DÁTUM: SZERZŐ: INFOVILÁG
Itt van közöttünk, és ma – január 9-én – ünnepli a jeles külpolitikai újságíró a 103. születésnapját! Nem mellesleg számos olvasmányos könyv szerzője. Tatár Imre – az Infovilág Vas- és Aranytoll-életműdíjas, örökös, tiszteletbeli főszerkesztője – a Trianon évében született és újságírói pályája hivatalosan 2000-ben, nyolcvanéves korában zárult le (a Magyar Nemzetnél). Érdeklődése ezt követően az önéletírás felé kanyarodott.
Meghökkentően hosszú és eseményekben gazdag, tevékeny életút áll a hazai újságírás doyenjének háta mögött. Olyan hivatást választott, amely (legalábbis eredeti, klasszikus formáját tekintve) a jóslatok szerint – a szédítő ütemben fejlődő technológiáknak „köszönhetően” – belátható időn belül megszűnik. Nem lesz hírlapíróra szükség, akárcsak pénztárosokra a szupermarketekben.
Amikor Tatár Imre tízévesen, 1930-ban elhatározta, hogy újságíró lesz, még nagy jövő előtt állt ez a hivatás. Ahogy önéletírásában olvasható: „…Ez volt az egyetlen elhatározás, amelyhez egész életemben következetes maradtam”. Ám a megvalósításhoz hatalmas kanyarral jutott el. Az érettségi után autószerelő-tanoncnak állt, majd több éves munkaszolgálat és szovjet hadifogság következett – 1947-ig. Hazatérése után gyerekkori jó barátja, Nemes László, hajdani cserkészcsapatának az egyik tagja sietett a segítségére. Az ő közreműködésével helyezkedett el a Szabad Nép Blaha Lujza téri szerkesztőségében, majd az Esti Hírlapnál dolgozott. (Onnan „igazolt át” az alig száz méterre fekvő, Lenin – ma Erzsébet – körúti másik sajtóházba, a New York-palotába.)
Mindezekről a századik születésnapja évében (2020-ban) publikált emlékiratában olvashatunk, amely Fogságból fogságba címmel jelent meg két éve a könyvesboltokban.
Tatár egyébként az ezt követő pandémiát szintén afféle kényszerű „fogságként” (szobafogságként) értelmezte, s ezeket az hónapokat is megpróbálta hasznosan eltölteni. Laptopja könyvtárait rendezgetve új és újabb emlékek bukkantak elő, s e „múlt századi igaz történetekből” állította össze a karácsony előtt megjelent Ködalakok című kötetét. Ebből a könyvből idézünk az alábbiakban egy fejezetet:
„Búcsú a New York-palotától
Magunk között nem neveztük palotának, hanem „Háznak”. A palotát tiszteli az ember, a házat szereti. Az olvasó annyit tudott meg szombati közleményünkből, hogy megváltozott a Magyar Nemzet szerkesztőségének a címe és telefonszáma – de nekünk, régi újságíróknak vagy (hajdanvolt Bodó Béla szerkesztő úr finom disztinkciójával szólva) „hírlapíróknak” ez a költözés egészen mást jelentett. Valami szomorúan s végérvényesen megváltozott. Nem egyszerűen költözés ez, egyik helységből, épületből, utcából a másikba: a technikai megújulással életformánk változott – ki őszen-kopaszon egy egész életet hagyott e falak között.
Mért van az, hogy a régiekről jobbára tréfás történetek maradtak emlékezetünkben? A megszépítő messzeség teszi, vagy talán az, hogy a régiek mertek és tudtak bohémek lenni. A P. Gy. íróasztalába dugott boros demizsonjáról, S. E. munkaidőben bonyolított szerelmi ügyeiről itt szóló sztorik ezekben a szobákban elevenedtek fel esténként; R. K. bökversei is akkor születtek, amikor a napi munka után, úgy éjfél felé az ügyeletes gárda, vagyis az öt-hat szerkesztő a lapcsinálást befejezve, feszültségét levezetendő sztorizásba csapott át.
