Kecskeméten a Magyar Fotográfiai Múzeumban a Petőfi Népe archívumának fényképeiből nyílt kiállítás. A kérdés tehát az, milyen volt a sajtófotó szerepe egy megyei lapnál a múlt rendszerben.
1974-től tizennyolc éven át voltam tagja a szerkesztőségnek, talán nem érdektelen, ha megpróbálok válaszolni a kérdésre – vállaltan a nem-kívülálló szemszögéből.
Azzal a – talán unalmas – technikai jellegű tudnivalóval kell kezdeni: a Petőfi Népe az országban a legelsők között tért át a magasnyomásról az ofszet nyomtatásra. A nyomda az RO-72 rotációs gépet szerezte be az NDK-ból. Ez egy monstrum volt, egy csomó papír odalett (a selejtpapír neve: hozálék), mire a gépmesternek sikerült beigazítani a passzereket, de tulajdonképpen megbízhatóan működött, kivéve, amikor ritkán elromlott a fék: Trabant-féket szereltek bele, dobféket, azzal lehetett leállítani.
Az ofszet (a nyomó és nem nyomó felület egy síkban van) eljárást talán nem magyarázom el, a legfontosabb tulajdonsága a magasnyomással szemben (ahol is a nyomó és a nemnyomó felület nincs egy síkban) az, hogy kitűnő minőségben lehet vele árnyalatos nyomatot készíteni.
A magasnyomtatásnál 33-as (vagy ennél is alacsonyabb) rácssűrűséget használnak, a Petőfi Népe esetében az ofszetgépre már 44-es volt: nagyon nem mindegy, hogy a szürkének 33 vagy 44 (vagy még több) árnyalatát láthatjuk jó minőségben.
Röviden tehát: jó képeket lehetett közölni, vagy úgy is mondhatjuk: lehetett jó képeket közölni.
Az átállás 1972-ben történt (a történelmi hitelesség kedvéért: december 3-án).
Alig másfél hónappal később, 1973. január 30-án bekövetkezett Kecskemét azóta is legnagyobb szerencsétlensége, a 37 halálos áldozattal járó korhánközi úti tragédia. A Petőfi Népe már másnap beszámolt a „rettenes szerencsétlenségről” a lapzárta rovatban (a 8. oldalon kifejezetten a későn érkező híreknek tartottak fent 2 hasábot), majd pedig a rá következő napon sok fényképes tudósítást adott (Gémes Gábor tollából), és – az akkori szokásoknak megfelelően – az összes áldozat teljes nevét is közölte.
A szerkesztőségi legendárium (én csak 1974 januárjában léptem be, de sokan és sokszor elmesélték) szerint ez volt az ofszet – értsd: a sok fénykép – igazi térnyerése és elfogadtatása a széles nagyközönség által. Üzleti eredménye is mutatkozott – ezrekkel több újságot kellett nyomtatni azokban a napokban.
Az egyik hatása az ofszetre történő átállásnak az lett, hogy létrejött a fotórovat – Pásztor Zoltán és Tóth Sándor mellett Szilágyi Mihály állt csatasorba. A másik pedig értelemszerűen az, hogy lényegesen több fényképet közölt az újság, mint más megyei lapok, ez pedig új tördelési filozófiát – úgy általában: másfajta szerkesztési módszereket – kívánt meg.
A Petőfi Népe az országban a legelsők között tért át a magasnyomásról az ofszet nyomtatásra.
Akkortájt az újságnak kiskunhalasi, bajai, kiskunfélegyházi és kalocsai mutációi voltak (hetente egyszer jelentek meg, egy oldalon). A félegyházit Opauszki László szerkesztette – ő kis farmotoros Skodájával (amit mindig hajszálpontosan 100 km/h sebességgel hajszolt) naponta járt át Ceglédről Kecskemétre, illetve Félegyházára. Baján Szabó Ferenc – ő ott is lakott – intézte a mutáció ügyeit, havonta egyszer fel is jött a megyeszékhelyre és hozta magával mindig az új képeit, amelyeknek szeretett meghökkentő címet adni. Az egyiknek, amelyen egy kombájnból frissen aratott búza csorog egy traktor pótkocsijába, az volt a címe: Magömlés (és ezt persze komolyan is gondolta).
Az országban is komoly visszhangot keltett az ofszet Petőfi Népe – az akkori idők legjobb szakembere, Ritter Aladár tervezte a 2 hasábos Petőfi Népe-fejet, ő alakította ki a tördelési – kőbe ugyan nem vésett, de kötelező érvényű – szabályokat. Ezek szerint például az első oldalra legalább 4 fényképet kellett tenni.
