A PETŐFI NÉPE FOTÓSAI I. rész: Tóth Sanyi Magyar Újságírók Országos Szövetsége

A fotórovatban az én időmben már három fotós volt: az ofszet Petőfi Népe gyönyörű képeket közölt, falta a fényképeket.

Természetesen fekete-fehér fotók jelentek meg a nyolc oldalas újságban, amelynek csak a fejléce volt mindig kék, no meg az utolsó oldalon a Lapzártakor érkezett rovat pici kerete – később aztán az a hely a híreké lett, de a kék keret maradt.

Pásztor Zoltán meg Tóth Sándor volt a két régi motoros. Ők a régi iskolához tartoztak, 6×6-os filmre dolgoztak. Mindkettőjüknek Rolleiflex gépe volt, tükörreflexes, megbízható kamera – talán 2.8E, de erre már nem tenném le a nagyesküt. A 70-es évek elején Szilágyi Misi csatlakozott – csak pár rövid esztendőre – a csapathoz, aztán, amikor ő távozott, Méhesi Éva jött, s vele együtt a kisfilmes gépek korszaka. Éva Straszer András felesége volt, Straszert – mint szociofotóst – mindenki ismerte a szakmában, és Éva szülési szabadsága idején logikus döntés volt Andrást fölvenni helyettesnek. Amikor pedig Éva visszatért, maradt András is, akkortól négy fotóssal működött a lap: Pásztor Zoli nyugdíjba vonulása után Walter Péter egészítette ki a rovatot.

A fotórovatnak a hátsó traktusban volt a bérelt helye a sajtóházban – balra nyílt a labor, külön helyiségben a filmhívó, külön a nagyító – Koósné Ibolya birodalma. Az amatőrök literesforma kerek tankot használtak, ám a Petőfi Népénél legalább 5 literes – állandó hőmérsékletre beállított – a film hosszúságával egyező, tehát olyan másfél méteres fémtartályok szolgáltak a hívásra.

A fotósok külön kasztba tömörültek: mindnek volt autója, így, ha gyorsan kellett eseményhez sietni, már nyúltak is a slusszkulcsért és indultak.

Minden rendszer analóg volt: a kisfilm elvileg 36 kockás, a rollfilm pedig 12 kockás – a 24×36-osat ki lehetett vágni a kazettából, a rollt nem.

A fotósoknak ugyanúgy „normában” dolgoztak, mint az újságírók. A rovatvezetőnek 35, a beosztott fotóriporternek 40 képet kellett kötelezően megjelentetnie – az újságírók penzuma ekkortájt 40 flekk (gépelt oldal) volt. Nem voltunk és vagyunk egyformák: van, akinek ez a mennyiség nem okozott gondot, más folyton görcsölt, hogy meglegyen, de nem lett meg…

Tóth Sanyi mindig bőven teljesítette, sőt: túlteljesítette a normát. A valaha volt legtöbb kép egy hónapban is az ő nevéhez fűződik a Petőfi Népében: több, mint százhatvan: felfoghatatlan mennyiség.

Az időszak a Petőfi Népe csúcskorszaka: a példányszám gyakorta meghaladta a nyolcvan ezret – egyedül Kecskeméten 20 ezer újság kelt el.

Az volt a hír, amit a Petőfi Népe írt meg – és a lap, az akkori lehetőségek határain belül, tényleg mindenről beszámolt.

A mi fotósaink legfőbb jellegzetessége a jó szem volt.

Ez régen sem volt magától értetődő, ma meg – a digitális gépek egyetlen memóriakártyáján több ezer kép fér el – nincs is jelentősége.

Pásztor Zoli a Rolleiflexével egyetlen képre egy egész történetet rajzolt fel: a munkásnő portréja visszaadta a kort, a környezetetet – mindent.

Tóth Sanyi igazi műfaja a 3-4 képből álló fotóriport volt: a sztorinak eleje, közepe meg vége volt.

Straszer András a legsötétebb helyen is vaku nélkül lőtt a Nikonjával 36 dinesnek exponálva a 27 dines Ilfordot – szemcsés lett, és talán nem éles, de ott volt benne az éjjeli munka minden keserve (nem egyszer voltam vele és másokkal a Fémmunkásban, saját szememmel láttam, hogyan dolgozik).

Tóth Sanyi egyik legnagyobb visszhangot kiváltó képe A szürke ló halála című képriport volt – a hetvenes évek közepén-végén jelent meg.

Igy emlékezik az esetre:

– Hazamentem ebédelni, a Rákóczi úton laktunk, együtt a Gajdócsiékkal, csak mi az udvarban, aztán, amikor jöttem visszafelé, megláttam, hogy bukdácsol egy szürke ló, három cigányfiú pedig noszogatja. A keramiton a ló egyszercsak felbukott. Nyár volt, rekkenő meleg. Nagy ijedelem támadt. Akkor még a főút a városháza előtt kanyarodott el Szegednek, ez, amiről beszélünk, valahol ott történt, ahol ma a nullkilométerkő áll. A kezemben volt a fényképezőgép, a csődületben valahogy közel kerültem, és próbáltam lefotózni a történetet. Vödrökkel hordták oda vizet, locsolták a szürke lovat, de nem akart felállni. Aztán kijött az állatorvos, a ló lábait összekötötték, kapott egy injekciót, nagynehezen feltuszkolták egy zárt kocsira, és elvitték. Pár nap múlva találkoztam az orvossal, kérdeztem, hogy mi lett a ló sorsa, megdöglött-e, de ő csak legyintett: á, dehogy, kipihente magát és a saját lábán battyogott haza. Valahogy novemberben szóltak: lehet pályázni a MÚOSZ-ban képriporttal, én be is küldtem ezt a történetet, Keleti Éva meglátta, és azt a címet adta neki: A szürke ló halála. Megnyertem a fődíjat, minden képesújság közölte – és ez azért volt, mert a fényképezőgép mindig nálam volt.

Ezen kívül még vagy ezer vagy inkább tízezer történetre emlékszik.