A Petőfi Népe a 8 oldalas újságból naponta egy egész oldalt szentelt külpolitikának. Egy újságíró teljes munkaidejében ezzel (és az MTI-anyagokkal) foglalkozott.
Amikor gyakornokként beléptem (1974. január 15-én), Lakatos Attila vitte a külpolt. Attila nálam csak pár évvel volt idősebb, jó humora révén hamar megtaláltuk a közös hangot – egyszer még a régi, 403-as Moszkvicsát is kölcsön adta (az index kapcsolója a kormányoszlop tetején volt, ennek ehhez az íráshoz a világon semmi köze nincs, de annyira furának találtam, hogy örökre megjegyeztem).
A külpolos – ellentétben a lap többi munkatársával, de hasonlóan például a tördelőkhöz- nem reggel kezdett, hanem csak szinte délben. Én – sokakkal együtt – kifejezetten jól éreztem magam a szerkesztőségben, a bent töltött időre soha nem gondoltam úgy, hogy az „munkaidő” lenne, de azért, főleg a családosok illetve az ingázók között (Perny Irénke Nagykőrösről, Opauszky Laci Ceglédről, Tóth Pista bácsi, Szolnokról, Tarnai Laci pedig Szegedről járt át nap mint nap) voltak, akiknek az óvodai/iskolai záráshoz vagy a busz/vonat induláshoz kellett alkalmazkodniuk.
A külpolos – meg a tördelők – addig maradtak, amíg az ügyeletes a futárral együtt le nem ment a nyomdába.
Csak hogy legyen egy elképzelés a korról: a hetvenes évek derekáról beszélünk, az 5-ös út még a városháza előtt kanyarodott el Szeged felé – történelem előtti idők…
A szerző 1976 -ban a Petőfi Népe szerkesztőségében
A sors úgy hozta, hogy a Petőfi Népéhez kerülésem után nem sokkal sorkatonai szolgálatra hívtak be, a szerencse pedig abban játszott szerepet, hogy a kecskeméti katonai reptérre kerültem vissza a lillafüredi géptávírász kiképzés után, majd pedig – megtapasztalván a szolgálatot jó párszor a harcállásponton mint híradós – századírnoki beosztásban védtem a hazát.
1975 nyarán e poszton ért dr. Welther Dániel telefonja: ha időm engedi, kérte, látogassak be a szerkesztőségbe, beszélni akar velem. Egy csillagom már nyilván volt, de azért egy harckészültséget adó katonai támaszponton akkor sem úgy mentek a dolgok, hogy egy őrvezetői rendfokozatú sorkatona akkor megy ki a városba, amikor akar – magasabb szinteken azonban már egyeztették a Petőfi Népe legendás főszerkesztőjének a kívánságát, tehát délután a 4-es busszal simán bejöttem a központba.
– Te lennél a nyáron a külpolitikus, számos fontos esemény lesz, kellesz. Amit nem tudsz, azt majd megtanulod – mondta Welther, majd az elképedt arcomat látva még hozzátette: – Tudunk neked fizetni is valamennyit. – Mondta az összeget is, ami több volt, mint amennyit akkor kaptam, amikor beléptem a laphoz. Azt is közölte, hogy „minden, mindenkivel” meg van beszélve, minden szinten engedélyezték, hogy Ballai József a nap első felében az X. század írnokaként szolgálja a hazát, a másik felében pedig a Petőfi Népe külpolitikai rovatát szerkessze.
Konkrétan: írtam magamnak egy állandó kimenőt és állandó kimaradást, Mikolajcsik László százados – századparancsnok – aláírta, és ennyi. Soha, semelyik ÜTI meg nem kérdezte, hogy miért megyek el délben, illetve hogy miért járok „haza” teljesen kiszámíthatatlan időpontokban.
A Petőfi Népe szerkesztői a külpolitikát a lapban fontosnak tartották. Érdemes ehhez persze még azt is hozzátenni, hogy ebben az időszakban mindegyik lapszám egyedi „alkotás” volt: a nap eseményei döntötték el, hogy mi kerül az első oldalra, mekkora fotó illusztrálja és hogy maga a cikk fönt, lent vagy középen jelenik-e meg. Nincs két újság, amelyik pont ugyanolyan lett volna – ez merőben ellentétes azzal a 90-es években, német mintára bevezetett gyakorlattal, amely – innen és túl a hírértéken – az oldalakat dobozokra osztotta, és minden cikknek kötelezően előírt terjedelme lehetett csak.
A lényeg: ha fontos vagy érdekes külföldi hírek érkeztek, akkor akár az első oldalra is kerülhettek – nem egy központi szerkesztőségben döntöttek erről, hanem mi, helyben, Kecskeméten.
