címlapkép: Jutta Schein/Die Zeit
Augusztus 22-én, 92 éves korában meghalt Theo Sommer, az újságíró, a szerkesztő, a történész, a kolléga, a barát – az ember. Itthon az infovilag.hu közölte a Die Zeit búcsúzó munkatársa, Matthias Naß írását.
Theo Sommer – és persze Marion Dönhoff, meg a Der Spiegel-atyja, Rudolf Augstein formálta a háború utáni német újságírást – és magát a Német Szövetségi Köztársaságot is. Sommer a Die Zeit című hetilap sztárkommentátoraként, főszerkesztőjeként és kiadójaként egyaránt felejthetetlen sajtótörténeti személyiség. És most itthagyott bennünket, európaiakat. Kilencvenkét esztendős volt.
A végsőkig írt. Elhatározta, hogy befejezi emlékiratait. A legvégére a főszerkesztőről szóló fejezetet illesztette be, ami különösen közel állt a szívéhez. Aztán befejezte azt a könyvet, amivel szerzői életét akarta lezárni. Becsukta a laptopot, és elbúcsúzott a barátaitól és a családjától.
Theo Sommer főszerkesztőként úgy alakította a német újságírást, mint előtte vagy utána kevesen. Egy híján 20 évig, 1973-tól 1992-ig állt a DIE ZEIT élén. Ezt további 30 év követte a szerkesztőségben, kiadóként, főszerkesztőként és szerzőként. Csak a DIE ZEIT számára 64 év alatt több mint 1200 cikket alkotott. Emellett könyveket írt, előadásokat, beszédeket tartott, rovatai voltak amerikai, japán, koreai lapokban. „Ami továbbra is lenyűgöz: maga az írás folyamata, az a felfoghatatlan mechanizmus, ahogyan a szavak gondolatokból formálódnak” – mondta egy interjúban 90. születésnapja alkalmából. Nekünk, fiatalabbaknak azt tanácsolta: „Mindig menjetek az íróasztalhoz – a múzsa soha nem megy be egy üres dolgozószobába”.
Theo Sommer fiatal politikai szerkesztőként 1958-ban került a DIE ZEIT-hez a Schwäbisch Gmünd-i Rems-Zeitungtól. A tübingeni politológus, Theodor Eschenburg ajánlotta őt Marion Dönhoffnak, aki tehetséges újságírót keresett. „A Grófnő”, azaz Marion Dönhoff és Theo Sommer évtizedeken át együtt formálták a DIE ZEIT profilját, világlapot csináltak belőle – megalkuvást nem ismerő ragaszkodással a liberalizmus és a nemzetköziség, a minőség és a relevancia iránt.
Theo Sommer szenvedélye a kül- és biztonságpolitika volt. Kevés dologra volt olyan büszke, mint részvételére a Harvard Egyetemen Henry Kissinger nemzetközi szemináriumán. Végig atlantista volt, mégis mindig kritikus szemlélője maradt az Egyesült Államoknak. A németeknek és az európaiaknak meg kell találniuk a saját útjukat, meg kell szabadulniuk attól, hogy az USA-tól függjenek. Állandó vendége, vezetője és előadója volt a nagy nemzetközi tanácskozásoknak – Washingtonban, Tokióban, Moszkvában, Davosban vagy a müncheni biztonsági konferencián. Riporterként veszélyes helyekre is eljutott, például Vietnamba, vagy – már idős korában – Afganisztánba. „Nem szabad olyan dolgokról írni, amelyeket nem tudsz saját tapasztalatból megítélni” – mondta.
Theo Sommer maga jelentette ki, hogy három nagy hibát követett el újságírói életében. Kezdetben támogatta a vietnami háborút. Szerinte helyes volt, hogy Wojciech Jaruzelski lengyel államfő és pártvezér 1980-ban hadiállapotot hirdetett, mert azt remélte, hogy ezzel elkerülhető a szovjet beavatkozás. És nem hitt Németország gyors újraegyesítésében. Úgy vélte, ennek még nem jött el az ideje, és a szomszédok még túlságosan féltek a német túlerőtől. Ha tévedett is az ítéletében, azzal vigasztalta magát: csak az nem hibázik, aki nem ír.
