35
„A tőmondatokban a háborúról” cím után egyik napilapunkban a következő mondatok olvashatók: „Zelenszkij ukrán elnök előrelépésről számol be az áramellátás helyreállításában a közelmúltbeli orosz támadások után.” „Egy ember életét vesztette a Herszon elleni orosz támadás során.” „Moldovában mától betiltottak hat Nyugat-ellenes televíziót.” Hát ha ezek TŐmondatok, akkor én a nagy nyilvánosság előtt megeszem a kalapomat. Ugyancsak TŐmondatokban.
K. I.
Ki kell mondani, le kell írni
Olyat vállalt (legalább is a hivatalos) magyar nyelvhasználat, amire a látszat és a tapasztalat szerint a vállalás potenciális végrehajtói vagy nem képesek, vagy egyszerűen lusták azt betartani. Az idegen nevek írásáról és kiejtéséről szólnék, természetesen messze a teljesség igénye nélkül. A magyar (fene tudja milyen indíttatásból) lényegében azt vállalta, hogy az idegen szavakat és neveket a saját hangzókészletéhez leginkább közel álló, de lényegében szinte az eredetivel megegyező módon ejti ki. Nos, ez nem minden esetben szokott sikerülni.
A latin betűs idegen nevek (nemcsak személynevekről, minden tulajdonnévről szó van itt) leírásával elvileg nem lehetne baj. Meg kell őrizni az eredeti írásmódot, és nem kell törekedni az eredeti, de a magyar betűkészletben nem fellelhető különleges betűformák szolgai másolására. Vagyis az áthúzott o-val, a horoggal vagy más a mássalhangzók hangértékét módosító mellékjelekkel, akszonokkal, farkincákkal és hasonlókkal legfeljebb a tudományos szövegekben kell foglalkoznunk, egyebekben ezeket bátran elhagyhatjuk. Igen ám, de akkor hogy lesz Vietnám a Vietnamból, hiszen latin betűvel írnak, ráadásul kanonizált földrajzi névről, tulajdonnévről van szó? Lustaságból, oda nem figyelésből, műveletlenségből. És nem ez az egyetlen példa.
Ha írásról van szó, bonyolultabb a nem latin betűs szavak (főleg nevek) nevek átírása. A legegyszerűbb szabályai a szláv nyelveknek vannak. Nincs x! Vagyis az Alekszandr nem Alexander! És a könnyebb kiejtés sem enged meg írásban betoldott betűt. A Dmitrij nem Dimitrij (még akkor sem, ha Lénáról beszél)!
Viszont az oroszban ott vannak a lágyító hangok. Ezek kezelése ugyan bonyolult, de egyértelmű A “je” (e) alapesetben egyszerűen e, mint a magyarban. Akkor je az ejtése, ha szó elején van (Jekatyerina) vagy ha lágyítójel után áll (premjera). De Kozirev, Rekunkov, belij, pobeda – nincs je-sedés! Viszont a je lágyítja a D hangot Gy-re, az N-t Ny-re, a T-t Ty-re. (gyed, nyet, Tyereskova). Hasonlóan lágyít az I (Gyima), továbbá a Ju és a Ja, meg az E különleges, hangsúlyos alakja, a Jo, de mindig van sajátosság. A szó elején mindig kimondjuk az eredeti hangzót: Jurij, Jakov, jolka. A jot kimondjuk, ha meg kell különböztetni a je-től (Fjodor), de az O-tól már így nem (Gorbacsov – ami oroszul gorbacsevnek van írva). Nem akarom ezt folytatni, nem kell ezt senkinek bemagolnia. Utánanézni, a helyes alakot megtalálni viszont kötelező! És nem nehéz!
Az angol átírást könnyű magyarítani (kivéve a jo felismerését meg azt az esetet, amikor az y a kemény í-t jelzi: Fedorov = Fjodorov és Bykov = Bikov. A kemény i-t nem írjuk át ü-vel, csak a tudományos hivatkozásokban.
A legszörnyűbb a hibrid írásmód. Amikor egy név egyik felét átírják, a másikat viszont az angol írásmód szerint használják. Így lesz Szergej Kolesnikov, Alexei Szuhov. Ezek a formák csak a közreadót minősítik.
Igen, vannak más korban, más szabályok alapján, más forrásokból átvett névhasználatok. Ezek meggyökeresedtek, a magyar kulturális és nyelvi hagyomány, illetve a nyelvhasználat részét képezik. Senki sem kéri, hogy akkor innentől mondjuk lényinnek Lenint, mert az oroszok úgy ejtik, meg amúgy is a Léna folyó. Onyeginnek sem kell írni Anyegint, mert egyébként úgy volna helyes, hiszen az Onyega tóról kapta a nevét. (Izgalmas ez: a falu a művelt ember számára Potemkin-falu, mert így került át eredetileg a magyar tudatba, a páncélos Patyomkin, mert azt meg így hozták át egy másik korban más szabályok szerint, maga a herceg, mint személy pedig a helyes és pontos tudományos átírásnak megfelelően Potyomkin.)