Internet akkor még a képzeletünkben sem létezett. Az MTI híreit rádiótelexen kaptuk meg – ez egy szűk fülkében zörgött, szinte megállás nélkül. Papírtekercsre nyomtatta a szöveget, akadt időszak, amikor naponta többször is cserélni kellett, mert annyi anyag jött. Ez a rádiótelex egy különleges összeköttetést jelentett Budapesttel, nem ritkán bizalmas üzenetekben küldtek direktívákat a szerkesztőségeknek. Ezek az üzenetek a Pro Domo jelzettel kezdődtek (a latin kifejezés értelme: belső használatra) – és mondjuk azt mondták: készüljünk fel arra (értsd: tartsunk fent elegendő helyet), hogy este 6-kor egy fontos közleményt adnak ki. Pro domo tájékoztatott embargóról is: kiadott ugyan egy anyagot az MTI, de azt csak meghatározott időponttól kezdve használhattuk fel (adhattuk nyomdába) – ilyen volt például egy-egy központi áremelés.
A normál munkarendben az ember óránként-kétóránként bement a kutricába, letépte az összegyűlt papirt, majd pedig egy hosszú vonalzót nyomatékként használva cikkenként szétszabdalta és BELPOL, KÜLPOL vagy SPORT feliratú fakkokba dobálta.
A külpolos dolga volt az MTI hírek rövidítése, a címadás. Azokban az időkben a Petőfi Népe címrendszere két (nagyon ritkán három) soros volt: témamegjelölő felcím, lényegmondó főcím és (esetleg) magyarázó/értelmező alcím. Hétvégeken neves külpolitikus újságírók összegezték az eseményeket – ugyanezek a kollégák írtak vezércikket adott esetben fontosabb eseményekről: ők igazából nem az MTI-vel, hanem a Központi Sajtószolgálattal (KS) álltak kapcsolatban, ők vásárolták meg tőlük a kéziratot és küldték ki.
Természetesen fényképeket is kaptunk: szovjet gyártmányú képtávíró készülékkel telefonvonalon küldték Pestről: ott a fotót feltekercselték a dobra, ami állandó sebességgel forgatta a képet, miközben a szkenner soronként feldolgozta – 5-6 perc alatt jött meg egy kép. Volt délutáni és esti kör is, az estit már nem a saját fotósaink hívták elő, hanem nyomdász (nyomdai fényképész) kollégák: a legtöbbször Konecsni Feri jött be a szerkesztőségbe emiatt.
A nagy esemény, ami miatt a haza védelméről visszairányítottak a szerkesztőségbe az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet volt, amelyet Helsinkiben tartottak, 1975 július 30-án kezdődött. Értelemszerűen minden európai ország vezetője ott volt Helsinkiben, plusz az amerikai elnök – mindenki fel is szólalt.
Mi a legjobban Kádár János beszédére készültünk, és azt kell, hogy mondjam, a mai – gyökeresen más – helyzetben is figyelmet keltő amit és ahogy előadott.
Tehát, Helsinki, 1975, Kádár János:
– Mi annak a magyar népnek a küldötteiként veszünk részt ezen a történelmi jelentőségű tanácskozáson, amely államot alapítva 1100 éve él a Duna–Tisza táján, Európa közepén, így múltunk és jövőnk egyaránt az itt élő népek sorsához kötődik. Meggyőződésünk, hogy Európa minden népének legfőbb kívánsága a béke. Ha lehetséges, még fokozottabban így van ez a magyar nép esetében, amely évszázadokon át a hadak útjának kereszteződési pontján élt és mérhetetlen véráldozatokat hozott, hogy fennmaradhasson és megőrizze államát a fenyegető pusztulással szemben. Századunkban, az első világháború hiábavaló áldozatai után a vesztes Magyarország területe a korábbinak egyharmadára csökkent, a második világháborúban, urai bűnéből a rossz oldalon vérezve, elvesztette felnőtt lakosságának 8 százalékát és az ország romhalmazzá vált…
Elképedve olvastuk a géptávíróból kikígyózó szöveget: az akkori viszonyok között – hetekkel a trianoni szerződés aláírásának évfordulója előtt – ez egy merőben szokatlan történelmi megközelítés volt: az utalás a kétharmadnyi terület elvesztésére, az 1100 éves államalapításra, mind-mind szinte hihetetlennek hangzott.
Ismétlem: mindez 1975-ben történt.
„…mindez 1975-ben történt. Az csak természetes, hogy az első oldalon közöltük.”
Az csak természetes, hogy az első oldalon közöltük.
Hamarosan már tekintélyes rutinnal rendelkeztem a külpolban, ezért rávettem Mester Laci bácsit és Budavári Antalt, hogy tanítsanak meg tördelni. Ma már mindent szoftverek csinálnak, akkortájt a Petőfi Népét – minden nap – hárman tervezték, a harmadik – akkor – Hegedűs Panni volt. Egy újságoldal nagyságú kartonlapra szerkesztették ki a kéziratokat, szerszámuk a tipométer, a vonalzó és a zsebszámológép volt, no meg a ceruza és a radír. Először is azt döntötték el – közösen az ügyeletes szerkesztővel – hogy hány hasábos lesz a cikk, mekkora hozzá a fotó (egy-, két- vagy háromhasábos), utána kiszámolták, hogy a szöveg hány „n” (manapság ezt karakterszámnak mondják). A címeket a betűmintakönyv alapján lehetett eldönteni: ezek rongyosra olvasva hevertek az asztalon – megszámolták, hogy hány betűs a cím, és hogy hány pontos betűből fér el.