Most elbúcsúztunk a Háztól, az ólombetűktől és ezektől az estéktől. Szerkesztőségi esték. Ilyenkor csúcsosodott ki a nap. A másnapi újság, amelyet a munkatársak reggeltől estig összehordtak, este állt össze ennek az öt-hat szerkesztőnek a kezében. Még egy rohanás le a nyomdai szedőterembe, hogy baráti alapon, protekciósan – bár elmúlt már a slussz ideje – javítsanak ki valami későn észrevett hibát! S a nyomdász kiemelte azt a két-három ólomsort. Most már nem lesz többé lerohanás, nyomdász-haverkodás, ólombetű. De „szedjétek még ki ezt” kérincsélés sem. Képernyőről képernyőre megy a cikk. Emberi kapcsolat nélkül.
Az itt hagyott világban a szerkesztő urak slussz után, este tizenegy-tizenkettő között levonultak a szomszédos vendéglőbe pohár sörre, fröccsre. Ide hozta a hivatalsegéd az első frissen nyomott lapot. Még nedves volt a festéktől, ólomszagú. Átlapozták, nem maradt-e benne valami feltűnő hiba (az igazi nagy hibákat az ember úgyis csak másnap reggel vette észre a kész újságban). Aztán bólintottak: „Mehet!” A New York-házban közünk volt a betűhöz. Ha akartuk, megnézhettük, hogyan emel ki egy „A” vagy „B” betűt címszedés közben a nyomdász. Nem csak írtuk, csináltuk is a lapot. Talán ez az együttes „csinálás”, amelynek során minden közvetlenül embertől emberhez ment, ez adta a „régi idők” varázsát.
Éppen négy évtizeddel idejövetele után költözött el 1991-ben a Magyar Nemzet szerkesztősége, s ezzel elmúlt innen a régifajta újságírás. De a múlt itt marad. Az elhalt kollégák szelleme itt röpköd a szobákban, a mi élő emlékeink nem költöztethetők ki. Parragi György, Boldizsár Iván, Mihályfi Ernő… De mily igazságtalanság csak a nagy neveket emlegetni! Sok mindenki, aki itt írt tele keretes kéziratpapírokat, hozzáadott valamit a folyosók falaiba beleivódott beszélgetésekhez, a nagy-nehéz íróasztalok karcaihoz, az elcsendesült, mégis örök zsurnaliszta anekdotakincshez.
Most majd megnyomnak egy „A” meg „B” gombot.
Újságcsinálásunknak ezt a négy évtizedét, az emlékeket s a hírlapírókat, akik ezt átélték, több nem lehet elküldeni, nem lehet nekik felmondani, nyugdíjba küldeni. Bevonultak az örökkévalóságba. Ami megtörtént, az felül áll mindenen. Lehet, egyszer valaki majd megírja a New York-ház sajtótörténetét az „írókézek és újságírókézek” márványasztalaitól 1991-ig, az utolsó régifajta újságírás kiköltözéséig.
De most jöjjön a licit, a versenytárgyalás: ki ad többet az Erzsébet-körúti palotáért! (1991)”
Fábry János levele a 103 éves Tatár Imréhez:
Tatár Imre Aranytoll-életműdíjas újságíró, a Kül- és Biztonságpolitikai Szakosztály tagja. A kilencvenes években közel egy évtizeden keresztül kollégák voltunk a Magyar Nemzetnél. Jó visszagondolni erre az aktív, mozgalmas és szép időszakra!
A legutóbbi, pontosan egy évvel ezelőtti, a 102. születésnapra készült ajándék karikatúra kapcsán Imrének megemlítettem, hogy a 103. szülinapra tollal a kezében egy harcos és győztes gladiátorként szeretném lerajzolni.
Az élet azonban felülírta ezt az ötletet. Imrének nemrég jelent meg egy nagyon érdekes önéletrajzi kötete, tehát ezt az eseményt kell valahogy megörökíteni!
Az új ötlet attribútumait mindenképpen meg kell beszélnünk ezért Imre javasolta, hogy keressem fel a lakásán. Három nappal ezelőtt mentem fel, Imre jókedvűen fogadott. Mielőtt rátértünk a tárgyra, Imre elmondta, hogy jól van, jelenleg is minden nap sétál egyet, szeretet veszi körül és ez jó érzés. Beszélt a „Ködalakok” címmel megjelent új kötetéről, amely a szüleiről, a múltról és az újságírói pályája kezdeteiről szól. Imre pontosan hetvenöt éve, 1947 óta MÚOSZ tag! Érdekes a kötet! A szerző életét végigkísérte a történelem.
Kedves Tatár Imre!
Isten éltessen nagyon sokáig!
Tisztelettel!
Fábry János
