időt azért itt tudom egy kicsit összekapcsolni az életkorommal. Bár én ezzel soha nem foglalkoztam! Elmondok neked egy kis anekdotának beillő esetet. A Magyar Nemzet szerkesztőségében minden hónapban, a titkárságon megkaptuk a kis közlekedési kártyácskát. Egyszer bementem a titkárnőhöz, hogy az enyém lejárt, mondtam, kérek egy újat. Ő azt felelte, hogy a Tatár úrnak nem jár, mert elmúlt 70. Te jó Isten, mondtam, észre se vettem!
– Ha végigtekintünk az életeden, igencsak tartalmas volt! Fiatal korodban adódtak a legsúlyosabb helyzetek: a származásod miatt nem tanulhattál, elmentél autószerelő-tanoncnak, jött a világháború, be kellett vonulnod munkaszolgálatra, következett a hadifogság… Mégsem roppantál össze. Mi segített?
– Ami a munkaszolgálatot illeti, nekem szerencsém volt. A történetét többször megírtam, és a hitsorsosaimtól szemrehányásokat is kapok, hogy arról a vészkorszakról, azaz személyekről tudok jót mondani. Olyanokról, akik emberek maradtak az embertelenségben. Bánhidán, ahol az erőművet bővítettük, az észszerűség uralkodott, mind a katonai parancsnokságon, mind pedig az erőmű igazgatóságán: nekik nem csontvázak, agyonkínzott emberek kellettek, hanem jó karban lévő munkások. Tisztességesen bántak velünk. Azokban az években, amikor a doni tragédia történt, a borii rézbányák borzalmai hírlettek; amikor a dunántúli halálmenetben Szerb Antal meghalt, Radnóti Miklós meghalt, de nemcsak a híresek haltak meg… Természetesen a sárga karszalag megalázott, a zsidótörvény megalázott, de ezeknek a keretén belül úriemberekkel is találkoztunk. Mindig fölhasználom az alkalmat, hogy Papp Károly főhadnagy úr nevét megemlítsem, aki úgy bánt velünk, mint más emberekkel. Kint, Ukrajnában is olyan munkásházakban voltam, ahol senkit nem kínoztak, és gyakorlatilag nem tettek különbséget zsidó munkaszolgálatosok és keresztény honvédek között.
– Szerencséről beszélhetünk csupán?
– Természetesen voltak dolgok, amiket a találékonyságomnak vagy a véletlennek köszönhettem. Hadd mondjak el egy ilyen esetet. Kint voltunk a századunkkal Proszkurovban, az egy ukrán város, ahol katonai utánpótló egységek állomásoztak. Elterjedt a híre annak, hogy februártól augusztusig tetűszezon van, ami a flekktífuszt terjesztette, amiben nagyon sokan meghaltak. Bementem a főhadnagyhoz, hogy én kérek a németektől védőoltást. Nagyon barátságosan azt mondta: „Helyes, adok neked egy szolgálati jegyet, amivel nyugodtan sétálhatsz a városban”. Fölöltöztem, mintha egy fiatal hadnagy lennék, és elmentem a német gyógyszerészeti központba. Természetesen ott nem mondtam meg az alezredesnek, hogy zsidó munkaszolgálatos vagyok; hadd higgye: egy magyar orvoskollégával van dolga. Addig-addig beszélgettünk, amíg kicsaltam tőle százötven embernek való védőoltást… A főhadnagy úrral kezdtük, a kerettel folytattuk, a fiúkat és magamat is beoltottam. Én ennek köszönhetem, hogy aztán mikor hónapokon át gyalogoltunk Ukrajnában, és már szinte mindenki megkapta a flekktífuszt, nem haltam bele.
– Biztosan nagyon sokan lázadtak a sors ellen. Te miért nem tetted? Tudomásul vetted, hogy most ezt kell végigcsinálni?
– Igen, én is. Voltaképpen ez volt a jellemző, tudtommal, a második világháború munkaszolgálatos sorsával szemben is. Az igazság az, hogy a zsidó nem lázadó alkat. Én egyetlen lázadásról tudok, ez pedig a varsói gettóban történt, ahol egy ember maradt életben, egy fiú, aki aztán Izraelbe vándorolt ki. A zsidóság minden megaláztatást, minden bántalmat némán tűrt addig, amíg újra saját hazájuk nem lett, Izrael.