Theo Sommer ZEIT-je büszkén és magabiztosan mondott véleményt hazája nagy politikai és társadalmi vitáiban: Németország és a keleti politika (Ostpolitik), a történészek vitája, a Wehrmacht által elkövetett bűnök, a bevándorlás, az EU bővítése, a balkáni háborúk, az atomenergia, a géntechnológia, az éghajlatváltozás. Sommer hagyta, hogy az emberek a szívük szerint vitatkozzanak, ahogy az egy liberálishoz illik.
Akik az ő irányítása alatt kezdtek dolgozni a lapnál, úgy érezték, hogy megmászták az újságírói Olümposzt. Kíváncsisága és nagylelkűsége lehetővé tette számunkra, szerkesztők számára, hogy nagy szabadsággal és személyes felelősséggel fejlődjenek. Nemcsak az újságban, hanem a szerkesztőségi konferenciákon is vitákat akart. Így a dolgok gyakran nagyon hevessé váltak, nem egyszer úgy az asztalra csapott, hogy az megrepedt. A végén összefoglalta az elhangzottakat, kiosztotta a feladatokat. És a társaság megbékélt.
Theo Sommer nem a gyenge idegzetűek és érzékeny természetűek főnöke volt. Kedd esténként, lapkészítés közben fel-felkapott egy kéziratot („Hadd lássam csak!”), előhúzott egy filctollat a mellényzsebéből, és elkezdte szerkeszteni. A kézirat, egy jól megírt cikk váltott át fergeteges szocreálba. Ám a legtöbb szöveg ennek következtében jobb lett. Theo Sommer nagyszerű író volt, briliáns stiliszta, még akkor is, ha néha hagyta magát elragadni a legfurcsább metaforák és a legbrutálisabb csattanók által.
Voltak alapelvei, amiket magáénak vallott, és amik a munkatársait is követésre buzdítottáka. Angolul sorolta őket:
Keményen csapj le a fő történetre.
Gondolkodj világosan, írj világosan, légy nyitott.
Először egyszerűsíteni, aztán eltúlozni.
Különösen a szerkesztőket bátorította, hogy tartsák magukat a harmadik tézishez: „előbb egyszerűsítsenek, aztán túlozzanak”. És sürgette őket: kérlek, ne használj iróniát, az olvasó nem fogja megérteni. Ehelyett használhatsz idegen szót, mert az olvasó tanulni akar valamit. De mindenekelőtt az első alapelv: írd meg, ami fontos. Ne vessz el a jelentéktelenségekben.
Még idős korában sem akart „bogár lenni a borostyánban” lenni, azaz dekoratív, ám tétlen. Így hát folytatta az írást, az online rovatát minden héten, utazgatott, és amíg a térdei engedték, reggelente kocogással tartotta magát fitten. Például a japán császári palota körül.
Egyszer, amikor egy tokiói konferencián a vacsoraasztal körül ültünk, és egy idős japán férfi, volt moszkvai nagykövet, azzal a megjegyzéssel emelte poharát, hogy most szeretne tósztot mondani, mert valószínűleg ő a legidősebb a társasságbanl, Theo Sommer nevetett rá oldalról, és így szólt: „Megkérdezhetem, uram, melyik évben született?”. És a volt nagykövet azt mondta: „1935!”. Erre Sommer azt válaszolta: „Nos, ezt könnyen überelhetem”, és tósztot mondott a német–japán barátságra.
A futás tartotta fiatalon. Meg a munka. És az élet apró örömei. Theo Sommer emberbarát volt és szerelmes a sikerekbe: a sajátjába és másokéba egyaránt. Ezért is kapott annyi hálát, melegséget, szeretetet – imádatot. Nagyszerű újságíró-tanár és jó barát volt.
Persze az öregséggel járó gyengélkedés őt sem kímélte. Néhány hete elesett az otthonában, attól kezdve szörnyű fájdalmak gyötörték. Az esést nem heverte ki. Augusztus 22-én, 92 éves korában meghalt Theo Sommer, az újságíró, a szerkesztő, a történész, a kolléga, a barát – az ember.