A végét mondom: eljött a nap, amikor saját magam tördeltem be a második oldalt – és onnantól kezdve majdnem mindig megcsináltam. Később, Megyeszékhely címmel, minden hónap utolsó csütörtökjén jelent meg egy városi összeállítás a szerkesztésemben – a tördelést nyilván ki sem engedtem volna a kezemből. Még később a Kecskeméti Szemle havilap szerkesztését is elvállaltam – a tördeléssel együtt. Jó lecke volt 1975-ben a külpol.
Valamikor a koraősszel Lakatos Attila visszatért a munkába, én pedig az MN6336 kötelékébe – hogy azután, leszerelésem után, még sok-sok alkalommal beüljek a Terike néni kávézójából nyíló külpolitikus szobába.
Számtalan éles helyzetre emlékszem, a legdurvább Anvar Szadat egyiptomi elnök 1981. október 6-ai meggyilkolása volt: egy díszszemlén a felvonuló erők egy osztaga nyitott rá tüzet és oltotta ki az életét, számos más emberével együtt.
Akkor még nem volt CNN így a rádiótelex kopogta először a merénylet hírét – az információk lassan, szinte mondatonként érkeztek, a kairói tévé adása megszakadt (lényegében az eredeti hír is így jött, hogy a tudósító a parádéról adott közvetítést nézte).
Külpolitikusnak lenni a Petőfi Népénél – ott és akkor – egyben azzal is járt, hogy olyan információkhoz is hozzájutott a szerkesztő, amihez nem sokan. Először is: hivatalból járt az MTI „csíkosa” – egy bizalmas tájékoztató olyan hírekkel, amelyek érdekesek és fontosak voltak ugyan, de nem közlésre szántak (azért titkokra sem gondolni: aki hallgatta a Szabad Európát vagy a Londont, esetleg Amerika Hangját, azoknak semmi újat nem mondott). A fontosabb SZER kommentárokat is közölték.
(1990 után én magam az Amerika Hangja egyik hivatalosan akkreditált magyarországi tudósítójaként dolgoztam: előfordult, hogy az MTI gödöllői rádiólehallgató állomásától telefonon hívtak fel, mert – valamilyen légköri zavar miatt – kimaradt az egyik anyagom pár sora, amit ugyanilyen módon – már a rendszerváltás után – rögzítettek és kiadtak).
Külpolosnak lenni a Petőfi Népénél – még ha csak beugróként is – komoly hírszerkesztői rutint adott és kiváló iskola volt. Lényeglátásra, összefoglaló-készségre nevel: amikor van 10 sornyi hely, akkor bizony pont ennyi terjedelemben kell a hírt megfogalmazni. A napilapnak a leglényege a hír, tehát alapvető, hogy ennek minden csínjával-bínjával tisztában legyünk.
A magam részéről kifejezetten élveztem azt is, hogy szinte észrevétlenül, de a szerkesztők közé tartoztam: a külpolos részt vett a lapindító értekezleten, javasolt témákat. Az akkori Petőfi Népe – a maga csaknem nyolcvan ezer példányával – tekintélyes orgánum volt, és huszonévesen (hosszú ideig én voltam a lap valaha felvett legfiatalabb újságírója) részt venni a szerkesztésében azt is jelentette, hogy a több évtizedes tapasztalattal rendelkező kollégák – F. Tóth Pál főszerkesztő-helyettes, Csáky Lajos és Eszik Éva olvasószerkesztők – megbíztak bennem.
Kívülről nézve lehet, hogy zárt közösségnek tűnt a szerkesztőség – belül azonban kifejezetten jó csapat volt, amely egyaránt épített a versenyre és az együttműködésre. Azokban a – ma már történelem előtti – időkben még a régi gárda – Gémes Gábor, Nagy Ottó, Kereskedő Sándor – is a csúcson volt, de már egyre nagyobb számban követeltek teret maguknak a fiatalok: Csató Károly, Kutasi Ferenc, Posváncz Etelka, Gál Eszter, Czauner Péter, Bóna Zoltán, Méhesi Éva meg a többiek.
A Petőfi Népe – mondjuk így – külpolitikai szerkesztőjének lenni nem olyasmi, amit feltüntetnek az újság impresszumában. Nem a legfontosabb pozíció – de mégiscsak olyasmi, ami rettentően szükséges ahhoz, hogy a napilap azt nyújtsa, amiért az olvasók fizetnek: tájékoztasson, lehetőleg mindenről (hangsúlyozom: én azokról a régi, hetvenes-nyolcvanas évekről beszélek).
Találják bármilyen furának, mégis, ma is jóleső érzés visszaemlékezni dr. Welther Dániel telefonhívására 1975-ben a kecskeméti katonai repülőtér X. (központ) századánál, hogy vár másnap a szerkesztőségben, mert rám bízza a Petőfi Népe külpolitikai szerkesztését.
Hát ilyen volt külpolosnak lenni…
Ballai József