Fotóra tehát nagy szükség volt, és mivel a lap formátuma eleve nagyobb volt a korábbinál, cikkből is több kellett.
A három fotós egyrészt az újságírókkal járt vidékre, termelőszövetkezetekbe, gyárakba, mindenhová, de az újságírókat is támogatták, hogy fényképezzenek (amikor 1974-ben a szerkesztőség tagja lettem, kaptam egy ceruzaelemmel működő kis National vakut, a mai napig megvan – távozásomkor fillérekért megváltottam).
Semmiféle szabványosítás nem volt, akadt, aki NDK-s Prakticával fényképezett, Gémes Gábor kezében egy japán Minoltát láttam, én – Pavlovits Miklós kapcsolatai révén – egy 35 és egy 135 mm-es objektívvel is ellátott Nikkormatot vettem (majdnem egy éves akkori fizetésemért, a szekrény mélyén ez is megvan még, bár fénymérőjének az elemét alighanem cserélni illene…)
Nagyon komoly labor működött a szerkesztőségben, Koósné Ibolya volt a laboráns, de a fotósok pl. az előhívást nemigen engedték át másnak. A Petőfi Népénél ez tartályos-belógatós módszerrel történt (az egyfilmes tankban az ember forgatta a filmet, a belógatóst úgy hagyta és várta, hogy mi lesz).
A hetvenes években csak – ma így nevezik – analóg fényképezés létezett, azaz: a filmre exponálták a képet, a filmet előhívták, majd pedig kinagyították.
Nem emlékszem 6×9-es kamerára. Pásztor Zoltán szinte csak és kizárólag a 6×6-os Rolleiflexet használta, Tóth Sanyi ezt is azt is, Szilágyi Misi is, és majd később Méhesi Éva lett az első igazi kisfilmes, de még ő is egy 6×6-os Yashicával kezdte.
Pásztor Zoltán : Húsfeldolgozók
( Kecskemét, 1976 )
A kész képek – mindig sokkal több, mint amennyi végül megjelent – az újságíróhoz kerültek (ha egy riporthoz készültek), és szinte kötelező volt mindegyikhez képaláírást írni.
Minden szerkesztőségnek megvan a maga belső – íratlan – szabályzata, a Petőfi Népénél például szinte tilos volt olyasmit írni: Fotó: Pásztor Zoltán. Amúgy meg volt egy olyan – szintén hallgatólagos – szabály is, hogy egy oldalon egy szerző lehetőleg csak egyszer szerepelhetett teljes nevén, ha tehát mondjuk az első oldalon a fej mellett ott volt hogy X.Y. felvétele, akkor egy másik fénykép alatt lehet azért nem volt semmilyen szerző-megjelölés, mert hiszen egy másik képnél a megnevezés már megtörtént.
A képeket többnyire 13×18-as méretben nagyította ki Ibolya, a fotósok olykor egy-egy jobb munkát 18×24-esre is megcsináltak. A filmeket darabokra vágva erre gyártott tartóban tárolták, de a munka zajában – mindig rohantunk, soha nem volt semmire sem időnk – nemigen foglalkozott senki sem azzal, hogy az utókornak ráírja, hogy hol, mikor készült, mit ábrázol. Aki csinálta úgyis tudta – és ez volt a lényeg.
Az MTI anyagait – értsd: szöveges tudósítások – rádiótelexen kaptuk (valójában ez vonalas és nem rádiós volt, de a neve attól még rádiós volt). Működött egy ország telefotó-szolgálat is, ezen kaptuk a fontos nemzetközi eseményekről (pl. Brezsnyev-beszéd) vagy hazai történésekről a fényképet. A szerkezetbe nyers, előhívatlan papírt kellett tenni (majd a vétel után előhívni és megszárítani) – lapzárta előtti percekben ez mindig izgalmas volt. Az esetek többségében Konecsni Ferenc kezelte a gépet, esténként csak arra a pár percre jött be – (amúgy nyomdai fényképész volt – ma már ilyen szakma nincs is, hajdanán én is annak kezdtem tanulni…)
A fotórovat mindig is önműködő volt: Banczik István elment egy meccsre, fényképezett is, hazament, előhívta, és másnap a tudósítással meg a képpel állított be délután, amikor hozta a kész oldalt.
Rengeteg külsős küldött be tudósítást, vagy csak egy képet – ezek közül szintén sokat jelentettünk meg (minden alkalommal fizettünk egy akkortájt normálisnak mondható honoráriumot is, természetesen).