– Hogyan kerültél aztán hadifogságba?
– Közeledett a Vörös Hadsereg, az egész magyar–német frontvonalat tolták a Kárpátok irányába. Bennünket sorba állítottak, fölpakoltunk, és gyalogoltunk a Kárpátok felé. 1944 márciusában Deljatinhoz értünk, mikor jött a híre otthonról – mert minden hír eljutott azért –, hogy a németek bevonultak Magyarországra. Akkor az egyik barátom azt mondta, ne menjünk a németek karjaiba, szökjünk át az oroszokhoz. Miután a szovjet harckocsik egy-kétszáz kilométernyire voltak tőlünk, néhányan lemaradtunk. Egy parasztházban húzódtunk meg, amíg aztán végül találkoztunk az orosz hadseregnek a megfelelő embereivel, és önként jelentkeztünk hadifogságba.
– Hogy tanultál meg oroszul?
– Jó nyelvérzékem volt. Amikor hónapokig gyalogoltunk visszafelé az ukrán síkságon – ahol nem volt laktanya, konyha, a szabad ég alatt aludtunk, vagy parasztházakba kéredzkedtünk be – kialakult a lakossággal egy nyelvi kapcsolat is, és elkezdtek rám ragadni a kifejezések. Arra is emlékszem, hogy még a cirill betűket is megtanultam. Az első ilyen szót, ami így megmaradt bennem, azt már Kijevben láttam, ahol majdnem egyéves gyaloglás után, a központi táborban helyeztek el bennünket. Ott volt egy ambulancia, ahová elmentem, mert megfájdult a fogam. Az egyik ajtó fölött ezt olvastam: Зубная (zubnájá) – fogászat. Aztán módomban volt megvenni egy orosz nyelvű, 1913-ban, Rigában kiadott nyelvtankönyvet, és ennek segítségével rögzítettem, amit hallottam a beszélgetések során.
– Én úgy emlékezem, hogy mindenkor megértéssel, türelemmel, szeretettel fordultál az emberek felé. A hadifogságban úgyszintén. Az is eszedbe jutott, hogy egy zenekar szervezésével enyhíteni lehetne a rabság-okozta fásultságot, hogy a muzsika segítségével próbáljanak meg ebből kilépni, lélekben. Miként tudtad meggyőzni az embereket?
– Nem volt nehéz, mert szomjaztak valamilyen szórakozásra vagy kedves gesztusra. Az ének különben is a katonákhoz közel áll. A szomszéd német hadifogolytáborból eljött egy zenekar. Kis gyerekszaxofonokkal – selyempapír segítségével meg egy mandolinnal zenéltek, tízen-tizenketten. Akkor jutott eszembe: lehet muzsikával ápolni a kedélyeket. Miután én akkor már három nyelvet beszéltem, a magyaron és a németen kívül az oroszt is, jó intézedési lehetőségel bíró helyzetem volt a táborban. Fölfedeztem a tompa tömegben a tehetségeket, megtaláltam a munkatársakat – egyedül ez nem ment volna -; az orosz tisztek pedig minden olyasmit segítettek, ami a foglyok munkakedvét és hangulatát növelte. Volt egy Hans nevű német fiú, aki karmester szakon végzett Budapesten, a Zeneakadémián. Egy magyar törzsőrmester pedig csodálatos hegedűket faragott. Hálásan fogadták a fiúk, hogy koncertesteken zenét hallhatnak – akik addig csak azzal foglalkoztak: legyen ennivaló és mikor szabadulunk innen.
– 1947-ben kerültél haza, és első dolgod volt, hogy a régi cserkészcsapat, a ‘Rigó’ tagjait megkeresd. Miért?
– Azért, mert mindig összetartoztunk, hosszú éveket töltöttünk együtt. Amikor beütött a zsidótörvény, levették rólunk a cserkészruhát, kizártak bennünket, bár nem minden csapatnál volt így. De a Rigó őrs folytatta a „lányos” kirándulásokat, együtt maradtunk, nem mint cserkészek, hanem, mint barátok. És amikor hazajöttem, lelki szükséglet volt, hogy összehívjam a fiúkat. Akkor kiderült, hogy hárman a Donnál vesztek oda, egy kivándorolt Angliába, egy pedig Ausztráliába, a Czirler Sanyi, de mikor hazalátogatott, találkoztunk. Nemes Lacival, Túri Pistával, Fleischnerrel a barátság a halálukig megmaradt.
