illusztráció: Sajtószabadság Magyarországon – Pápai Gábor rajza
SZERZŐ: TORONYI ATTILA/infovilag.hu
Szent Istvánról augusztusban esik a legtöbb szó, a nőkről, illetve a sajtószabadságról márciusban. A figyelmesség a szebbik nem iránt olykor csak a nőnapra korlátozódik, ki lehet aztán pipálni. (Tisztelet a kivételnek.) Március 15-e körül pedig a sajtószabadság emlegetése esedékes, hiszen ez már Petőfiéknek is a szívügye volt a 19. században. Érdemes még beszélni róla, napjainkban is?
Duplán került terítékre a téma a budapesti Sajtóházban március 14-én. Délelőtt a Magyar Sajtó Napja alkalmából ecsetelte a Magyar Újságírók Szövetségének elnöke, Kocsi Ilona a nem éppen rózsás helyzetet, délután pedig kerekasztal-beszélgetésen boncolgatták a hazai sajtózsarnokság ismérveit a résztvevők.
Némi cinizmussal azt mondhatnánk, hogy nincs itt semmi látnivaló, nincs semmi baj: az 1848-as legendás 12 pont első követelése, a sajtószabadság megvalósult, létezik. De hogyan? Mert az sem mindegy, hogy hogyan. A nemzet szabadsága elképzelhetetlen a sajtó szabadsága nélkül – vallotta Petőfi. Ő még nem gondolt a virtuális világra, a manipulációra, a hamis hírek sulykolására, az agymosásra, a mindenen átgázoló gigantikus propaganda-gépezetek kártékony hatására, az összeesküvés-elméletek tudatos terjesztésére. Mert hogy ezt is szabad. Ma ez is a nagy szabadság szerves része.
Magyarországon sajtószabadság van – papíron. Elolvashatjuk, az alaptörvényben becikkelyezve. Kocsi Ilonát idézve: „csak éppen amíg a kormány több mint százmilliárd forintot költ politikai propagandája terjesztésére, addig szerkesztőségeket és újságírókat zár ki a kormányinfóról és más, kormányzati eseményekről, a reklámok elosztását befolyásolva, anyagilag hátrányos helyzetbe taszítja a kabinettől független orgánumokat.”
