A Dunakanyar „szemszögéből” a folyónak nincsen is bal partja. Az egyik „oldal”, lenézően, csak a Szentendre – Visegrád – Esztergom „belsőhármast” ismeri el, míg a „túlsó fél”, korrekt megközelítésben úgy tartja, hogy nem lehet „balról” beszélni, ha az egyik jobb, mint a másik. Aki járt Zebegényben, Nagymaroson és Kismaroson, kicsit a második véleményt helyezi előtérbe a voksolásnál.
Na persze, ez nem a Bajnokok Ligája, itt nem lehet egy-két mérkőzéssel eldönteni „ki a jobb”? Az ellenben egészen biztos, hogy a „meccs” nem az „előre lefutott” kategóriába tartozik.
Ha a legcsodálatosabb dunakanyari panorámával bíró Natura Hill szálloda „szemszögéből” vizsgáljuk a kérdést – amely 10 éve még külterületi, minden közműtől „mentes” szántó volt -, a győzelem borítékolható. Ilyen, a kanyart teljes szépségében elénk táró kilátás nincs máshol. Igaz, a „sosemvolt” út ma már, ha szűken is, járható. Kicsit meredek, kicsit kacskaringós, de egy jobb autónak meg se kottyan. Főleg, ha már járt ott, s így könnyen odatalál, merthogy a „kitáblázás” nem tartozik a tájékoztatási csúcskategóriába. Viszont ha odaér a vándor, és széttekint, földbe gyökerezik a lába. (Érdemes kora délután érkezni, mert a nap állása ekkor a leghatásosabb a megtekintés szempontjából!)
Ha a valamikori kiindulási nehézségeket, hátrányokat a megálmodóik nem előny kovácsolására használták volna, ma sokkal szerényebb élményre lelne az arra tévedő, a célzottan odatartó, de nyugodt szívvel állíthatóan az ország is szegényebb volna.
Mert a fenntarthatósági célkitűzések olyan erőforrásokat mozgósítottak, s teszik ezt ma is, ami biztosítja az energia biztonságot. A Natura Hill épületeinek külső és belső anyaghasználata, a létrehozatalkor elérhető legmagasabb színtű gépészeti megoldások, a közművektől való függés minimalizálása, és az önellátás maximalizálása valósulhattak meg.
A kéthektáros terület biztosítja négy, egyenként 110 méter mély talajszondának a helyet, melyekkel télen-nyáron állandó hőenergiát kap a gépészeti rendszer. Ez aztán felület-fűtéssel és -hűtéssel kombinálva tökéletes hőérzetet nyújt a szálloda vendégeinek. A hőszivattyús rendszer hatékonysága négyszer jobb, mintha csak villamos energiával működne.
A tetők 75 százalékán napelem termeli a szükséges fogyasztás több mint felét, s bővítenék is, ha a hazai szabályozás nem szabna gátat mindannak, ami ésszerű. Az árnyékolók, a szellőztetőrendszer hővisszanyerők. A csaptelepek, zuhanyzók takarékos volta, mind a vendégek elégedettségével, mind az üzemeltetési költségek „csak ne menjen fel a pumpa” hatásával mérhetők. (A víztakarékosság miatt nincs medence, de több jakuzzi, szauna is a kényeztetést szolgálja.)
A fenntarthatóság tehát kipipálva. De az étkezésekhez szükséges alapanyagárak állandó változása, csak hulladékmentes, zero waste konyha esetében kompenzálhatók. Nincs étlap és minden nap más a menü. A szálloda vendégei számára ez természetes, de akad külső betérő is, aki annak ellenére érkezik, tér vissza időről időre, hogy nem tudja, mit fog enni. Az igen készséges, udvarias felszolgálók is csak az adott fogás „kézhezvételekor” tudják meg, hogy mit visznek az asztalhoz, ahol aztán elmagyarázzák a finomabbnál finomabb ételek összetételét. (Válogatósok „bajban lehetnek”, de az „érzékenyek” igényeit maradéktalanul kielégítik!) Az „étlap” pár összetevő felsorolását tartalmazza, a falitáblán… A Felelős Gasztrohős cím viselésének jogosultsága, a legmagasabb színtű MESTER kategória elnyerése nem túl gyakori Dunakanyar szerte…
Zebegény tehát előnyt szerzett a versenyben, és még a Szőnyi István Emlékmúzeumról, vagy a Hajózási Múzeumról még nem is beszéltünk.