A kínai nevek esetében még nagyobb a katyvasz. Egyértelműen van magyar népszerű fonetikus (ezt kellene használni) és akadémikus (ezt a tudományos idézéskor) átírás, de maguk a kínaiak kitalálták a pinjin átírást (ezzel könnyebben csatlakoztak a digitális világhoz), amely majdnem az angol kiejtési szabályokat követi, de mégsem. Amig nem írjuk és mondjuk Renmin Ribao-nak a Zsenmin Zsipaót, Beijingnek Pekinget, addig kötelező volna a népszerű fonetikus átírást használni. (Ráadásul ez nagyon könnyű, bárki megtalálja az eligazító táblázatot a neten is.) De annyit mindenképpen tudni kell, hogy a Z- az C (zeng = ceng), a zh az többnyire cs.
És itt álljunk meg egy szóra! Csou En-laj (ejtsd: csuenláj) neve ismerős lehet szinte minden ötven feletti művelt ember számára. A Csou pinjin írása Zhou. És ez nagyon gyakori név. Például a sportban. Olyik sportriporter ma zsó-nak, másik zsou-nak ejti, de az autóversenyzést közvetítők dzsó-nak mondják, arra hivatkozva, hogy ők bizony megkérdezték. Egyrészt tiszteltetem azt, aki a kínai zs, cs, és dzs között hallásból különbséget tesz, másrészt igenis elvárom, hogy a magyar tudatba és kultúrkörbe egyértelműen átjött, szabályokon alapuló kiejtési módot senki ne változtassa meg önkényesen.
Vagyis (hogy egy másik kínai politikus nevét idézzem) a Hsziaó ne legyen Xiao, a Teng Deng. Sem írásban, sem kiejtésben. A példa Teng Hsziao-ping (Deng Xiaoping). Egyébként a zárójelben közölt pinjin átírást az egyértelműsítés meg a nemzetközi szövegekhez való alkalmazkodás szellemében (zárójelben használva) igenis támogatom.
Nagy még a zűrzavar az arab nevek átírása körül is, főleg, hogy van-e ékezet vagy nincs, meg olyan hitvitákat illetően, mint hogy Abu Dzabi vagy Abu Dhabi. De mindenre van szabály! A nyilvános beszédben és az újságírásban tessék a szabálynak megfelelő alakot használni! Ez alól nincs kibúvó. Csak lustaság van és tudatlanság. Meg a keleti nyelvek átírási szabályainak nem ismerete.
De vannak gondok sokkal közelebb is. Régen (nem sírom vissza) kevesen tudtak, de jól tudtak angolul, ma sokan tudnak, többnyire rosszul. Volt egy megállapodás, hogy a th magyarban nem létező kiejtése gyenge D, ha zöngés (disz, der), és gyenge T, ha zöngétlen (tecsör, teköri). Ma sokan affektálnak, megőrizve az eredeti, a magyar fül számára idegen hangzást (szinte Z-znek és Sz-eznek). És nincs már löncs, bröncs, kecsöp, csak l(á)ncs, br(á)ncs, kecs(á)p van. Pedig higgye el akárki: a magyarul eredetileg löncsöt és hasonlókat mondók angolul nagyon is tudták a pontos kiejtést. De nem féltek magyarul beszélni. Ma sok régi, magyarrá vált angol szavunk „visszaangolosodik”.
Vagyis hiperkorrigálunk. Abban az országban, ahol Dzsoki meg Szamanta van a Dallasban (és ezt a világon sehol sem értik), ahol minden centre „center” (amerikaiasan), ahol a boltban nincs whisky csak whiskey (ami vagy amerikai vagy ír, de sohasem skót). Szóval, ha magyarul beszélünk, akkor beszéljünk magyarosan, ne affektáljunk (mennyire mást jelent ez az angolban!) a kiejtéssel.
És akkor a franciáról, meg a kis nyelvekről még nem is szóltam. Nem is akarok most. Azt viszont üdvözlöm, hogy az Aegon nem akarta bevezetni az “éhon” kiejtési formát, a Garnier garniernek és nem garnyiének reklámozza magát, hogy az OMV beletörődött az oemvébe és nem öemfauozik. Nem velük van tehát a baj, hanem a mindenáron okosnak és idegennyelvtudornak tűnni akaró magyarokkal. De erről majd (talán) máskor.
M. Lengyel László
A bulvárnyelvről 1.
Van, aki villant, más kitálal vagy megtöri a csendet.