Ezerszer előfordult, hogy kellett egy illusztratív fotó az első oldalra mondjuk a mezei munkákról. „Egy perc” mondta Pásztor Zoli, és csalhatatlan biztonsággal varázsolt elő egy remek képet – erőtől duzzadó traktorok szántják a Magyar-Szovjet Barátság Tsz földjét, varjak röppennek, a traktoros szeme a biztos, ám távoli jövőt fürkészi – aminek már csak címet kellett adni.
Lényegében a következő típusú képek születtek (és kellettek).
Szép kép – amely nyilvánvalóan valamilyen „fejlődést” ábrázol (bármit is jelentsen ez) – az első oldalra.
Eseménykép – valahol valami történt (koszorúzás, átadás, megnyitás, megkezdés).
Riportkép – egy folyamat kezdete, vége, közepe, bármije, bárhol és bármikor (pl. megkezdődött a termelés a házgyárban, készülnek a nemtudommik az akárhol az akármihez)
Portré – az interjúalany bemutatásához.
Életkép, kis színes, stb. – bármi, amit a fotós meglát. A 70-es években a főtér még nem volt lezárva, az 5-ös út a tanácsháza előtt kanyarodott el Szegedre, a volt Liberté akkor Centrum áruházként működött: a sarkon botlott meg egy szódáskocsis lova, és bárhogy is próbálták megmenteni, nem sikerült. Tóth Sanyi ott kattogtatta a gépét és egy szenzációs sorozatot csinált.
Méhesi Éva : Vándorköszörűs
( 1975 )
A fotókkal szemben nem volt semmilyen elvárás – mármint politikai értelemben. Technikai szempontból a közölhetőségnek nyilván voltak kritériumai, ha portré, akkor az alany nem csukhatta le a szemét – az újság nagyüzem, iszonyú mennyiségben eszi a fényképet (amikor az újságíróknak 40 flekk – gépelt oldal – volt a havi normájuk, akkor a fotósoknak 60 db fotó).
Volt azonban – kifejezetten és csak Bács-Kiskun megyében – egy olyan tényező, amely jelentősen hatott a Petőfi Népe fotóira is. A Forrás a magyar szociográfia egyetlen publikációs fórumaként működött (kifejezetten büszke vagyok arra, hogy Zám Tibort a barátomnak mondhattam) és azokban a hetvenes-nyolcvanas években kelt életre és terjedt el a szociofotó is, mint egyfajta stílus és mint egyfajta – az akkori körülmények közepette radar alatt maradó – társadalomkritika.
Fura így visszaemlékezni (azért, mert ma már nincs ilyen), hogy azokban az időkben Baján illetve Nagybaracskán hosszú éveken át megrendezték a szociofotós táborokat.
Walter Péter meg a társai egész Császártöltés minden lakosát lefényképezték – máig emlékszem a tablókra a falon és arra, hogy ez micsoda monumentális élménnyel járt (magam párszor írtam is ezekről a fotós táborokról).
A kor: a lakótelepek létrejötte – nem a semmiből születtek, bár egy ma születettnek ez már nyilvánvaló adottság.
A fiatal Kanyó Ferenc témája lett a kulcsos gyerek, hogy csak egy példát említsek.
A szociofotósok – bizonyos értelemben ellentétben a fotóriporterekkel – nem a beállított, „újságnak való” képeket szeretik („akkor most csináljunk úgy, mintha a fehér köpenyes laboráns a fény felé fordítva – elégedett mosollyal száján – megszemléli a kémcsövet és haján megcsillan a fény”) – hanem a nyers valóságot fotózzák.
Úgy, ahogyan van.
Fekete-fehérben.
Számtalan alkalommal csavarogtunk együtt Straszer Andrással és fotós barátaival – például a Fémmunkás kecskeméti gyárában, éjszakai műszakban.
Fény szinte nulla.
András csípőből lőtt a Nikonjával (a többiek szintúgy), látszólag semmivel sem törődve, ami fontos (záridő, rekesz, fókusz).
Straszer többnyire Ilfordot használt, ha nem volt, akkor NP27-es Orwot.
– 36 dinre lövöm – vetette oda, ha kérdeztem, ez azt jelentette, hogy melegebb hívóban hívta és hosszabb ideig. Aztán hátha…
Sötét, rettentően szemcsés, szinte ijesztő képek születtek.
Semmi sem ábrázolta jobban azokat a körülményeket, viszonyokat, mint pont ezek a képek.
A Petőfi Népe ebbe úgy keveredett bele, hogy amikor Méhesi Éva – Straszer András felesége – gyermeket várt, felmerült a helyettesítése és nyilvánvalóan adódott, hogy András vegye át a helyét. Aztán már maradt is.
Évekkel később pedig Walter Pétert is sikerült átcsábítani (ha jól emlékszem a mikrofilm stúdióból).