Győzelem. Fábry János rajza Tatár Imre 1998-99-es szilveszteri cikkéhez
– Csodálatos! Amikor hazajöttél, akkor tudtál arra a pályára lépni, amire tízéves korod óta vágytál: újságot írni.
– Kaptam segítséget. Nemes László a Szabad Nép külpolitikai rovatában dolgozott, és beajánlott a laphoz. Senki nem tudott oroszul a szerkesztőségben. Pontosabban, mint utólag kiderült, Révai József, aki átmenetileg főszerkesztő volt, tudott oroszul, azonban ő néhány vezércikken kívül nem írt mást. Így fölvettek, és bár én kulturális újságíró lettem volna lenni, de mivel az elmúlt évek megnyitották számomra a világ gondjait, így a külpolitikai rovatba kerültem.
– Amikor rádöbbentél arra, hogy pártérdekekre hivatkozva hazudni kell, akkor hogyan tudtad újra kezedbe venni a tollat?
– Belebetegedtem ebbe a tudatba, de csináltam… Máig szégyellem… De az egy olyan korszak volt, amikor mindenki félt… Nem véletlen, hogy 1953-ra óriási kiábrándulás hulláma ment át a magyar sajtón is. Ugye, a Petőfi Kör is mutatja és a Szabad Nép híres taggyűlése 1954-ben, amikor a lázadást megfogalmaztuk, hogy többé nem hazudunk! De akkor még sikerült a pártnak ezt elfojtani, ami azután ’56-ban kirobbant. Október 22-vel kezdem, amikor éreztük, hogy tűrhetetlen a helyzet, a Szabad Népet mindenki szidta vagy kinevette. Még aznap délben összeült a lap rendkívüli taggyűlése. Megfogalmaztuk a követeléseinket – így nem dolgozunk tovább! Látva a hazánkban a létrejött válságos helyzetet és a nemzetközi események alakulását, azzal a követeléssel fordultunk a Politikai Bizottsághoz, hogy az ország nyugalma és szocialista előrehaladásunk érdekében a legrövidebb időn belül teremtsen tiszta helyzetet. Lépjen az ország nyilvánossága elé átfogó programmal, amely a munkásosztály, a vele szövetséges dolgozó parasztság és az értelmiség, az egész magyar nép politikai és gazdasági érdekeit, törekvéseit hűen fejezi ki. Másnap, október 23-án, ismét összeültünk, el is fogadtuk követeléseink listáját. Megbíztunk egy küldöttséget, vigye el a Politikai Bizottságnak. A delegáció vezetője Horváth Márton lett.
Könyvek:
– Ekkora erőt és bátorságot adott az elkeseredés, hogy újságírók is harcba indultak?
– Igen. A delegáció bejutott ugyan a Politikai Bizottsághoz, amely éppen ülésezett, de gyakorlatilag kidobták őket. Gerő, Révai és Kádár türelmetlenül, gúnyosan és jóformán durván bántak velük. Meghallgatták őket, de azt mondták: ne dugjuk az orrunkat az ország vezetőinek ügyeibe. „A vezető elvtársak tudják, mit csinálnak” – mondta Kádár János. Mire Lőcsei Pál – aki nem volt híres az önuralmáról – csak annyit szólt: „Ezt már egyszer mondta, Kádár elvtárs!”
– Mi történt veled azután?