Lassan nevetségbe fullad az a közhely halmaz, ami a bulvársajtó háza táján uralkodik. Szinte kizárólag néhány szófordulatban tudnak gondolkodni e cikkek – bár a pár sornyi írásokat nehéz cikknek nevezni – sokszor érezhetően kínlódó, megalázó helyzetben dolgozó, állandóan gyors munkára hajszolt szerzői. Nem irigylem, inkább sajnálom a bulvársajtóban dolgozó kollégákat, de a helyzet már inkább szomorú, mint nevetséges.
Lényeg a kattintásszám, azaz a pénz
Mindegy, hogy egy „hír” vicces-e, szörnyű, tragikus, gusztustalan vagy érdektelen, akkor is el kell valahogy adni, persze a hirdetők miatt. Ha sokan kattintanak rá, akkor büszkén lehet mutogatni a megrendelőknek, lám, magas a kattintásszám, sokan olvasnak minket, emelni lehet a hirdetési tarifát. Mindig lesznek ugyanis olyan olvasók, akik a saját gondjaik elől menekülve mások – idegenek – őrült dolgaiba, életük tragikus fordulataiba, esküvőjük részleteibe vagy butaságaiba inkább elmerülnek.
Olvasni persze nem nagyon van mit. A hagyományos értelemben vett címben ugyanis – ez alapszabály – de még a leadben, tehát a bevezető néhány sorban sem szabad elárulni, miről van szó: az a cél, hogy a második-harmadik mondat után felugró reklámok beleégjenek a retinánkba. Mert beleégnek: számos kísérlet bizonyítja, hogy amikor egy mozifilmbe egy-egy fél másodperc erejéig bevágták egy bizonyos üdítőital képét, a végén sorba álltak érte a büfénél az emberek.
Működik a celebgyár
Szenzációkat kell kitalálni, amelyek persze ritkán történnek, teremtsünk hát. Ahogyan Hearst, az amerikai újságkirály annak idején kijelentette, ha nincs esemény, majd kitalálunk néhányat.
Már a celeb maga is bulvártalálmány: valaki, aki nemrég „senki” volt, a képernyő révén „valakivé” lett, és bármit csinál – bemegy egy szupermarketbe, náthás, bogarat rágcsál a „valóságshowban”, levágatta a haját, felpumpáltatta a mellét, nyaralni ment – az hirtelen „eseménnyé” válik.
Ehhez az is szükséges, hogy a híresség belemenjen a játékba. Aki ritkán engedi, de aztán több hónapos gyötrés után mégis megszólal, csakhogy békén hagyják, annak úgy kommentálják – egyébként teljesen érdektelen, magánjellegű mondatait – hogy megtöri a csendet.
Sosem másként. Ez afféle kódszóként működik, állítólag mintegy varázsütésre elolvassák a róla szóló semmit.
A megtöri a csendet fordulat másik eredője: a celeb maga hívja fel a szerkesztőséget, mert már régen keresték, azzal, hogy írjanak már róla valamit, mindegy mit. (Gábor Zsazsa ezt már 70 éve kitalálta.) Itt valójában nem a csend van megtörve, hanem a szerkesztő dereka, aki végre hajlik néhány mondat közlésére.
Elek Lenke
Apró
hvg.hu Gazdaság (2022. nov. 30.)
„Saját farkába harapó benzinársapka: …”
(18+ !!! (esetleg: f…kalap?) Bocs’ !!!)
MR Kossuth Déli Krónika 2022.nov. 1.
„Európában jelentősen emelkedhet a diagnosztizálatlan HIV-fertőzöttek száma …”
(Kb. mennyi lehet az eddig jegyzett diagnosztizálatlan fertőzött?)
Pénzcentrum (2022.nov..28.)
„… benne van a KRESZ-ben, hogy nem vezethetsz alkoholos állapotban, fáradtan, jogsi nélkül, és a többi, de az viszont nincs benne, hogy nem vezethetsz, ha nem tudsz! …”
(De viszont azonban – vagy csak de-, ne rá, hanem előtte aludj egyet!)
ORIGO Sport (2022.nov. 28.)
„… Az amerikaiak az iráni nők elleni elnyomást szerették volna támogatni, ezért 24 órán át használták a közösségi médiában a megváltoztatott zászlót, …”
(??? mit is szerettek‘ volna?)
- I.
Ársapka
A manapság talán legtöbbet használt divatszó. Jó szó, szemléletes, már-már hangulatos, pontosan tudjuk, mit kell értenünk rajta, de nekem valamiért mégsem tetszik. S noha a nyelvnek nem kell mindenáron követnie a logikát – nem is követi –, de azért legtöbbször jobb, ha követi. Különösen, ha a jelenségre már van jó szava. Jelen esetben ilyen az árplafon. Fölül fix helyen ott van a plafon, följebb nem lehet menni. No, de a sapka? Tizenhárom éves unokámnak ajándékoztam tavaly egy sapkát, amely a legkevésbé sem állította meg őt a növésben. A sapka most már vagy húsz centivel feljebb van, mint tavaly volt. Milyen „ársapka” az ilyen?
Sz. L.