Ezzel egy teljesen új fotós szemlélet is betette a lábát (ha szabad képzavarral élnem) és innentől kezdve kaptak helyet a lapban ezeknek a kitűnő szakembereknek a fényképei.
Ezeket dehogyis neveztük mi fotográfiának.
Fotó.
A fotográfia egy művi kifejezés. Elegáns.
Méhesi Éva : Üzemi étkezde a lerobbant autóbuszban
( 1976 )
Mi fotókkal dolgoztunk.
A napilap sorsa az, hogy másnapra elavul, a fotó sorsa pedig az, hogy megőrzi az időt – már ha nem veszik el.
Elvileg a lenagyított fotók az újságíró után a rovatvezetőhöz, majd pedig a szerkesztőhöz kerültek, tördelés után pedig a nyomdába, A tördelés során nagyon fontos információk kerültek rájuk, például a méretezést illetően (például hogy egy-két-három hasábosra kérte őket a tördelő). A kép mindig az átlója mentén nagyobbodik vagy kicsinyedik, de a tördelők – Budavári Antal, Mester László, Hegedűsné Pannika, Schmidt Antal – soha nem vágták meg fizikailag a képeket, hanem csak vonalzóval jelezték (és a hátulján satirozták) azt, ami nem kell.
Elvileg a nyomda visszaküldte a képeket – a gyakorlatban egy csomó kép elkallódott.
Elvileg a visszaküldött képek bekerültek az archívumba – a gyakorlatban ezzel már – komolyan – senki sem foglalkozott. A szerkesztőségi nagyüzemben a tegnap a múlt, és csak ma van, és egyetlen időzóna létezik: a lapzárta előtti idő.
Utána már nincs semmi, a lehetőség elszállt, a nyomdagép megindult.
A képek azért őrzik azt a régi kort.
Nini, Méhesi Éva fotóján jól látszik, ami nincs. Akkor még nem voltak Dobó körúti házak.
Az Erdei Ferenc Művelődési Központ tévét kap Szimferopol küldöttségétől. Azt honnan tudhatná a mai képnéző, hogy aki átveszi: dr. Mező Mihály akkori tanácselnök. Hogy Szimferopolból azért küldtek tévét – méghozzá színes tévét – mert Szovjetunióban ez volt az egyik város, ahol tévégyár működött. A kort mutatja a vendég bőrkabátja.
Annyi minden van egy képen, amit nem kell elmesélni, mert ott van rajta.
És persze Walter Péter ikonikus fotója. Kell-e hozzátenni egyetlen szót is egy képhez, amelyen egy tanya előtt egy láncra vert kiéhezett kutya őrjöng és éppen a levőbe ugrik?
Sajtófotó a Petőfi Népében.
Egyetlen kép, amely mindent elmond.
Akkor.
Nem most.
(A fotóért ezúton is köszönet Bús Csabának)
****
Megyei Körkép 70+
Február 11-én helytörténeti válogatás nyílt a Petőfi Népe archívumának hetvenes-nyolcvanas évekbeli riportfotográfiáiból a Magyar Fotográfiai Múzeumban .
A Magyar Fotográfiai Múzeum 2022. február 11-én megnyílr új tárlatán közelmúltbeli, Kecskemét és Bács-Kiskun megye helytörténetét bemutató fotográfiákkal találkozhatnak a látogatók. A kiállítás a Petőfi Népe archívumának hetvenes-nyolcvanas évekbeli riportfotográfiáiból válogat. A dokumentumok közül kiválasztott 89 fotográfia a korabeli hétköznapok megidézésével mutatja be az ötven évvel ezelőtti időszakot. A tematika átfogó: a lakótelepek építésébe, az áruházavatásokba épp úgy beleláthatunk, ahogyan megismerhetjük a munkásosztály arcait, a mezőgazdaság vagy az ipar különlegességeit a városi és vidéki helyszíneken.
A kiállított alkotók névsora: Gábris Elek, Kanyó Ferenc, Kovács János, Kozák Albert, Méhesi Éva, Opauszky László, Pásztor Zoltán, Radó Gyula, Straszer András, Szabó Ferenc, Szilágyi Mihály, Tóth István, Tóth Sándor, Walter Péter.
A kiállítást dr. Tóth Szilárd levéltáros nyitptta meg.
A kiállítás kurátorai : A. Fehér Vera és Németh Ábel.
A kiállítás megtekinthető 2022. március 18- ig,
vasárnap és hétfő kivételével naponta 12.00–17.00 óráig.
Magyar Fotográfiai Múzeum
H-6000 Kecskemét, Katona József tér 12.