– Én a lapnál akartam maradni, amikor a Szabad Nép Népszabadsággá vedlett; mert én is azt hittem, hogy most egy többpártrendszerű, demokratikus, polgári Magyarország lesz, és lehet esetleg a kommunista jövőért dolgozni. De amikor november 4-én a szovjet tankok ezt elfojtották, akkor otthagytam pártot, a Népszabadságot. Az alakuló Esti Hírlaphoz mentem, ami azt a feliratot viselte, hogy „független politikai napilap”. Nem volt független, de azt az illúziót keltette, hogy új világ következik, mert enyhébb, szabadabb, kevésbé terrorista hangot ütött meg. Azért, mert Kádár nagyon félt attól, hogy a szovjetek leváltják, és visszahozzák Rákosit. Így megfelelő terepet engedett ahhoz, hogy az ember a lelkiismeretének nem ellentmondó újságíró legyen… Tizenkét év után az alakuló Magyar Hírlaphoz mentem, s onnan a Magyar Nemzethez, viszont ismét külpolitikusnak. A Magyar Nemzet viszonylag a legszabadabb, a legszókimondóbb lehetett a magyar sajtóban…
Köszöntő ünnepség a Magyar Újságírók Országos Szövetségében, a 100. születésnapon
– Bejártad a nagyvilágot, főként Európát. Tudósítottál a Szovjetunió külpolitikájáról, Ausztriáról, a két Németországról. Tisztán láthattad, hogy mi a különbség a kapitalizmus, a szabadság és a mi úgynevezett demokráciánk között?
– Hogy röviden mondjam: az NDK-ban nem szerettem lenni, az NSZK-ban szerettem lenni. Szabad embernek éreztem magam, az NDK-ban meg mindig úgy éreztem, hogy a hátamban van egy szem, amelyik figyel engem. Az NDK a sztálini szellemet képviselte az én szememben is, az NSZK pedig egy kívánatos polgári világot nyújtott gyakorlatilag. Nagyformátumú emberekkel ismerkedhettem meg, mint Willy Brandt, Kohl kancellár. Az első könyvem, a Párbeszéd Németországról, arról szólt, hogy Adenauer Nyugat-Németországa nem náci, mert a szovjetek még egy darabig lenácizták az NSZK-t. Írtam a nyugat-európai terrorizmusról, írtam útikönyvet, riportkönyvet az európai biztonságról, Helsinkiről. Írtam a Szabad Nép megszűnéséről is, Egy lap haldoklása címmel. De ezek szakmai könyvek voltak, és amikor abbahagytam az újságírást, nyolcvanéves koromban, akkor kezdtem azon gondolkozni, hogy voltaképpen eddig arról írtam: mit csináltak a nagy emberek, azonban most írjak arról, hogy én miként éltem át ezeket az időket. Akkor kezdődött a személyes visszaemlékezések korszaka, a Napló ’56, a Fogságból fogságba, és most a Ködalakok című könyv.
– Nagyon találó cím, mert hiszen akik már nincsenek velünk, szinte ködbe vesznek, de mégis élnek.
– Mégis élnek, igen. Ahogy végigtekintek ezen a három könyvön, egyre jobban mentem vissza az időben… ’56 is egy korszak, a Fogságból fogságba az voltaképpen már egy hosszabb életrajzi kísérlet, és ez a harmadik pedig a száz évvel ezelőtti Baross utcával kezdődik. Ásom ki a múltakból – emlékezetemből a múltak meghatározó alakjait. Most van egy kész, egyébként, egy egypéldányos könyvem, legépelve és bekötve, az a címe, hogy Találkozások Európával. A látásom korlátozása következtében két kollégám segítségével dolgozom. A tervezett könyv azt akarja mondani, hogy az ’50-es éveket követő évtizedekben barátságra törekvő kapcsolatok uralkodtak; azokat békés, nemzetközi tárgyalásos módszerek jellemezték, amik ma is kívánatosak lennének. Ki fogom emelni azokat az eseményeket és embereket, akikkel és amikkel akkor foglalkoztam. Meggyőződésem, hogy hasonlóak a szereplők, és hasonló indulatok fűtik a mai nemzetközi életet, mint akkor. Ha hasonlóak, akkor talán egy kicsit többet tudunk, értünk meg a mából, és ez a tudat talán-talán segít enyhíteni a jelen bajait, gondjait. Tehát ahhoz, hogy a mát jobban megértsük, érdemes visszatekinteni arra a korszakra, amelyben én voltam aktív külpolitikai újságíró.
– Azt szoktuk mondani, újságíróként, hogy „hozott anyagból” dolgozunk. Ez a hozott anyag most a te életed?
– Úgy van, az én életem.