A magyar falu csendes mindennapjainak festője (1894-1960) volt ő, akinek fiatalkorát Rembrandt „hatotta át”. Erős fény-árnyék ellentétekkel, klasszikus formákkal dolgozott. Később áttért az olajfestésről a tojástemperára, melynek fátyolos színharmóniája jelenik meg képein. Lakása 1967-től múzeum, árasztva a humánummal teli légkört, ahogy élt és dolgozott.
A 2007-ben elhunyt Farkas Vincze által 1984-ben megnyitott magyar hajózási magánmúzeum, a volt hajóskapitány által gyűjtött „kincseket”, és saját készítésű tárgyait mutatja be. A hajózás történetét bemutató gazdag anyaghoz hasonló az egész világon csak három helyen található. A lánya által féltő gondoskodással kezelt gyűjtemény – 1987 óta a Közlekedési Múzeum által védetté nyilvánítva! -, „elvágyik” jelenlegi helyéről, egy méltóbb, legalább 1000 m2-es épületbe, valahová a Duna (bal-jobb?) partjára.
Aki eljutott Zebegénybe, mondjuk a főváros irányából, már érintette a „Kanyar” két további települését. Kismaros a kirándulók, túrázók paradicsoma. Nemcsak közelsége, kisvasútja, Királyrét vagy Magyarkút népszerűsége okán, de van egy több évtizede üzemelő Patakja, s itt nem a Dunára gondolok. Itt enni lehet és kell, mert van egy „csapat”, évek óta együtt állnak a vártán, s még az a fránya járvány se tudta legyűrni őket. Kellett ehhez persze egy előrelátóan gondolkodó, önfeláldozó tulaj, aki házhozszállítással, sőt annak kiterjesztésével együtt tartotta meg az együttest, s ma már – remélhetőleg a nehéz napokat feledve! -, hétköznap délben is ajánlatos előre asztalt foglalni. Még akkor is, ha korábbi törzsvendégként, vagy alkalmi látogatóként alakítója – kívánságunkat megosztva az „illetékessel”, a 26 éve kis kihagyással itt munkálkodó séffel – voltunk az étlapnak. Mert a jó választék figyelembe veszi, hogy mit szeret a vendég, és megpróbálja a hozzávalókat a környékbeli őstermelőktől beszerezni.
És akkor a csapat harmadik „játékosa”, Nagymaros. Itt, ha valaki kiejti azt a szót, hogy Sakura, irigységet vált ki hallgatójából. „Ismered ezt a csodafalatokat, ínyenc édességeket kínáló kis üzletet?” Japán nevét a Fő téren, az április közepén-végén virágzó cseresznyefákról kapta, ami látványnak különleges, névadónak pont jó.
A színek világának teljes spektrumát megtalálhatjuk a választékban, legyen igényünk a franciás vagy klasszikus ízekre. Jellemzően még látogatási célunkat nem ismerő beszélgetőtársunk is „kitűnő” jelzővel illette a cukrászdát és a mindig, mindenkinek segítőkész tulajdonosát, aki nem mellékesen országos szaktekintély a cukrászatban. Zsűrizik, ötletel, s emellett megpróbál megbirkózni a „hátba vágóan borzalmas” rezsiszámlával is. Majd felhívja a figyelmet a kisváros másik csodájára, a bortermelő, hasonlóan kreatív, ki tudja, hány foglalkozást megtanuló és gyakorló fiatalemberre, Heininger Ádámra, aki fejébe vette, hogy pár év múlva újra szőlő ültetvények hálózzák be Nagymarost, és máris megálmodója a Dunakanyar Borútnak.
Ezúton mondok köszönetet Balogh Nórának, Bedő Istvánnak, Bereczkiné Kovács Saroltának, Farkas Judithnak, Heininger Ádámnak és Hodik Adriennek az élményekért, és az információkért.
HáJá
